Svájci művészettörténészek és kurátorok kis csoportja nagy fába vágta a fejszéjét 1984-ben: Parkett címmel új, évente háromszor megjelenő, könyvformátumú, angol és német nyelvű művészeti folyóiratot hoztak létre. Úgy gondolták – és az élet igazolta őket – hogy vállalkozásuk több szempontból is hiánypótló lehet. Egyfelől, miközben a művészeti színtér globalizálódását tapasztalták, ezt a tendenciát nem látták tükröződni a folyóiratokban, ezért is gondolták nagyon fontosnak, hogy az átjárás a sajtóban is megvalósuljon, elsősorban Európa és az Egyesült Államok között. Így lett a folyóirat rögtön a kezdetekkor kétnyelvű, ami akkor még igencsak ritkaságnak számított és ezért is szerkesztik két helyen, Zürichben és New Yorkban.
Másrészt úgy látták, hogy a művészeti sajtótermékek a művészekről szólnak ugyan, anélkül azonban, hogy abban ők maguk is közreműködnének – márpedig ők az alkotókkal együtt akartak újságot csinálni. Harmadrészt, azt tapasztalták, hogy a művészeti sajtóban megjelenő legtöbb írás esemény-centrikus, egy-egy kiállításról számol be és nem egy művész egész életművét, pályájának alakulását teszi vizsgálat tárgyává. Ők ezeken a területeken akartak új színt hozni a művészeti folyóiratok palettájára és ez sikerült is nekik.
A Parkett legfrissebb, 99. számának címoldala. Forrás: parkettart.com
A lapot ma is ugyanazok viszik, akik az indulásánál bábáskodtak. A gazdasági végzettségű Dieter von Graffenried a kiadó, az indulás óta komoly pályát befutó, többek között a 2011-es Velencei Biennálé kurátoraként is dolgozó Bice Curiger a főszerkesztő és egy másik művészettörténész-kurátor, Jacqueline Burckhardt a szerkesztő.
Kezdetben minden szám egy-egy művész munkásságát állította középpontba, később ketten, hárman vagy négyen „osztoztak” egy lapszámon, így a 33 év alatt megjelent eddigi 99 szám a nemzetközi kortárs képzőművészet egyfajta kiskönyvtára lett. Az idők során olyan művészeknek szenteltek egész számot vagy legalább egy nagyobb fejezetet, mint Andy Warhol, Gerhard Richter, Sigmar Polke, Peter Fischli és David Weiss, Franz West, Alex Katz, Jeff Koons, Bruce Nauman, Daniel Buren, vagy – épp a legutóbbi számban – Adrian Ghenie és Omer Fast, akikkel a számok előkészítése során hosszú hónapokig működtek szorosan együtt. A közös munka keretében a művészek egy-egy limitált példányszámú edíciót is készítettek – kezdetben főként printeket, később, a műfaji skála sokszínűbbé válásával, gyakran már objekteket, plasztikákat, művészkönyveket, stb. is – melyek értékesítése a folyóirat bevételeinek egyharmadát biztosította.
Jeff Wall: Cím nélkül, 1997, zselatinos ezüst nagyítás, 24,4 x 19,3 cm, Forrás: parkettart.com
A több mint 250 edícióra a jelenleg 12 ezer példányban megjelenő, 40 országban hozzáférhető folyóirat előfizetőinek elővételi joga van, s ezzel sokan élnek is, így aki a magazin honlapjáról szeretné megrendelni őket, sokszor hoppon marad és legfeljebb a másodlagos piacon juthat hozzájuk. A keresletet fokozza, hogy több múzeum is gyűjti az edíciókat, komplett sorozata van belőlük többek között a New York-i MoMA-nak is. Számos munka iránt akkora az érdeklődés, hogy például a Christie’s az első ötven, 1984 és 1997 között megjelent sokszorosított alkotásnak 2013-ban Londonban külön aukciót szentelt, melynek összforgalma megközelítette a 400 ezer fontot. A legdrágább tételnek Gerhard Richternek a Parkett 35. számát kísérő Zöld-kék-vörös című műve bizonyult 265.875 fonttal.
Gerhard Richter: Zöld-kék-vörös, 1993, olaj, vászon, 30 x 40 cm, készült 115 egyedi változatban. Forrás: parkettart.com
A művészek mellett tekintélyes a Parkettben tanulmányokat publikált szerzők listája is – olyan nevekkel, mint Hans-Ulrich Obrist, Carter Ratcliff, Roselee Goldberg, Peter Schjeldahl, Dave Hickey, vagy Laura Cottingham.
A Parkett marketing-stratégiájának gyorsan fontos része lett a folyóiratról szóló kiállítások szervezése, amikhez az idő előrehaladtával egyre gazdagabb anyagot tudtak biztosítani. Ilyenkor nemcsak a folyóirat addig megjelent számai, hanem azok tervei, előkészítésének dokumentumai is a vitrinekbe kerültek és természetesen kiállították az addig született edíciókat is. Az első tárlatra már 1987-ben, azaz három évvel a folyóirat alapítása után sor került a párizsi Pompidou Központban; ez a kiállítás jelentős szerepet játszott a kiadvány szélesebb körű megismertetésében. Az elsőt olyan fontos intézményekben követték további bemutatók, mint a kölni Ludwig Múzeum, a zürichi Kunsthaus vagy a New York-i MoMA, de eljutott a kiállítás Japánba, Kínába és Tajvanra is.
Thomas Struth: Jiangxi Zhong Lu, Shanghai, 1996, C-print, 1997, 36,7 x 46 cm. Forrás: parkettart.com
A Parkett tehát igazi sikertörténetnek tekinthető, a folyóirat azonban egy, a nyáron megjelenő dupla (100/101.) számmal mégis megszűnik. A három alapító által néhány napja kiadott közlemény ennek okaként „végső soron a közönségnek a digitális érában radikálisan változó olvasási szokásait” jelöli meg. A döntés mögött talán személyes okok is húzódnak. Az „alapító triumvirátus” tagjai időközben a 70. életévük felé közelednek, és lehet, hogy nem akarták, vagy nem tudták átadni a stafétabotot mások kezébe. A búcsú mindenesetre látványos lesz; a nyári duplaszám a kiadók ígérete szerint egyszerre ad áttekintést a folyóirat közel három és fél évtizedéről, a kortárs szcéna jelenlegi helyzetéről és megkockáztat prognózisokat annak jövőjéről is. Közben gőzerővel folyik az eddig megjelent számok tartalmának digitalizálása – így a kötetek minden érdeklődő számára hozzáférhetőek lesznek – és további kiállításokat is terveznek a Parkett immáron lezáruló történetéről.
Damien Hirst: Ami fölmegy, annak le is kell jönnie, 1994, pingpong labda, hajszárító, plexiüveg laboratóriumi tartó, ø 30 x 30 cm. Forrás: parkettart.com