Ha épp nem munkába, megbeszélésre rohanunk, hanem nyugodt, ráérős, szemlélődős sétát teszünk a városban, gyakran sajnálkozunk a valaha míves épületek omladozó romjain, vagy ellenkezőleg, örvendezünk a felújítás által régi pompájukban sütkérező házak láttán, olykor elégedettségünknek vagy épp felháborodásunknak adunk hangot az újabb, korunk dizájnját magán viselő építmények szemlélésekor; rácsodálkozunk a rég nem vagy eddig még sohasem látott, újabban készült köztéri szobrokra. Ám ezeken kívül még ezernyi más vizuális inger is éri a szemlélődőt. Ez azonban jó részt természetes, hiszen a lakott, lüktető organizmusként működő területek számos, előre nem tervezett vizuális információt hordoznak magukon. Elsőként a reklámipar széles termék és grafikai kínálata hívja fel harsányságával a lakosok figyelmét, a reklámok, az óriásplakátok, a fényreklámok, a céges logók folyamatosan bombázzák a potenciális vásárlóikat. Ez a jelenség ugyan rengetegszer kritika tárgya, különösen az értelmiség részéről ("vizuális szemét"), ám a sokszor elátkozott "fogyasztói társadalom" termékeinek hirdetései mégis legalitást nyertek.
Mellettük azonban más, helyspecifikusabb, de ugyanúgy vitatott "díszítőmotívumokkal" is találkozhat a gyanútlan járókelő, mivel graffitik, matricák és egyéb képes, illetve feliratos elemek találnak helyet a köztereken. Ez utóbbiak témája ugyan gyakran épp a fogyasztói társadalom és a reklámok által kínált életszemlélet bírálata, megjelenésük mégis többnyire illegális. Mindkét műfaj a kritikák ellenére az utcaképünk elkerülhetetlen eleme. A street art olyan, alapvetően városi önkifejezési forma, mely a közterületeket kívánja üzeneteivel "ékesíteni".
Az utca művészete - a graffiti és társai - morális problémákon túl, mindenképp szociológiai és esztétikai szempontból is az elemzés tárgyát képviselheti. Mindenesetre a jelenséget nem lehet nem tudomásul venni. S mivel e tevékenységek alapvetően vizuális jellegűek, noha más "művészeti ágakkal" (zene / rap, tánc / break) is szoros kapcsolatban lehetnek, ezért e produktumokat a vizuális kultúra részeként mint látványt, vizuális produktumot tipologizálni, vizsgálni szükséges.
Újabban számos, többnyire alternatív kiállítóhelyen legálisan is helyet kapnak ezek az alkotások, így például február-márciusban a Király utcai Kuplung Klubban, s legutóbb a Millenáris parkjában került sor street artos munkák csoportos bemutatására. A kiállítás a július 14-én kezdődő háromnapos street art fesztivállal vette kezdetét. Ennek jegyében egyrészt két Trabantot festve díszítettek kedvükre a részvevők, egyet pedig matricáztak. Másrészt a parkbéli paravánokra festettek, matricáztak, stencileztek. Ezzel a rendezvénnyel részben egy időben zajlott Ócsán az Aluljáró Fesztivál, melynek programja közt szerepelt többek között a vasúti aluljáró graffitisítése, workshop a street art, graffiti stb. témákról, Torz Merev (1000 % csoport) kiállítása, Chris Cunningham filmjének vetítése.
A street art mindenesetre erős, egyre virágzó szubkultúra - bár az amerikai és európai nagyvárosokhoz képest hazánkban ez nem igazán vert gyökeret -, melyben felettébb izgalmas vizuális produktumok születnek, melynek a legismertebb műfaja a graffiti1. De mi is a graffiti? Az elegáns, frissen felújított épület oldalára fekete spray-vel odafújt irkafika? Felháborító vandalizmus? Politikai vagy obszcén felirat? Az éj leple alatt történő rajzos bűncselekmény? Igényesen kivitelezett önkifejezési forma? Művészeti forma? Alternatív szórakozóhelyek, vendéglők falára, sőt tévé stúdióba (C.6) megrendelt környezet-feeling? A múzeumi shopok Keith Hering figuráival ellátott szuvenírjei? Az 50. Velencei Biennále 80 éves sztárja, a Hong Kong-i graffitiművész, Tsang Tsou-choi tevékenysége? Michael Basquiat több millió dolláros képei a művészeti vásárokon?
A graffiti természetét illetően mindig zavarban vagyunk, mivel olykor környezetrombolás, vandalizmus, máskor meg épp az ellenkezője, környezetdíszítés, esztétikai produktum.
Az első, mai értelemben vett graffitik 1970-ben New York szegénynegyedében, Bronxban készültek. A külváros lerobbant házai, szürke falai közt felnövő fiatalok számára a falrajz megmutatkozás, kitörés a számukra sivár világból. Noha a falak festését kezdettől üldözte a rendőrség, ebben a lerobbant környezetben, annak emberarcúvá és látványossá tételét jelentette, mivel a környéken sehol nem voltak frissen felújított házak vagy műemléképületek, így ezek" rongálása" szóba sem jöhetett.
A céljuk a figyelemfelhívás és valami "maradandó" alkotása a maguk szűkös keretei között. Az első olvasható üzenet a TAKI 183, melyben a TAKI a név (a későbbiekben a is a monogram vagy a fantázianév festése a leggyakoribb), a 183 pedig az utcanév. A graffiti virágzása a 80-as évekre tehető, amikor a hip-hop szubkultúra részeként összefonódik a breakkel és a rappel. Mindegyikben az egymással való vetélkedés ártalmatlan, kreatív formája figyelhető meg, cél az elismerésért való küzdelem. Hazánkban a 90-es évek óta kelt közfelháborodást.
Az egyre népszerűbbé váló graffitik (ma ezt a kifejezést gyűjtőnévként is használjuk szinte minden falfirkára - illetve felületfirkára, mivel a vonatszerelvények is elsődleges "alapanyaguk" - melynek azonban különböző alfajai vannak: pl. a tagek, mural, a szűk értelemben vett graffiti) jó részt a "művész monogramját" ábrázolják különböző stílusban2. Szociológiailag a jelenség hátterében az áll, hogy a társadalom - s gyakran a város - perifériájára szorult fiataloknak ez az egyetlen megmutatkozási lehetőségük, arra, hogy megmutassák: mi is vagyunk, ez az utca, tér, város a miénk is.
Az, hogy a mainstream (galériák, magazinok stb.) érdeklődését is kiváltották, serkentőleg hatott a graffiti további virágzásához. A cikk elején vázolt "reklám kontra street art" jelenség ellenére van átjárás köztük, különösen a reklám alkalmazza a graffiti világképét, az általa sugallt életérzéssel és a látványvilággal próbálják meg a fiatalabb generációt mint vásárlói célcsoportot megnyerni maguknak. A graffitis szubkultúra által nyújtott életérzés (haverok, buli, szabadság, lázadás stb.) illúzióját nyújtják ezen termék vásárlóinak. (Gondoljunk csak például a Coca-Cola, a Snickers csoki és számos ruhamárka stb. reklámjaira!)
A 6. óriásplakát kiállításon is volt néhány mű, mely a street art vizualitását alkalmazta, sőt érdekes módon a rendezvény sajtótájékoztatójának a helyszíne az a Kuplung Galéria volt, ahol korábban street artos bemutatót is tartottak.
A többi műfaja, a matrica (strick) és a stencil kevésbé helyigényes és látványos, ezért kevésbé is irritáló. Ezek elsősorban abban a különböznek a graffititől, hogy míg az a helyszínen készül, a spontaneitás látszatát keltő - bár otthon alaposan előkészített és megtervezett műfajról van szó -, de egyedi "alkotások", addig ez utóbbiak előre elkészített, sokszorosított tárgyak. A matrica anyaga alapvetően az öntapadós papír, amit csak fel kell ragasztani a megfelelő helyre. A graffiti, a matrica és a stencil művelői gyakran mind hármat alkalmazzák, bár az egyes műfajoknak meg vannak a maguk "specialistái", s a "sztárjaik" sem ugyanazok.
A matrica eredetét tekintve Shepard Fairey 1989-es akciójától3 datálható, amikor is a Rhode Island-i főiskolás az Amerikában közismert pankrátor, Andre The Giant képével illusztrált matricákat ragasztott ki a világ minden pontján. A poénból kezdett tevékenység azonban új médiummá is vált, mivel a közlés céljának bizonytalansága gondolkodóba ejtette az embereket, s ennek az enigmatikus jellegnek köszönheti a népszerűségét, mely ma is számos matricának a fő jellemzője a reklámok szájbarágós direkt információival szemben. Hazánkban a matricák csak néhány éve jelentek meg. Tulajdonképpen a holland Influenza nevű művész kezdte itt 2001-ben terjeszteni a matricáit, mint az azon látható légy a betegségeket. A matricán a reklámipar leggyakrabban előforduló hívószavai szerepeltek. A matricások és stencilesek alapattitűdje azóta is fogyasztói társadalomkritikája, de mindenfajta társadalmi kritika, szociális és morális érzékenység jellemző rájuk. Talán az egyik legemlékezetesebb, széles körben is figyelmet érdemlő akciójuk volt a fehérnemű és fürdőruha reklámokra ragasztott "A női test nem árucikk" feliratú matricájuk, mely különösen a metróaluljárók plakátjaira ragasztva voltak feltűnőek. A matricák zavarba ejtő tartalmuk miatt - egy alternatív létforma hiteles megtestesítői - is figyelemre méltók, üzenetük ugyanis épp ellentétes a reklámokéval, gyakran békét, toleranciát, erőszak ellenességet stb. hirdetnek. Influenza tevékenysége maga is fertőző volt, hiszen nyomában hazai matricázó csoportok is alakultak, mint például az 1000 % csoport és a DTM (Durva Trabantos Matrica). A nemzetközi street art egyik legismertebb figurája a Bristolban élő Banksy, aki permanens intézménykritikájával vált ismertté, akárcsak a 0100101110101101 nevű művészcsoport. Banksynek, aki inkognitójához - érthető módon - a mai napig ragaszkodik, eddig még legálisan bemutatott műveit nem láthatta a közönség, október 13-án a londoni Notting Hillben megnyílt az első kiállítása, ahol a művek közt 164 patkány szaladgál.4
A plakátokon kívül általában buszmegállókban, különböző fémborítású köztárgyakon például elektromos dobozok felületén találkozhatunk velük. A műfaj sajátosságai közé tartozik az "építkezés", azaz a "túlélő" matrica vonzza a többit, ahol egy-egy megmarad ott helye lesz a többinek is.
A stencil annyiban különbözik a matricától, hogy otthon csak a sablont készítik el, s a kiválasztott helyszínen ezt a sablont fújják le. Lényegéhez tartozik, hogy vizuálisan könnyen áttekinthető, letisztult legyen: rövid szöveg vagy felismerhető karakter. Velük szemben a graffiti gyakran "nem olvasható" az outsiderek számára, csak a jelenséget (összerongált fal) vagy a látvány összképét képesek értékelni.
A street art és a public art - a galériás rendszeren kívüli utcai művészet - közös vonása, hogy a célközönsége alapvetően nem a művészet hivatalos fórumait látogató közönség, hanem a mindennapok járókelője. Alapvető különbség köztük viszont az, hogy ez utóbbi eleve művészek bevonásával vagy inspirálására jön létre, míg a street art elsősorban az amatőrök gyűjtőhelye.
Az "utcaművészet" különböző műfajai eredendően mind arról szóltak, hogy az elszürkült várost magukévá tegyék, sajátjuknak érezhessék, a "miénk itt a tér..."-életérzést tettekkel is kifejezzék, jelet hagyjanak magukról. A gesztus egyszerre bekebelezés és önkifejezés. Maguk számára élhetővé tenni a rájuk "szabott" közeget. Ezt a műformát akár tekinthetnénk kortárs városi népművészetnek, népi epigráfiának5 is, mivel nem intézményesült keretek közt zajló önkifejezési formák, a beavatatlanok számára ismeretlenséggel bír (épp az ilyen kiállítások nevesítik a szerzőket a külvilág számára).
Mivel a hivatalos galériákon és kiállítóhelyeken kívüli művészet, ezáltal képes folyamatosan változni, újulni, friss maradni. Tulajdonképpen e kiállítások a "22-es csapdája" szindrómát kísértik, ugyanis e jelenségek lényege, ereje épp ebben az intézményen kívüliségben rejlik
A Képzőművészeti Főiskola Intermédia szakán nemcsak hogy támogatják az utcai kreativitás formáját, hanem a diákoknak szakmai feladatként kell elsajátítaniuk ezt a vizuális műfajt is. Néhányan szorgalmazzák az utca művészetének nemcsak a legalizálást6, hanem az intézményesülését is, mivel a bemutatkozás s a legalitás révén kap a jövő generációja árnyaltabb képet korunk vizuális megjelenési formáiról. Ez bizonyos aspektusból teljesen elfogadható, logikus az érvelés - hiszen például a középkori kultúráról is alapvetően igen egyoldalú ismereteink vannak, mivel az írásban fennmaradt művek főleg az írástudó szerzetesek munkái. A korszak árnyalt, az emberek nagy része által élt életmód és -szemlélet, a profán hangvétel, a népi kultúra csak nyomokban, némely népszokásban stb. maradt ránk. Ugyanakkor én magam, noha felettébb érdekel ez a jelenség, mégis a Fluxus dilemmáját látom e műfajok kiállítótermekbe való irányításában, noha azok a művészek egyértelműen az intézményesült művészeti szcénában tevékenykedtek, csak az élet minden eseményét művészi szituációnak tekintette. "A Fluxus-művész, miközben beköti cipőjét: akciózik, az utcán sétálva saját filmjének aktuális főszerepét játssza. A hentesnél nem kolbászt vesz, hanem akcióba lép a húsokkal, a város zaját beépíti legújabb experimentális zenei alkotásokba stb."7 Ahogy a Fluxus létének feloldhatatlan dilemmája az intézményesülés elkerülhetetlensége, a múzeumi művészetté szelídülés kényszere, úgy a street art az utcáról rendszeresen a kiállító helyekbe kerülve - ennek szerintem csak időnként van létjogosultsága, egy-egy kiállítás keretében, bemutatni mint vizuális jelenséget - épp a műfaj esszenciáját oltanánk ki belőle, mivel a lényege az intézményesülésen kívüli attitűdben van. Elvesztheti frissességét, cenzúra és hierarchia nélküliségéből fakadó, szabadságát, az utca lázadó hangját, sőt nem is az utca hangja lenne többé.
(Millenáris Park, 2005. VII. 14-IX. 30., Ócsa, vasútállomás, 2005. IX. 9-16.) 1 Erről a témáról lapunkban is jelent meg cikk, Fekete Gábor - Készman József: Falfújkáló. A hazai graffiti kultúráról. Új Művészet, 2001/1.
2 Ezekre most nem térek ki, mivel már számos helyen lehetett olvasni róluk, többek köt az említett Fekete-Készman-cikkben.
3 Földes András: Street art. Válságban az utca vandáljai? http://hvg.hu/print/20041202streetart.aspx
Földes András: A reklám terroristái. http://antannamagazin.hu/articile.php?d=2004-04-Reklám&p=4
4 Forrás: Artportál hírlevél. 2005. X. 18.
5 Bodó Balázs: Színtelen színterek. Café Bábel, 2004/4.
6 Például Gyarmathy Zsolt, aki szerint "...egy időkontinuumba helyezve csak a már intézményesült tárgyak... adhatnak hiteles korrajzot egy adott társadalom aktuális problémáiról." Gyarmathy Zsolt: Street art activity vagy ahogy tetszik. Enigma, megjelenés előtt.
7 Bordács Andrea-Kollár József: Előkészített véletlen. A Fluxus Németországban 1962-1992, Műcsarnok. Új Művészet, 1997/3.
Mellettük azonban más, helyspecifikusabb, de ugyanúgy vitatott "díszítőmotívumokkal" is találkozhat a gyanútlan járókelő, mivel graffitik, matricák és egyéb képes, illetve feliratos elemek találnak helyet a köztereken. Ez utóbbiak témája ugyan gyakran épp a fogyasztói társadalom és a reklámok által kínált életszemlélet bírálata, megjelenésük mégis többnyire illegális. Mindkét műfaj a kritikák ellenére az utcaképünk elkerülhetetlen eleme. A street art olyan, alapvetően városi önkifejezési forma, mely a közterületeket kívánja üzeneteivel "ékesíteni".
Az utca művészete - a graffiti és társai - morális problémákon túl, mindenképp szociológiai és esztétikai szempontból is az elemzés tárgyát képviselheti. Mindenesetre a jelenséget nem lehet nem tudomásul venni. S mivel e tevékenységek alapvetően vizuális jellegűek, noha más "művészeti ágakkal" (zene / rap, tánc / break) is szoros kapcsolatban lehetnek, ezért e produktumokat a vizuális kultúra részeként mint látványt, vizuális produktumot tipologizálni, vizsgálni szükséges.
Újabban számos, többnyire alternatív kiállítóhelyen legálisan is helyet kapnak ezek az alkotások, így például február-márciusban a Király utcai Kuplung Klubban, s legutóbb a Millenáris parkjában került sor street artos munkák csoportos bemutatására. A kiállítás a július 14-én kezdődő háromnapos street art fesztivállal vette kezdetét. Ennek jegyében egyrészt két Trabantot festve díszítettek kedvükre a részvevők, egyet pedig matricáztak. Másrészt a parkbéli paravánokra festettek, matricáztak, stencileztek. Ezzel a rendezvénnyel részben egy időben zajlott Ócsán az Aluljáró Fesztivál, melynek programja közt szerepelt többek között a vasúti aluljáró graffitisítése, workshop a street art, graffiti stb. témákról, Torz Merev (1000 % csoport) kiállítása, Chris Cunningham filmjének vetítése.
A street art mindenesetre erős, egyre virágzó szubkultúra - bár az amerikai és európai nagyvárosokhoz képest hazánkban ez nem igazán vert gyökeret -, melyben felettébb izgalmas vizuális produktumok születnek, melynek a legismertebb műfaja a graffiti1. De mi is a graffiti? Az elegáns, frissen felújított épület oldalára fekete spray-vel odafújt irkafika? Felháborító vandalizmus? Politikai vagy obszcén felirat? Az éj leple alatt történő rajzos bűncselekmény? Igényesen kivitelezett önkifejezési forma? Művészeti forma? Alternatív szórakozóhelyek, vendéglők falára, sőt tévé stúdióba (C.6) megrendelt környezet-feeling? A múzeumi shopok Keith Hering figuráival ellátott szuvenírjei? Az 50. Velencei Biennále 80 éves sztárja, a Hong Kong-i graffitiművész, Tsang Tsou-choi tevékenysége? Michael Basquiat több millió dolláros képei a művészeti vásárokon?
A graffiti természetét illetően mindig zavarban vagyunk, mivel olykor környezetrombolás, vandalizmus, máskor meg épp az ellenkezője, környezetdíszítés, esztétikai produktum.
Az első, mai értelemben vett graffitik 1970-ben New York szegénynegyedében, Bronxban készültek. A külváros lerobbant házai, szürke falai közt felnövő fiatalok számára a falrajz megmutatkozás, kitörés a számukra sivár világból. Noha a falak festését kezdettől üldözte a rendőrség, ebben a lerobbant környezetben, annak emberarcúvá és látványossá tételét jelentette, mivel a környéken sehol nem voltak frissen felújított házak vagy műemléképületek, így ezek" rongálása" szóba sem jöhetett.
A céljuk a figyelemfelhívás és valami "maradandó" alkotása a maguk szűkös keretei között. Az első olvasható üzenet a TAKI 183, melyben a TAKI a név (a későbbiekben a is a monogram vagy a fantázianév festése a leggyakoribb), a 183 pedig az utcanév. A graffiti virágzása a 80-as évekre tehető, amikor a hip-hop szubkultúra részeként összefonódik a breakkel és a rappel. Mindegyikben az egymással való vetélkedés ártalmatlan, kreatív formája figyelhető meg, cél az elismerésért való küzdelem. Hazánkban a 90-es évek óta kelt közfelháborodást.
Az egyre népszerűbbé váló graffitik (ma ezt a kifejezést gyűjtőnévként is használjuk szinte minden falfirkára - illetve felületfirkára, mivel a vonatszerelvények is elsődleges "alapanyaguk" - melynek azonban különböző alfajai vannak: pl. a tagek, mural, a szűk értelemben vett graffiti) jó részt a "művész monogramját" ábrázolják különböző stílusban2. Szociológiailag a jelenség hátterében az áll, hogy a társadalom - s gyakran a város - perifériájára szorult fiataloknak ez az egyetlen megmutatkozási lehetőségük, arra, hogy megmutassák: mi is vagyunk, ez az utca, tér, város a miénk is.
Az, hogy a mainstream (galériák, magazinok stb.) érdeklődését is kiváltották, serkentőleg hatott a graffiti további virágzásához. A cikk elején vázolt "reklám kontra street art" jelenség ellenére van átjárás köztük, különösen a reklám alkalmazza a graffiti világképét, az általa sugallt életérzéssel és a látványvilággal próbálják meg a fiatalabb generációt mint vásárlói célcsoportot megnyerni maguknak. A graffitis szubkultúra által nyújtott életérzés (haverok, buli, szabadság, lázadás stb.) illúzióját nyújtják ezen termék vásárlóinak. (Gondoljunk csak például a Coca-Cola, a Snickers csoki és számos ruhamárka stb. reklámjaira!)
A 6. óriásplakát kiállításon is volt néhány mű, mely a street art vizualitását alkalmazta, sőt érdekes módon a rendezvény sajtótájékoztatójának a helyszíne az a Kuplung Galéria volt, ahol korábban street artos bemutatót is tartottak.
A többi műfaja, a matrica (strick) és a stencil kevésbé helyigényes és látványos, ezért kevésbé is irritáló. Ezek elsősorban abban a különböznek a graffititől, hogy míg az a helyszínen készül, a spontaneitás látszatát keltő - bár otthon alaposan előkészített és megtervezett műfajról van szó -, de egyedi "alkotások", addig ez utóbbiak előre elkészített, sokszorosított tárgyak. A matrica anyaga alapvetően az öntapadós papír, amit csak fel kell ragasztani a megfelelő helyre. A graffiti, a matrica és a stencil művelői gyakran mind hármat alkalmazzák, bár az egyes műfajoknak meg vannak a maguk "specialistái", s a "sztárjaik" sem ugyanazok.
A matrica eredetét tekintve Shepard Fairey 1989-es akciójától3 datálható, amikor is a Rhode Island-i főiskolás az Amerikában közismert pankrátor, Andre The Giant képével illusztrált matricákat ragasztott ki a világ minden pontján. A poénból kezdett tevékenység azonban új médiummá is vált, mivel a közlés céljának bizonytalansága gondolkodóba ejtette az embereket, s ennek az enigmatikus jellegnek köszönheti a népszerűségét, mely ma is számos matricának a fő jellemzője a reklámok szájbarágós direkt információival szemben. Hazánkban a matricák csak néhány éve jelentek meg. Tulajdonképpen a holland Influenza nevű művész kezdte itt 2001-ben terjeszteni a matricáit, mint az azon látható légy a betegségeket. A matricán a reklámipar leggyakrabban előforduló hívószavai szerepeltek. A matricások és stencilesek alapattitűdje azóta is fogyasztói társadalomkritikája, de mindenfajta társadalmi kritika, szociális és morális érzékenység jellemző rájuk. Talán az egyik legemlékezetesebb, széles körben is figyelmet érdemlő akciójuk volt a fehérnemű és fürdőruha reklámokra ragasztott "A női test nem árucikk" feliratú matricájuk, mely különösen a metróaluljárók plakátjaira ragasztva voltak feltűnőek. A matricák zavarba ejtő tartalmuk miatt - egy alternatív létforma hiteles megtestesítői - is figyelemre méltók, üzenetük ugyanis épp ellentétes a reklámokéval, gyakran békét, toleranciát, erőszak ellenességet stb. hirdetnek. Influenza tevékenysége maga is fertőző volt, hiszen nyomában hazai matricázó csoportok is alakultak, mint például az 1000 % csoport és a DTM (Durva Trabantos Matrica). A nemzetközi street art egyik legismertebb figurája a Bristolban élő Banksy, aki permanens intézménykritikájával vált ismertté, akárcsak a 0100101110101101 nevű művészcsoport. Banksynek, aki inkognitójához - érthető módon - a mai napig ragaszkodik, eddig még legálisan bemutatott műveit nem láthatta a közönség, október 13-án a londoni Notting Hillben megnyílt az első kiállítása, ahol a művek közt 164 patkány szaladgál.4
A plakátokon kívül általában buszmegállókban, különböző fémborítású köztárgyakon például elektromos dobozok felületén találkozhatunk velük. A műfaj sajátosságai közé tartozik az "építkezés", azaz a "túlélő" matrica vonzza a többit, ahol egy-egy megmarad ott helye lesz a többinek is.
A stencil annyiban különbözik a matricától, hogy otthon csak a sablont készítik el, s a kiválasztott helyszínen ezt a sablont fújják le. Lényegéhez tartozik, hogy vizuálisan könnyen áttekinthető, letisztult legyen: rövid szöveg vagy felismerhető karakter. Velük szemben a graffiti gyakran "nem olvasható" az outsiderek számára, csak a jelenséget (összerongált fal) vagy a látvány összképét képesek értékelni.
A street art és a public art - a galériás rendszeren kívüli utcai művészet - közös vonása, hogy a célközönsége alapvetően nem a művészet hivatalos fórumait látogató közönség, hanem a mindennapok járókelője. Alapvető különbség köztük viszont az, hogy ez utóbbi eleve művészek bevonásával vagy inspirálására jön létre, míg a street art elsősorban az amatőrök gyűjtőhelye.
Az "utcaművészet" különböző műfajai eredendően mind arról szóltak, hogy az elszürkült várost magukévá tegyék, sajátjuknak érezhessék, a "miénk itt a tér..."-életérzést tettekkel is kifejezzék, jelet hagyjanak magukról. A gesztus egyszerre bekebelezés és önkifejezés. Maguk számára élhetővé tenni a rájuk "szabott" közeget. Ezt a műformát akár tekinthetnénk kortárs városi népművészetnek, népi epigráfiának5 is, mivel nem intézményesült keretek közt zajló önkifejezési formák, a beavatatlanok számára ismeretlenséggel bír (épp az ilyen kiállítások nevesítik a szerzőket a külvilág számára).
Mivel a hivatalos galériákon és kiállítóhelyeken kívüli művészet, ezáltal képes folyamatosan változni, újulni, friss maradni. Tulajdonképpen e kiállítások a "22-es csapdája" szindrómát kísértik, ugyanis e jelenségek lényege, ereje épp ebben az intézményen kívüliségben rejlik
A Képzőművészeti Főiskola Intermédia szakán nemcsak hogy támogatják az utcai kreativitás formáját, hanem a diákoknak szakmai feladatként kell elsajátítaniuk ezt a vizuális műfajt is. Néhányan szorgalmazzák az utca művészetének nemcsak a legalizálást6, hanem az intézményesülését is, mivel a bemutatkozás s a legalitás révén kap a jövő generációja árnyaltabb képet korunk vizuális megjelenési formáiról. Ez bizonyos aspektusból teljesen elfogadható, logikus az érvelés - hiszen például a középkori kultúráról is alapvetően igen egyoldalú ismereteink vannak, mivel az írásban fennmaradt művek főleg az írástudó szerzetesek munkái. A korszak árnyalt, az emberek nagy része által élt életmód és -szemlélet, a profán hangvétel, a népi kultúra csak nyomokban, némely népszokásban stb. maradt ránk. Ugyanakkor én magam, noha felettébb érdekel ez a jelenség, mégis a Fluxus dilemmáját látom e műfajok kiállítótermekbe való irányításában, noha azok a művészek egyértelműen az intézményesült művészeti szcénában tevékenykedtek, csak az élet minden eseményét művészi szituációnak tekintette. "A Fluxus-művész, miközben beköti cipőjét: akciózik, az utcán sétálva saját filmjének aktuális főszerepét játssza. A hentesnél nem kolbászt vesz, hanem akcióba lép a húsokkal, a város zaját beépíti legújabb experimentális zenei alkotásokba stb."7 Ahogy a Fluxus létének feloldhatatlan dilemmája az intézményesülés elkerülhetetlensége, a múzeumi művészetté szelídülés kényszere, úgy a street art az utcáról rendszeresen a kiállító helyekbe kerülve - ennek szerintem csak időnként van létjogosultsága, egy-egy kiállítás keretében, bemutatni mint vizuális jelenséget - épp a műfaj esszenciáját oltanánk ki belőle, mivel a lényege az intézményesülésen kívüli attitűdben van. Elvesztheti frissességét, cenzúra és hierarchia nélküliségéből fakadó, szabadságát, az utca lázadó hangját, sőt nem is az utca hangja lenne többé.
(Millenáris Park, 2005. VII. 14-IX. 30., Ócsa, vasútállomás, 2005. IX. 9-16.) 1 Erről a témáról lapunkban is jelent meg cikk, Fekete Gábor - Készman József: Falfújkáló. A hazai graffiti kultúráról. Új Művészet, 2001/1.
2 Ezekre most nem térek ki, mivel már számos helyen lehetett olvasni róluk, többek köt az említett Fekete-Készman-cikkben.
3 Földes András: Street art. Válságban az utca vandáljai? http://hvg.hu/print/20041202streetart.aspx
Földes András: A reklám terroristái. http://antannamagazin.hu/articile.php?d=2004-04-Reklám&p=4
4 Forrás: Artportál hírlevél. 2005. X. 18.
5 Bodó Balázs: Színtelen színterek. Café Bábel, 2004/4.
6 Például Gyarmathy Zsolt, aki szerint "...egy időkontinuumba helyezve csak a már intézményesült tárgyak... adhatnak hiteles korrajzot egy adott társadalom aktuális problémáiról." Gyarmathy Zsolt: Street art activity vagy ahogy tetszik. Enigma, megjelenés előtt.
7 Bordács Andrea-Kollár József: Előkészített véletlen. A Fluxus Németországban 1962-1992, Műcsarnok. Új Művészet, 1997/3.
©Bordács Andrea