„Mivel nincs olyan rend, amely a káoszra alkalmazható lenne, ezért azt először a külső és a belső, a káosz és a normális szituáció közti megkülönböztethetetlenség – a rendkívüli állapot – zónájának megteremtésével kell körbezárni.” (Giorgio Agamben)
A miniszterelnök levelet írt a Szabadság téri emlékmű ügyében egy művészettörténésznek – egy politikus fontos történelmi, ikonográfiai és emlékezetpolitikai kérdésekben foglalt állást a szakma képviselőjével szemben, nyilvánosan; önmagában és a világból nézve nincs ebben semmi rendkívüli. Orbán Viktor állást foglal, megnyilatkozik, maga jelöli ki a kommunikáció kereteit – levele tehát mégis rendkívüli, abban az értelemben, hogy átlépi a korábban ismert rend határait. Ez a minimális konszenzusokat tartalmazó rendszer a többoldalú kommunikáció lehetőségén és a racionális érvekbe vetett hiten alapult, amelyek elől sokáig hallgatásba lehetett menekülni (több szocialista és liberális kulturális miniszter megtette), de alapjainak átírására a rendszerváltás óta nem történt komoly kísérlet.
Tulajdonképpen késői a felismerés: a képzőművészet intézményrendszerében is átléptünk a rendkívüli állapot zónájába, ahol a hagyományok, a korábbi kommunikációs formák és az észérvek csak korlátosan érvényesek. A miniszterelnök levelében azt állítja, hogy az emlékmű arkangyala számára nem Magyarországot szimbolizálja, hanem az ártatlan áldozatokat. Racionálisan ennek ellentmond az angyal kezéből földre hulló országalma, illetve az a tény, hogy a Kormány a művész leírását – benne a Magyarország-szimbolikával – véleményeztette és engedélyeztette, tehát az abban foglaltakat elfogadta. Most a kormányfő mindezt tetszőlegesen módosítja, az ellenérvek lehetőségét pedig többszörösen kizárja: a kocsmai lökdösődés bélyegével és a szellemi elit fennhéjázásának felemlegetésével minden ellenvélemény eleve félresöpörhető.
Szabadság tér, Budapest, 2014.április 29., Fotó: Csoszó Gabriella, Freedoc
A megnyilatkozás megszólítottja a kivétel – a hatalom (maga a miniszterelnök) által kijelölt és alaptörvénybe foglalt szakmai közeg, az MMA. Nekik szól üzenetként az ítélet: Párkányi Raab Péter félreértett műve „igazi alkotói bravúr”, „erkölcsi szempontból, gesztusrendszerének történelmi tartalmát tekintve pontos és makulátlan.” Vitának helye nincs, mert a megszólítottak egy esetleges nyilvános és racionális érveléssel saját pozíciójukat is rombolnák – egyébként pedig minden érvük, tetszőlegesen újrakeretezhető. De a renden túl nincsenek is nyilvános érvek, legfeljebb halk és alázatos feljegyzések.
A rend felbomlásának legszembetűnőbb bizonyítékai éppen a köztéri szobrok: a második világháború áldozatainak emlékezetére erőszakolt Turul, a csacsifogatra ültetett Rippl-Rónai Kaposváron, a (Dávid Katalin szakvéleményével) várfalra rakott Szűz Mária Budán, a Falk Miksa utcába állított Columbo Pesten – ugyanolyan kaotikus és racionálisan védhetetlen mind, mint a mélygarázs támfalára emelt nemzeti emlékmű. De amit korábban rendnek tekintettünk, most már szinte észrevétlenül, minden épületben, minden intézményben, sőt talán minden gondolatban megkérdőjeleződött.
Szabadság tér, Budapest, 2014.március 23., Fotó: Csoszó Gabriella, Freedoc
A művészeti intézmények rendszerű működéséről (meghatározott program, szakmai felelősség stb.) elfeledkezve, ma már nyilvánosan nem emlegeti senki (tisztelet Hamvay Péter újságírónak), hogy az Iparművészeti Múzeumnak három, a Műcsarnoknak nyolc hónapja, a pécsi Janus Pannoniusnak lassan egy éve nincs igazgatója. A Múzeumi Negyed felépítésére érvként még mindig felhozható a teljesen irracionális másfél millió plusz turista. Nincs érv, hogy mire szolgál a Kormány kastélyprogramja, a Magyar Nemzeti Bank 30 milliárdja. Nem kérdőjelezi meg senki a fotográfia mint műfaj kiemelt intézményi kezelésének racionalitását. Nem merül fel, ki ad majd programot és szakmai arculatot a Várkert Bazár Műcsarnoknál is nagyobb kiállítóterének. Nincs vita arról, hogy a Seuso-kincs miért kerül majd épp a Városligetbe – ugyanúgy elfogadjuk, mint tizenvalahány éve a korona helyét. A közbeszédnek nem része a Magyar Művészeti Akadémia szerepének irracionalitása, még úgy sem, hogy az NKA felbomlásának lehetősége hónapok óta itt lebeg felettünk. Csakis a kommunikációs vákuumban, a megkülönböztethetetlenség terében történhet meg, hogy Lugossy Mária 1956-os emlékműve, A forradalom lángja minden magyarázat nélkül eltűnik a Kossuth tér színéről, mintha sohasem lett volna. Helyén egy új felvonulási tér.
A művészeti közeg láthatóan a rendkívüli állapot csapdájába esett. Mintha egy régóta jól megszokott városi teret hirtelen átalakítanának: feltúrnak egy utat, de nem temetik vissza, egy házból minden indok nélkül kiköltöztetik a lakókat, hogy aztán üresen hagyják, közben nagy plakátokra hatalmas épületeket rajzolnak fel, a park helyére. Ilyenkor valószínűleg a terveket keresi az ember, az általa korántsem kívánt új rend körvonalait. De nincs új rend, csak a rendkívüli állapotok egymásba dobozolt sora.
Szabadság tér, Budapest, 2014.május 6., Fotó: Csoszó Gabriella, Freedoc
A cikk lejjebb folytatódik.