Eredeti ötlettel mutatkozik be a londoni National Gallery tavaly kinevezett új igazgatója, Gabriele Finaldi. Az olasz-lengyel gyökerekkel rendelkező 51 éves művészettörténész már dolgozott a Trafalgar téren, de második nekifutásra megszerzett tisztségét megelőzően tizenhárom évet a madridi Pradóban töltött.
A június 23-tól szeptember 4-ig a Sainsbury szárnyban megtekinthető kiállítás a Painters’ Paintings, Festők festményei címet viseli. Ahogy erről Finaldi, majd a tárlat kurátora, Anne Robbins a nyitást megelőző sajtóbejáráson beszámolt, az ötletet tulajdonképpen az adta, milyen rendkívüli érdeklődés kíséri a képtárban Jean-Baptiste-Camille Corot Olasz nő vagy Nő sárga ruhaujjal (L’Italienne) című festményét. Nem mintha nem lenne mestermunka, vonzerejét mégis elsősorban annak köszönheti, hogy a 2011-ben elhunyt Lucian Freud hagyatékaként került a képtárba. Mégpedig úgy, hogy az utóbbi évtizedek egyik legkiemelkedőbb brit festője hangsúlyozta: ezzel az ajándékkal kíván köszönetet mondani az Egyesült Királyságnak, amiért 1933-ban befogadta menekülő zsidó családját, élén természetesen nagyapjával, Sigmund Freuddal, a pszichoanalitikus iskola megalapítójával.
Jean-Baptiste-Camille Corot: Olasz nő, vagy Nő sárga ruhaujjal (L’Italienne), 1870 körül, 73 x 59 cm, © The National Gallery, London
Az ideát tovább göngyölítve Finaldi és Robbins megállapította, hogy az évi 6,5 millió látogatót fogadó National Gallery kollekciója nyolcvan olyan festményt tartalmaz, amelyek valaha festők tulajdonában voltak. Ahogy Robbins az újságírók előtt fogalmazott, „Corot képét gyakran Freud saját vívmányainak tükrében értékelik az emberek, majdhogynem háttérbe szorítva a vászon vitathatatlan jelentőségét. Ennek alapján olyan kérdések merültek fel bennünk, mint hogy miért vásároltak meg művészek bizonyos képeket, hogyan befolyásolták ezek saját alkotó tevékenységüket? Mit tudunk meg vajon kollekciójuk alapján a festőkről?” Gabriele Finaldi „hallatlanul izgalmasnak” nevezte ezt az újszerű, őszinte kíváncsiságon alapuló megközelítést. Azt már érthetően nem említették, a tudósítók pedig tapintatosan nem vetették fel, hogy bár a kiállítás számos kölcsönbe kapott, többek között Párizsból, Philadelphiából, New York-ból és Koppenhágából érkezett munkát is tartalmaz, alapvetően az ingyenesen látogatható képtár falairól és raktárhelyiségeiből szedték össze, így a borsos, 12 fontos belépti díj indokoltsága megkérdőjelezhető.
Frank Auerbach születésnapi üdvözlőkártyája Lucian Freudnak, The Syndics of the Fitzwilliam Museum, University of Cambridge, © Frank Auerbach, a Marlborough Fine Art jóvoltából. Fotó: Fitzwilliam Museum, Cambridge
Az ötszáz évet átívelő show nyolcvanöt festmény bemutatásával enged bepillantást a gyűjtő festők személyes világába és segít megértetni, mi volt a motivációjuk képvásárlásaik során. A hallatlanul izgalmas sztori korban visszafelé kezdődik, Lucian Freuddal. A Holland Park-i villájának nappalijában készült fotón látni, hogyan helyezte el Corot-ját a zseniális festő a kandalló felett, melynek párkányán egyébként egy Frank Auerbachtól kapott – a kiállításra ugyancsak elhozott – születésnapi kártya látható. A szalont egy Auerbach festmény is díszítette Degas bronzból készült kisméretű női portréjának társaságában. Egy remek Constable portré (Laura Moubray) mellett egy, a nyilvánosság számára ritkán hozzáférhető Cézanne bordély-jelenet (Délután Nápolyban) jelzi, miért volt Freud számára saját bevallása szerint legalább olyan fontos, hogy gyakorta megtekintse híres festők munkáit, mint az orvosoknál tett vizitek. Freud maga egy jellegzetes 2002-es Önarcképpel és egy meztelen nő megragadó portréjával (Reggeli után) szerepel a tárlaton.
Lebilincselően izgalmas a második termet elfoglaló Henri Matisse-gyűjtemény története. Matisse közismerten szoros baráti kapcsolatban állt és rendszeresen cserélt – igaz, nem csúcsműveket – Pablo Picassóval. A tárlaton szerepel egy ajándékba kapott Dora Maar portré és egy ugyancsak csereként hozzá került varázslatos Paul Signac kép is (A zöld ház, Velence).
Paul Signac: A zöld ház, Velence, 1905, olaj, vászon, 46 × 55,2 cm, magángyűjtemény, fotó © Christie’s Images / Bridgeman Images
Még fontosabbnak tűnik, hogy Matisse 1899-ben hangsúlyozottan akkori anyagi erején felül vásárolta meg Paul Cézanne Három fürdőző című festményét, melytől azután 37 éven át meg sem vált, talizmánként kezelte. A tőle a Petit Palais-ba, a Musée des Beaux-Arts de la Ville de Paris szépművészeti múzeumba került kép mellett látható az ennek hatását tükröző Back III című 1916-1917-es nagyszabású Matisse-szobor. Bár arról kevésbé szól a fáma, hogyan került Matisse birtokába Degas Hajfésülés című 1896-os festménye, jól érzékelhető, hogyan ismétlődnek meg az azon látható arckifejezések a Tate tulajdonában lévő Figyelmetlen olvasó című vásznán. Anne Robbins kiemelt figyelmet szentelt a Matisse 1908-as Greta Moll arcképe és a Madame Cézanne portré közötti hasonlóságoknak is. Minden rajongása ellenére egyébként Matisse sohasem találkozott személyesen Cézanne-nal.
Paul Cézanne: Madame Cézanne, 1886-1887, olaj, vászon, 46,8 × 38,9 cm, Philadelphia Museum of Art, The Samuel S. White 3rd és Vera White Gyűjtemény, 1967, © Philadelphia Museum of Art
A kiállításon szereplő nyolc művész-kollektor közül Edgar Degas két termet foglal el, régi mesterektől, illetve kortársaitól származó munkákkal. Degas kora legaktívabb gyűjtői közé tartozott. Többek között huszonkét Ingres és tizenhat Delacroix alkotást vásárolt, melyekből a kiállításon együttesen egy tucat látható, köztük Ingres művészettörténeszek által különösen nagyra tartott Monsieur de Norvins portréja. Degas kilenc Manet festménnyel is büszkélkedhetett, köztük a Macskát tartó nővel, melyet egy saját pasztelljéért kapott cserébe. Különösen izgalmas a Miksa császár kivégzését ábrázoló méretes és sokkoló vászon, melyet Manet halála után feldaraboltak, Degas pedig személyesen rakta össze a négy megmaradt részletet.
A brit képzőművészetet Lord (Frederic) Leighton, George Frederic Watts, Sir Thomas Lawrence és a négyük közül legrangosabb, Sir Joshua Reynolds, a Royal Academy of Arts alapító tagja képviseli. Lawrence, a XIX. század elejének vezető arcképfestője ötezres nagyságrendű gyűjteményt épített fel. 4.300 grafikája közül itt és most Carracci egy mitológiai rajza látható, mely mérete miatt ritkán kerül elő a National Gallery raktárából.
Sir Joshua Reynolds: Önarckép, 1780 körül, olaj, falemez, 127 × 101,6 cm, a Royal Academy of Arts, London kölcsönzése, © Royal Academy of Arts, London; fotó: John Hammond
A tárlat Lucien Freud révén csúcsra járatással kezdődik, és Sir Anthony van Dycknak köszönhetően így is végződik. Rubens tanítványaként Van Dyck fiatalon belekóstolt a műgyűjtésbe. A XVII. század angol királyi udvarának ünnepelt festője Raffellóval és Tintorettóval indított, majd megszállottan vásárolt Tizianókat, köztük a kiállítás részét képező Vendramin családot és Gerolamo (?) Barbarigo portréját. A kurátorok úgy gondolják, hogy Van Dyck sokat tanult Tizianótól az alakok ügyes elrendezésében, amiről a Lord John Stuart és fivére, Lord Bernard Stuart című festmény is tanúskodik.
Tiziano: Gerolamo (?) Barbarigo portréja, 1510 körül, olaj, vászon, 81,2 x 66,3 cm, © The National Gallery, London
Ahogy ez a sajtótájékoztatón is elhangzott, a kiállítás rendezői nem terveztek művészettörténetet írni, ám Mark Hudson, a The Daily Telegraph képzőművészeti szakírója ezt másképp látja. Úgy gondolja, hogy az „alkotók szemével látjuk a művészetet, afféle Kevin Bacon-féle hat lépés távolságból, melyben Reynolds nézi Van Dyckot, amint ő Tizianót csodálja, közben Matisse bámulja az Ingres-ért rajongó Degas-t, illetve Degas, Matisse és Freud egyaránt Cézanne-ban gyönyörködik”.
A cikk lejjebb folytatódik.