Van egy színházi-kulturális bázis Zsámbékon, mely jobbára csak nyáron él, de amelyet az uborkaszezonban is kultúrára éhes közönség már bejáratott helyszínként tart számon. Sokan ismerik, de talán kevesebben látogatják. És még ennél is kevesebben láthatták itt az államalapítás ünnepi hétvégéjén mindössze három alkalommal előadott Köztársaság című színdarabot, és az ehhez szorosan kapcsolódó Floszmann Attila kiállítást.
Floszmann Attila munkája
A helyszínt adó műemléki rakétabázis építményei és hangulata fontos összetevők mindkét produkció bemutatásában. A jelenleg Berlinben élő magyar fotós, Floszmann, most kiállított anyagának egy részét, a Csend, forradalom után című sorozatot korábban már bemutatta az Európai Fotóhónap keretében (EMOP). Zsámbékon két másik témával kibővítve rendezte be az egyik bunkert, mely a háborús-társadalmi konfliktusokra, a kultúrák között feszülő ellentétetekre reflektál többféle aspektusból.
A térbe belépve, az erőteljes reflektorok azonnal az oldalfalakon látható, nagyméretű, paszpartúzott Polaroidokra irányítják a figyelmet: fotográfiákra, melyek ugyan valódi, személyes, megrázó emberi sorsokat mutatnak be, de amiket mégis a médium közvetítésében, megnyugtató távolságból szemlélhetünk. (Floszmann lejárt szavatosságú Polaroid nyersanyagra készített képeiről, és a rajtuk megjelenő líbiai háborús helyszínekről bővebben korábbi cikkünkben olvashat!)
Floszmann Attila munkája. A szerző fotója
Az így kijelölt irányban haladva észrevétlenül a tér hátsó traktusában találjuk magunkat , ahol két olyan installáció fogad, melyek hatásától már nehezebb lesz szabadulni. A mennyezetre függesztett polcon egy öntvény, egymásra dobált, összefonódott végtagok agyat formáznak, és ez agyban egy otthagyott flex áll – szó szerint benne áll.
A rémálomszerű kompozíció szó szerinti megjelenítése egy kényszerképzetnek: egy líbiai tanár, aki hullaszállítóként dolgozott a háború alatt, azt képzelte, hogy a tetemek, a végtagok az agyában mozogni kezdenek. Eredetileg a művész maga akarta megsemmisíteni a rosszul sikerült öntvényt, de amint belevágott, inkább benne hagyta a szerszámot, mert végül így érezte teljesnek az installációt. Hátrébb, egy ijedtében megdermedt őzsuta áll a földből kiálló, vagy abba beleálló Smerch-rakéta mellett – az orosz rakéta itt az ukrajnai háború tipikus motívumaként tűnik föl.
Floszmann Attila munkája
Párosuk a kiharapott földdarabon, az erős reflektorfényben már-már sci-fi jelenetet idéz, csak ha felfogjuk a jelenet közelségét, döbbenünk rá annak abszurd valóságértékére. A belső térben furcsa, vízszintesen lefektetett házat találunk a földön. A ház régi bányászházak homlokzatát idézi a németországi Siegenből. Itt volt a térség legrégebbi fémkitermelő vidéke, bevándorlók lakták be, akik a bányákban, gyárakban dolgoztak. Nem mellékesen, ezeket az épületeket megörökítette többek között a híres fotós páros, Bernd és Hilla Becher, akiknek a fotói közül néhány a térben vetítve meg is jelenik. A homlokzat a földön fekszik, az európai gőg, ignorancia szimbólumaként. Mindezt tovább erősítik a ház belsejéből kiszűrődő hétköznapi zörejek: a ház a zavartalannak tűnő élet jelenségeit mutatja.
Floszmann Attila munkája
Részben ezzel a fajta struccpolitikával szembesültünk az előadásban is – a múltba tekintve. A társadalmi rend és rendszer semmibevételét, az attól való elfordulást, az idealizmust és barbárságot, egy diktátor és egy diktatúra születését dolgozza fel a Köztársaság, Szálinger Balázs drámája. A történet az ifjú Gaius Julius (későbbi Julius Caesar) fiatalkori kalózfogságából indul ki.
Az előadás helyszíne szinte teljesen önazonos: az elhagyott, funkcióját vesztett katonai bázis egyik csarnoka jeleníti meg az emberrabló kalózok rejtekhelyét. A tér fizikai adottságainak köszönhetően, már pusztán a szereplők mozgása is jobbára hidegrázást kelt: a kilépés a „színről” és a visszatérés, általában óriás vasajtók fémes csapódásának kíséretében történik, néhány más mozgást pedig a nyitott ajtókon keresztül érzékelünk, például ahogy kiadós gázfröccsel, egy öreg Mercivel elporolnak a szereplők.
Mészáros András (Cirrus), Takács Géza (ifjú Caesar). Fotó: Toldi Miklós, forrás: Facebook – Fotóspróba
A hangok az egész előadás alatt fontos szerepet kapnak: a zörejek pontosak, a skandináv hangulatú melankolikus-paranoid elektronikus zenei tracklist a képzeletbeli földrajzi távolság ellenére hátborzongatóan jól passzol a Földközi tenger egyik szigetén zajló történésekhez. Hiszen csak az éghajlat mediterrán, a hangulat végig hideglelős, baljós és borús marad.
Ami pedig a helyszínen és a hangokon túl még jobban klappolt Horváth Illés első rendezésében, az a színészválasztás – és ugyan mi volna annál fontosabb egy darabban. Nem volt egyetlen elhibázott karakter, félrecsúszott mondat vagy hangsúly sem.
Nagy Mari (Dadus). Fotó: Toldi Miklós, forrás: Facebook – Fotóspróba
Nem volna indokolt bármelyik alakítást is kiemelni a többi közül, azonban a két főszereplőn kívül meg kell említeni a fiatal szerelmes pár legszebb jelenetét, amit a helyszín varázsa tovább fokozott: az ölelkező, pokrócba burkolt, reflektorral kiemelt páros körül éjjeli pillangó kezdett röpködni. Sophia (Horgas Ráhel) és Miró (Ágoston Péter) őszinte, de kompromisszumokat is ismerő szerelme Gaius személyes jellemfejlődésének történetén túl egy olyan megrendítő, tragikus momentum, melynek jelentése csak napokkal később kezd lerakódni és megérni a nézőben – ahogyan a kiállítás és előadás összhatása is.
Horgas Ráhel (Sophia). Fotó: Toldi Miklós, forrás: Facebook – Fotóspróba
Hasonlóan működik a kettős, azaz képzőművészeti és színházi koncepció: a természeti táj, és benne a katonai lokáció egyfajta ellenpontozásként felerősíti a tartalmat, mondanivalót. Elsőre talán túl sok is az inger ahhoz, hogy minden összeérjen: Floszmann a háborús élmények megidézésétől a keleti események európai hatásaiig veszi végig napjaink konfliktusait. Nem fest túl pozitív képet az európai magatartásról, egyelőre szemellenzőben próbáljuk tovább élni az életét olyan formában, ahogyan eddig is, pedig a változás már zajlik. Sőt, évtizedek óta benne élünk. Együtt a bevándorlókkal, vendégekkel, idegenekkel, turistákkal. A kiállítás, minthogy nem reflektál közvetlenül a magyar helyzetre, talán nem tesz közvetlen hatást a befogadóra – sajnos. De a problémák okának, vagyis a háborús konfliktusoknak a megjelenése, a pőre rémálom mégiscsak rémületes perspektívákat fest elénk.
Egyik a másiknak teremt kontextust: a kiállítás a színműnek, az előadás a kiállításnak. Miközben valamiképp arról beszél mindkettő, hogy mi történik, amikor szertefoszlanak az életünk kereteit adó fogalmak, amikor összeomlanak a konszenzusok.
Pál András (Arianész), Gáspár Tibor (Hariszteász), Lovas Emília (Délea), Gémes Antos (Marcus).
Fotó: Toldi Miklós, forrás: Facebook – Fotóspróba
Az előadás alapjául szolgáló történetnek az azóta eltelt 2000 év adhatna biztonságos távolságot. Azonban a köztársaság formái mögé bújó, és az árnyékban zsarnokká, önkényúrrá váló főszereplőt csak annyi különbözteti meg napjaink önjelelt diktátoraitól, hogy ez a Ceasar (Gaius) a történet szerint eleinte valóban hisz a köztársaság eszméjében és erejében.
Aztán egyre inkább már csak próbál hinni, majd tudatosan, felismerve és kiválogatva a szükséges eszközeit, felépíti saját hatalmát. Számos félmondat, gesztus, áthallásos szöveg teszi olyanná a jeleneteket, mintha napjaink politikusait hallanánk egymás közt: mi még szemtanúi lehetünk valami eltűnésének, amire tőlünk keletebbre, a háborús övezetekben már csak emlékezni lehet.
Floszmann Attila: Kiállítási terv, Zsámbéki Rakétabázis, kurátor: Lendvai Linda (Supermarket Gallery)
Szálinger Balázs: Köztársaság, Zsámbéki Rakétabázis
Szereplők:
Hariszteász, kalózvezér: Gáspár Tibor
Gaius, római szenátor: Takács Géza
Arianész, kalóztiszt: Pál András
Dadus, Sophia dadája: Nagy Mari
Miró, a kalózok szakácsa: Ágoston Péter
Marcus, kalóz: Gémes Antos
Sophia, a kalózvezér lánya: Horgas Ráhel
Cirrus, Gaius barátja: Mészáros András
Délea, kézilány: Lovas Emília
Dramaturg: Sediánszky Nóra
Rendező: Horváth Illés
Bemutató: 2016. augusztus 19. péntek