A Minisztérium megsértődött, érződik az államtitkár, vagy a Sajtó-, Kommunikációs, Közkapcsolati és Protokoll Főosztály (sic) nyilatkozatain. Megsértődött, mert a virtuális alapú, mégis valós teret foglaló Összefogás a Kortárs Művészetért csoport harsány eszközökkel hívja fel a figyelmet arra, hogy nincs minden rendben a magyar művészeti életben: a döntések nem átláthatóak, többek között hiányzik a szakmai autonómia és a párbeszéd. A sértett reakció a véleménynyilvánításnak ezt a formáját „hisztériának” nevezi, amelynek bizalmatlan kiváltói valójában „félrevezetettek“, nem tudják, miről van szó. Pedig épp erről lenne szó, a sértődésről és a bizalomról.
A Minisztérium szerint senkinek nem lenne oka felháborodni, hiszen minden jogszerűen zajlik. Jogszerűek voltak a kiírások, a bizottságok, a határidők, ezt igazolják a sűrűn idézett paragrafusok is. A pozíció nem hitbizomány, aki mást mond, az hazudik – igaz, hogy senki nem mond mást. „A pályázat kiírásakor a tárca ugyanazt az eljárásmódot alkalmazta, mint 2008-ban, Bencsik Barnabás kinevezése idején” – ez is igaz, de mégis, ég és föld. Míg akkor a tervek szerinti időzítés mentén íródott ki a pályázat, addig most hónapokat vesztegelt a Minisztérium útvesztőiben, hogy aztán megjelenése után még egy utolsó apró finomító módosításon is átessen. Míg akkoriban a Ludwig Alapítvánnyal folyamatosan egyeztettek, most csak akkor (talán), ha a partner már a német hírügynökségen keresztül üzen. Míg öt éve nem kellett titkosítani – elég volt az államtitkár szóbeli kérése, hogy ne kerüljön ki idő előtt az információ –, addig most minden papíron, jó előre titkos. Míg akkoriban a bíráló bizottságban mindenki érdemben hozzászólt a pályázati anyagok vitájához, addig most alig egy-ketten – ha ezt a formát egyáltalán még vitának lehet nevezni.
Fotó: Baglyas Erika
Mindezek a különbségek egyaránt a folytatólagos bizalomvesztéssel kapcsolódnak össze, mint ahogy a bizalom elpárolgását jelenti az is, hogy a 2008-as öt pályázóval szemben most csak ketten indultak. Bár ez a folyamat nem e kormány alatt indult – emlékezzünk csak a Csák Ferencre szabott MNG-kiírásra –, mégis itt teljesedett ki. Ma pedig egyre kevesebb olyan múzeumi szakember van, aki biztos politikai hátszél nélkül bizalommal belevágna egy pályázatba.
A bizalomhoz ugyanis nem elég pusztán a jogszerűség. Jogszerűség mellett például sportszerűnek is kell lenni. „Jó emlékezni arra, hogy 2008-ban, az akkori miniszter saját megfontolása alapján a szakmai bizottság két támogatottja közül Bencsik Barnabást választotta, azóta sem egyértelmű érvek alapján” – írja a minisztériumi nyilatkozat, és nem számol azzal, hogy a kijelentés önmaga számára is megalázó. A visszafelé irányuló politikai revolverezés a kultúrában egyszerűen kontraproduktív.
Mert a jog- és sportszerűség mellett ésszerűnek kell lenni: például tudva azt, hogy ha a német adományozó partnerrel előzetesen nem akarunk tárgyalni, akkor az utólagosan sem tesz majd jót az együttműködésnek. Vagy: ésszerűen a miniszter nem nyilatkozik úgy, hogy a Ludwig Múzeum nem teljesít jól, ha néhány hónappal ezelőtt éppen ugyanez a Minisztérium foglalta írásba ennek az ellenkezőjét. (Azzal vádolni a Ludwig Múzeumot, hogy „nem teljesít jól“? Amikor jóval megnövelte a látogatószámot az elmúlt öt évben, s az csak a rekordszámokhoz képest esett most vissza kissé, amikor a látogató zsebében egyre kevesebb a pénz? Azzal vádolni a múzeumot, hogy nincs nyitva késő estig? Amikor épp a minisztérium vonta el a támogatásokat, ezzel téve okafogyottá a MÜPA-Ludwig közös belépőjegy konstrukcióját. Ha Halász államtitkár most következetes lenne, azonnal kirohanást intézne a Szépművészeti Múzeum ellen is, mert a Cézanne-kiállítás látogatószáma elmaradt a van Goghétól, és mert a múzeum egyébként sem hajtotta végre a térszint alatti bővítést…)
De a Minisztériumnak a sportszerűségen kívül mindenekelőtt „kultúraszerűnek” kellene lennie: nem paragrafusokat, hanem nyílt, nyilvános párbeszédet szembeszegezni a bizalomvesztéssel. Nem „politikai hangulatkeltést” emlegetni, mert az nem jelent semmit, legfeljebb a hatvanas évek elejének kommunikációját idézi fel. Nem másolatban elküldött levélben tájékoztatni a jövőjéről az igazgatót, hanem legalábbis élő beszéd formájában kommunikálni. A kritizálókat nem tévedésben lévő, félrevezetett balhékeltőknek tekinteni – ahogy a jelenlegi kormány „közkapcsolati” és kommunikációs masinériája mindenkit azonnal lepecsétel, az EU-tól kéttucatnyi múzeumfoglalóig. Mert a sértődés és a harcos kommunikáció helyett a bizalom csak a mindennapi „kultúraszerűséggel” állítható helyre, s amíg ez érzékelhetetlen, addig nem a kulturális élet egyes szereplőit minősíti, ha nem feltétlenül sietnek a Minisztériumba tárgyalni.
Nyitókép: Tüntetnek a Ludwig Lépcső résztvevői az EMMI épületénél, 2013 májusában. Fotó: exindex
A cikk lejjebb folytatódik.