Beszélgetés a kék asztalnál Budapest, Karinthy Szalon, június 21-ig.
Nincs, de lehetne, és jó lenne, ha lenne… folytatódhatna a mondat, hiszen bármennyire is erőteljes anyagi-testi jelenlét jellemzi Mamikon Yengibarian legújabb konceptuális, több részből álló szobrász(at)i elemekre épülő installációját, mégiscsak a hiányról szól. Arról, hogy már csak töredéke mutatkozik, jelentés nélkülivé vált, és nincsen emberi párbeszéd, és hiányzik a férfi és nő közötti valódi dialógus is.
A fáradt-kék, vékony szövésű vászonnal leterített, nagyméretű, nyersen egyszerű elemekből összeállított asztalnál csak jelzésszerű két ember jelenléte, a néző szeme egészítheti-következtetheti ki a testet az egymással szembe állított, két összekulcsolt ujjú, alkarig látszó gipszformából. Ketten ülnek egymással szemben, de ahogy a kéztartás mutatja, magukba zárultan: csak játsszák, mímelik a beszélgetést. A csuklók alatt egy-egy gyűrött papírfecni, rajta írásnyomok: üzenet beszéd helyett, néhány rövid, kiüresedett szó valódi hang helyett. Az egyik kézen ráadásul kesztyű van, ami az elfedést, az elrejtőzés szándékát, a rejtőzködés akaratát még jobban kiemeli; és persze asszociációkat indíthat el, ha állandósult szószerkezetekre gondolunk. A „kesztyűs kézzel bánni valakivel”, óvatos, de a „megtanít kesztyűbe dudálni” a kemény bánásmódot jelenti. E két szélsőség között feltett kérdésekként oszcillál jelentésében a mű, amely tiszta egyszerűséggel jeleníti meg az igazi megszólítás és válaszadás egyre képtelenebbé váló helyzetét, a beszélgetésre szólító belső készség visszautasítását.
Ahogy mozgatja a levegő a terítőt, vagy meglebbenti a papírlapokat, jelzi azt a kifejezett szobrászi szándékot, amely Mamikon Yengibarian alkotásaira és gondolkodásmódjára jellemző: folytonos változást észlelve és megélve, szüntelen mozgásra utalva jeleníti meg, és ekként teszi érzékelhetővé tárgyait. A sajátosan alkotott – szintén hiányos, az egész szetthez képest töredék számú – sakkfigura elhelyezése a bármikori kibillenthetőségre utal, a sakktábla jelzésszerű helyettesítése pedig a stabil alap kicsúszását, jelenbeli ingatagságát jelzi. Hasonlóan a vékony fémvázból készített házak ingatagsága is az alapok – és egyben a létalapok – sérültségének, megsebzettségének mutatója, és az ontológiai alapok veszélyeztetettségére világít rá. A csak tetővel bíró házak is a csupán külsőség-külsődlegesség és az elfedés-elfedettség problémájának képi és térbelien képszerű metaforikus megjelenítései, amiként a kék asztal csak korlátozott, rövid üzenetekig terjedő, szótlanságba fulladó beszélgetőinek esetében is láthatjuk.
A sakkbábuk három szereplőre korlátozódnak: királynő, ló, futár. A királynő magánya a király nélkül, a ló torzított formája, a futár figurája a célba vagy célhoz nem találó üzenet ide-oda ingadozó hiány-jelenségeit fogalmazza meg hagyományos plasztikai formák kitágításával és újraértelmezésével. Nő férfi nélkül, férfi nő nélkül, szavak jelentés nélkül, üzenetek valódi közeg és kontextus nélkül: mind-mind csupa hiány, üresség, kitöltésre váró spirituális és testi hely és helyzet, amelyet az alkotói intenció bár kevés eszközzel jelenít meg, mégsem csak objektíven üres jelek, hanem telített szubjektív érzések közvetítői is: rezignált mosollyal és visszafogott iróniával kísért szomorúság alkotásbeli megjelenítői. Hiszen kérdés, hogy az a világállapotbeli struktúra, amely létrehozója és fenntartója ennek az állapotnak, módosítható-e egyéni felismerések, gondolatok által a valódi párbeszéd, az őszinteség, a tiszta, egyszerű szavak keresése és kimondása révén.
Sokatmondó mindezek szempontjából a művek anyaghasználata, amelynél – a gipsz, a fa, a fémdrót, a textil mellett – az ólom (a) domináns: puha, általában kevésre értékelt fém, amelyet azonban a puritánság, az egyszerűség jellemez, és ezt erősíti fel a műtárgykidolgozás módjának nyomait megőrző felület is. Láthatóak a nyomás-nyomkodás, az apró horpadások, a szegecselés, a sakkplasztikákon a formázás nyomai – és a mindezekben közvetített esetlegesség, amely szintén alkotói szándékot mutat; törekszik az el nem fedettségre, a nyílt kommunikációra, a világos közlésre, vagyis sokrétűen megjeleníteni az aletheia összetett jelentését: nem eltakarni azt, amit meg kell mutatni, el kell mondani a valódi, közeli emberi kapcsolatok létrejöttéhez – és mindezt egy fedél alatt, egy házban, egy játéktérben. Kifejezésmódjában mindezt felerősíti a ’figura a figurában’ dupla szobrászati játék, vagyis az a megoldás, hogy a figurális alkotási módhoz még hozzáteszi a sakkfigurák tematikáját.
Mindemellett ez a gondolkodásmód, és a belőle kiinduló, általa megvalósított művek nem tagadják az intimszféra, az emberi titokhoz való jog világát sem, és éppen ezáltal tudnak tiltakozni a szabály-nélküliségek hódítása, egyre nagyobb térnyerése ellen: ha megszűntek a szabályok – ahogy például ezt a fragmentális sakktábla, rajta pedig a töredékrész figurák mutatják –, ha nincsenek betartandó feltételek, akkor a fair play és a jó értelemben vett szabad, független játék, a játékosság is eltűnik, és a játszma, a játszmázás marad helyette. Ez ellen szólnak Mamikon Yengibarian szótlanul beszélő szobor-installációi, amelyek színvilága tompa, visszafogott. A szürkéskékes, hűvös ólomszín és a terítő fakókékje felülírja a romantika Novalis-teremtette kék virágának éteriségét, vagy a boldogság kék madarának metaforáját, de nem üresíti ki jelentéseiket.
A műveket látva, jelentéseiken gondolkodva, értelmezési lehetőségeiket kutatva így mégis az életigenlés, a tárgyi és emberi világhoz való megértő és együtt érző viszonyulás tapasztalható meg, amely nem mond le a játékosságról, az igazi, kölcsönös játékra törekvő emberi vágyról, az egymásra pillantásban lehetővé váló megszólításról és megszólíthatóságról.
A cikk lejjebb folytatódik.