A mára már mítosszá vált Andrássy úti épületben található egykori Fiatal Művészek Klubjával kapcsolatban, annak a kulturális és képzőművészeti életben betöltött szerepével kapcsolatban sokféle történet kering. Kérdéseket intéztünk néhány olyan emberhez, akik egykor fontos szereplői voltak az FMK-nak. Mind a kérdések, mind a válaszok kiindulópontjai lehetnek egy az FMK-val kapcsolatos kutatásnak, mivel ez a téma még egyáltalán nincs feldolgozva.
KÉRDÉSEK
1. Mi volt a jelentősége az FMK-nak a a különböző időszakokban , pl. a 70-es, 80-as években? Volt-e különbség a szerepének a különböző időszakokban?
2. Ma visszatekintve mennyire lehet alternatív jellegűnek tekinteni az FMK-t?
3. Az FMK-t gyakran éri az a vád, hogy az Aczél-kultúrpolitikában szelepjelleget töltött be. Mi erről a véleménye?
4. A mai szemmel az ott történtek közül mi az, amit kultúr- és művészettörténetileg relevánsnak tart?
5. Ön szerint tevékenysége mennyire feltárt, illetve mennyiben szorul feldolgozásra? BEKE LÁSZLÓ 1. Az FMK valamikor az 1950-es évek végén alakult. Először hasonló szerepet játszott, mint a Balázs Béla Stúdió, a Fiatal Művészek Stúdiója stb. Az 1970-es években az volt a lényege, hogy – zártkörű klub révén – nem kellett a műsorokat, kiállításokat zsűriztetni. Engem ez a lehetőség érdekelt, 1973 és 1976 között rendeztem ott kiállításokat, amikor ismét bevezették a zsűrizést, felálltam. 2. A legegyszerűbb azt mondani, hogy ott folytatódott az FMK története, ahol 1973 nyarán Balatonboglár abbamaradt. Egyébként definíció kérdése. Az 1970-es években inkább avantgárdról (újabban neoavantgárdról) vagy undergroundról lehetett beszélni, az 1980-as években megjelent a posztmodern, illetve a transzavantgárd. Tágabb értelemben mindkét évtized nevezhető alternatívnak, mint a hivatalos művészet alternatívája.
3. Ez nem vád, hanem részigazság. A hatalom nyilvánvalóan megpróbálta szelepnek tekinteni, az ott tevékenykedő fiatal művészek megpróbálták a lehetőségeket kihasználni, sőt még tovább menni.
4. Ötven év alatt számtalan olyan kiállítás (koncert, irodalmi est, filmbemutató, performansz stb.) jött itt létre, mely egyértelműen hozzájárult a művészettörténet (irodalom-, film- stb. történet) alakításához.
5. Ez a történet egyáltalán nem feltárt. El kellene kezdeni a munkát. LÓSKA LAJOS
A felsorolást fölösleges is folytatni, ugyanis a Fekete, valamint a Fehér kiállítóban két-három hetente rendeztek, rendeztünk kiállításokat, melyek száma tíz év alatt - a nyári szünetet leszámítva is – száznál jóval többre rúg. Sok külföldi művész munkássága is bemutatásra került: 1980 tavaszán például Cavellinié. (Ma is van valahol egy Cavellini matricám). Néhány tárlatot, de igazán keveset, be is tiltottak, ilyen volt például a Galántai György által szervezett Magyarország a tiéd lehet (1984), melyet azután 1989-ben ismét megrendezett, és a zsűri újból kifogásokat emelt…
4. A sok figyelemreméltó egyéni tárlat mellett néhány nagyobb, nemzetközi kiállítást is érdemes megemlíteni: Mail Art (1984), Experimental Art (1985), Művészet ma I-II-III. 1986, 1987, 1990). Végezetül hadd szóljak két olyan rendezvényről, melynek megvalósításában magam is tevékenyen részt vettem. Az egyik a kortárs magyar képzőművészet helyzetéről szervezett vitaműsor, melyen dugig megtelt az oszlopos terem és a részvevők elég kellemetlen kérdésekkel ostromolták a hivatalos művészetet képviselő Aradi Nórát és Rózsa Gyulát. Az estről Galántai is beszámolt az AL füzetekben. Ezen túl az 1990-ben rendezett 80-as évek magyar művészetét bemutató kiállításra emlékszem szívesen. Kevesen tudják, hogy művészetírói pályázatot is kiírt a klub. Erre készült többek között Chikán Bálintnak a Jovián Györgyről szóló tanulmánya (Ch. B.: Pókerparti Aphroditéval, Arcus, 2004, 173–182).
5. Az FMK szerepének értékelése, a téma kutatása még nem kezdődött meg. Fontos dokumentum lehetne egy, a klub történetét feldolgozó, a mítoszokat eloszlató, a tényeket bemutató tanulmánykötet megjelentetése. A rendszeresen kiadott programfüzetekből rekonstruálhatók az események, csak azt kellene mindenekelőtt kideríteni, hová tűntek el a klubról szóló iratok, dokumentumok. VÁSÁRHELYI ANTAL
FMK, azok a 80-as évek a KogArtban
Március 15-én, a régi időkben, kockázatos volt kimenni az utcára, mert az embereket többnyire megverték a rendőrök. Mára csak annyi maradt meg ebből a rituális szokásból, hogy pont aznap zárták be az egykori FMK-ból összegyűjtött képzőművészeti emlékeinket bemutató kiállítást. Egy olyan helyen, ami akkoriban – természetes módon – egyszerre volt Kelet-Közép-Európa egyik legjobb, leg(el)ismertebb kulturális központja, valamint a fiatal értelmiség kiemelt fontosságú megfigyelő intézménye.
Amikor a megnyitó estéjén, egy hosszú sor tagjaként a bejutásra várakoztam, egy kitágult pillanatig úgy éreztem, hogy tényleg az FMK bejárata előtt állok, és már vártam is, hogy az egykori, simaképű fogdmeg ember fordulatból jól pofán vág egy elfelejtett bűnöm miatt, miközben az ajtó felé leselkedem, hogy nem hoz-e ki valamelyik haverom egy tagságit, hogy ne kelljen sorban állnom és belépőt vennem. Egyáltalán, hogy bejuthassak végre a barátok és a csajok közé, kinyújthassak egy pohár bort az ablak előtt fekvő Dixi felé, aki ki van tiltva, mint lenni szokott szinte minden főnök alatt. Azt gondoltam, hogy menni kéne, ennél többet nem kaphatok: eljöttem a temetőbe, nem kel fel a halott úgy sem. Hülye voltam, ott maradtam.
Azután bent megfizettem a könnyelműség súlyos árát. Kukorelly Endre, nemzedékének – joggal – egyik sztáralakja, olyan önsajnáló hangulatú szöveggel öntözte meg a lelkeinket, hogy az összezsúfolódott tömegen át elslisszoltam, hogy kevés – nagyon kevés – fehér borral rakjam rendbe közérzetemet. Három pohárral a kezemben távoztam a pulttól, mint kiderült, jó érzékkel, mert később csak sört adtak volna. A gyászbeszéd még nagyban tartott, amikor végre visszaértem, és boraimat szétosztottam. Mindeközben, az ünneplőbe öltözött Rózsa Gyulát láttam a szendvicseknél settenkedni, és azon kezdtem a fejem törni, hogy láttam-e őt valaha itt? Amire kimondtam a belső nemet, Kukorelly befejezte, és Szkárosi Endre meg a két Bernáth/y/ jöttek fel a pódiumra, hogy leadjanak egy korrekt műsort. Az igazi performanszt azonban, akár az „életben” anno, nem ők adták aznap elő, hanem biztonsági barátaink. Ugyanis, a megnyitók alatt a pincérek nagyrészt kihordták a menüt: zsíros és körözöttes kenyeret meg kistálkában lilahagymát, amint az stílszerű is valahol az FMK-ról élő képhez. (Más asztalokra édességet vittek, de az ott lezajló előadást nem követtem figyelemmel.) Szóval, itt, a zsíros fronton a vendégek úgy gondolták, hogy az étek jellege fogyasztási stílust diktál, hiszen otthon sem aprítják halkéssel a zsíros deszkát, és annak rendje-módja szerint, elhagyva a sznoboskodást, az asztalok mellé tértek kenyerekkel töltekezni. Nem sértették meg a „művészetet”, hiszen a zene és zenei szöveg a fülünkön át lép az énbe, a kaja pedig, más nyíláson, nem beszélve arról, hogy a zsíros kenyér azt jelöli: bulin vagyunk. Szerényen, de tudunk élni. És voltak ott gyerekek is. Hogyha ételt látnak, a nyálképződés viszi őket, és egyetlen performansz sem lehet fontosabb a körözöttnél. Ekkor léptek akcióba biztonsági barátaink, akiknek öltözéke kaviár, angolos steak vagy kijevi jérce mellé illett volna, és közölték az éhesekkel, hogy az ételek csak a megnyitó után fogyaszthatók. Egy hisztérikus gyerek halotti leple fölött közöltem az egyikükkel, hogy Szkárosiék zenéjének lényege, hogy nem tudhatjuk, hol van vége. Viselkedjünk kreatívan, mondjuk azt, hogy megtörtént már. Kővé meredt arccal nézett el a szemem mellett. Ekkor döntöttem másodszor is úgy, hogy ideje továbbállnom. Ám nem mentem el ezúttal sem, mint valaha rossz estéken, az FMK-ból, talán azért, mert lusta vagyok, meg reménykedtem abban, hogy „valaki” arra jön még. Azután persze, tényleg jöttek. Később egyedül is visszamentem: megnézni alaposan, mi maradt a múltból. Végignéztem mindent: elmaradt a bűvölet. A kiállítás olyan, mint amilyen lenni tudott. Kontextusukból kikerült művek, értéküktől függetlenül, árválkodtak magányosan a szobor és a képtömegben. Ugyanis, amennyiben nem csalnak az emlékeim, egykor a kiállítások programjában általában nem az egyes művek színvonala, hanem a gondolatok, a koncepció egysége, a beszámoló, önbemutató jelleg volt lényeges. A művész önfeltáró gesztusa. A koncentrálás íve, ami ezúttal kidarálódott. Persze, jó volt újra Samu Géza művet látni, és sorolhatnék más neveket is, mégis olyan érzésem volt, mintha a brazil futballválogatott helyett egy, ugyanazokból a focistákból összeállított bemutató gálacsapat sztárjai csillognának a meccsen a gólrúgás célja nélkül, csak azért, mert az adott pálya egykor szép volt.
A Fiatal Művészek Klubjában az élet, a megjelenés kontextusa volt valaha varázslatos. A gondolatok és söröskorsók cseréje és a találkozás barátokkal, szerelmekkel, a szabadság fantomjával, és soha nem csak az egyes kiállítások, még ha azok jók is voltak, bár másképp, mint itt most felsejlett. Az áruminta bemutató a belügyes munkatársak jelentéseit imitálta: a rendszerezés főszempontja kizárólag a névsor és nem a nevekkel jelzett személyiség és még kevésbé a személyiségek vonulata lehetett. Egyébként, ha csak a „művészetről” beszélünk, az itt látottnál az összkép, akkor is sokkal gazdagabb volt. Koncertek, performanszok, színházi bemutatók, költői estek, vetítések, viták, „fejtágító” monológok és más újműfajú bemutatók kavarták fel a tudatunkat. Olyan új magatartásformák spricceltek szét innen az országba, olykor túl a határokon is, amiket – elhiszem – nem túl könnyű megidézni, de távolról sem lehetetlen. Csak mástípusú kiállítás, mástípusú, új kontextus lehetett volna alkalmas rá. Fájó mulasztás volt az is, bármi is volt az oka neki, hogy emlékeink megrekedtek a 80-as években. A 60-as, 70-es és az előzményeknél ugyan színtelenebb, de nem felejtendő 90-es évek nélkül üres térben lebegett a kiállítás, mint a falain az alkotások.
Jókedvünk tele onnan eredeztethető csupán, hogy fotósok is eljártak a „Fikába”, és a tőlük kiakasztott művek adtak igazán informatív képet arról, hogy milyen volt itt az élet , hogyan jártunk, hogy néztünk ki akkor, amikor – a 80-as években – (is) idejártunk. A kiállítás felsőszintjén látható volt egy dokumentumgyűjtemény kiadványokból, plakátokból, elkapott vagy beállított társasági fényképekből, Baksa-Soós János – Kozma György – Vető János – Kecskés Kriszta rajzfüzetéből…, na, ez volt az az anyag, amiért érdemes volt odamenni, mert azoknak az időknek a szelleméből mutatott meg valamit. Hasonlóan nagy élményt jelentettek Szilágyi Lenke fotói, Koncz András megnyitó értesítője és a barátok arcai a megnyitóról, a megidézett Dzsan-panoptikum, mert ezek is az idő(múlás)t közvetítették. Annak idején például, a Rózsa presszós társaság – bár nagyrészük most is itt volt művekkel – az Ernst Múzeumban többet mutatott meg magából. A tékozlás magyar átok. Ha azt mondom, hogy régi Mozgó Világ, Tilos az Á, Zöldség–Gyümölcs, Fekete Lyuk, Hold, Zanzibár, Tütű tangó és mindezek előtt egykor Boglár: melyikről őrzünk méltó képet magunkban?
Most már sokszor azt gondolom, hogy az egész nem is fontos.
(KOGART, 2005. I. 11–III. 15.)
2. Ma visszatekintve mennyire lehet alternatív jellegűnek tekinteni az FMK-t?
3. Az FMK-t gyakran éri az a vád, hogy az Aczél-kultúrpolitikában szelepjelleget töltött be. Mi erről a véleménye?
4. A mai szemmel az ott történtek közül mi az, amit kultúr- és művészettörténetileg relevánsnak tart?
5. Ön szerint tevékenysége mennyire feltárt, illetve mennyiben szorul feldolgozásra? BEKE LÁSZLÓ 1. Az FMK valamikor az 1950-es évek végén alakult. Először hasonló szerepet játszott, mint a Balázs Béla Stúdió, a Fiatal Művészek Stúdiója stb. Az 1970-es években az volt a lényege, hogy – zártkörű klub révén – nem kellett a műsorokat, kiállításokat zsűriztetni. Engem ez a lehetőség érdekelt, 1973 és 1976 között rendeztem ott kiállításokat, amikor ismét bevezették a zsűrizést, felálltam. 2. A legegyszerűbb azt mondani, hogy ott folytatódott az FMK története, ahol 1973 nyarán Balatonboglár abbamaradt. Egyébként definíció kérdése. Az 1970-es években inkább avantgárdról (újabban neoavantgárdról) vagy undergroundról lehetett beszélni, az 1980-as években megjelent a posztmodern, illetve a transzavantgárd. Tágabb értelemben mindkét évtized nevezhető alternatívnak, mint a hivatalos művészet alternatívája.
3. Ez nem vád, hanem részigazság. A hatalom nyilvánvalóan megpróbálta szelepnek tekinteni, az ott tevékenykedő fiatal művészek megpróbálták a lehetőségeket kihasználni, sőt még tovább menni.
4. Ötven év alatt számtalan olyan kiállítás (koncert, irodalmi est, filmbemutató, performansz stb.) jött itt létre, mely egyértelműen hozzájárult a művészettörténet (irodalom-, film- stb. történet) alakításához.
5. Ez a történet egyáltalán nem feltárt. El kellene kezdeni a munkát. LÓSKA LAJOS
- A klubot (1960–1998) – bár megfordultam ott korábban is – a 80-as évek elejétől látogattam rendszeresen, illetve ebben az időszakban voltam néhány esztendőn keresztül képzőművészeti vezető. Emlékeim így az intézmény ezen utolsó közel húsz esztendejéből valók. Kétségtelenül volt különbség az első és az utolsó két évtizedben bemutatott programok között, ami elsősorban abból adódott, hogy a kultúrpolitika ellenőrző tevékenysége fokozatosan gyengült, de teljesen nem szűnt meg, gondoljunk például a régi Mozgó Világ megszüntetésére. Az intézmény progresszív szerepe pedig a rendszerváltás után megváltozott, miután elveszítette „egyetlen alternatív művészklub” jellegét.
- A Fiatal Művészek Klubja – igazgatója Sánta Áron volt ebben az időben – még annyira sem volt homogén egyesület, mint a Vajda Lajos Stúdió, melynek tagjai (fe Lugossy, ef Zámbó, Wahorn és sokan mások) gyakran megfordultak az intézményben. De nem is ez volt a célja. A 80-as években, melynek kiállítási anyagából éppen most tekinthettünk meg egy válogatást a KogArtban, számos művészeti szekció működött. E szekcióknak az évtized folyamán több vezetője, szervezője volt, mint ahogy arra Kozák Csaba is utal a tárlathoz írt visszaemlékező bevezetőjében: „A képzőművészeti programokat Vásárhelyi Antal utána Lóska Lajos, majd végül Mész-záros István állította össze, a zeneit Huszty Ádám, BBS filmekből és archív anyagokból Durst Gyuri és Réz András vetített,…”. Ezen túl természetesen voltak irodalmi estek, performanszok, installációk (ma is jól emlékszem Zuzuék Holdzászló című térberendezésére), divatbemutatók (Király Tamás), fotókiállítások, koncertek…
A felsorolást fölösleges is folytatni, ugyanis a Fekete, valamint a Fehér kiállítóban két-három hetente rendeztek, rendeztünk kiállításokat, melyek száma tíz év alatt - a nyári szünetet leszámítva is – száznál jóval többre rúg. Sok külföldi művész munkássága is bemutatásra került: 1980 tavaszán például Cavellinié. (Ma is van valahol egy Cavellini matricám). Néhány tárlatot, de igazán keveset, be is tiltottak, ilyen volt például a Galántai György által szervezett Magyarország a tiéd lehet (1984), melyet azután 1989-ben ismét megrendezett, és a zsűri újból kifogásokat emelt…
4. A sok figyelemreméltó egyéni tárlat mellett néhány nagyobb, nemzetközi kiállítást is érdemes megemlíteni: Mail Art (1984), Experimental Art (1985), Művészet ma I-II-III. 1986, 1987, 1990). Végezetül hadd szóljak két olyan rendezvényről, melynek megvalósításában magam is tevékenyen részt vettem. Az egyik a kortárs magyar képzőművészet helyzetéről szervezett vitaműsor, melyen dugig megtelt az oszlopos terem és a részvevők elég kellemetlen kérdésekkel ostromolták a hivatalos művészetet képviselő Aradi Nórát és Rózsa Gyulát. Az estről Galántai is beszámolt az AL füzetekben. Ezen túl az 1990-ben rendezett 80-as évek magyar művészetét bemutató kiállításra emlékszem szívesen. Kevesen tudják, hogy művészetírói pályázatot is kiírt a klub. Erre készült többek között Chikán Bálintnak a Jovián Györgyről szóló tanulmánya (Ch. B.: Pókerparti Aphroditéval, Arcus, 2004, 173–182).
5. Az FMK szerepének értékelése, a téma kutatása még nem kezdődött meg. Fontos dokumentum lehetne egy, a klub történetét feldolgozó, a mítoszokat eloszlató, a tényeket bemutató tanulmánykötet megjelentetése. A rendszeresen kiadott programfüzetekből rekonstruálhatók az események, csak azt kellene mindenekelőtt kideríteni, hová tűntek el a klubról szóló iratok, dokumentumok. VÁSÁRHELYI ANTAL
- Az FMK szerepe a 60-as években kezdődött, amikor megalakult a klub. 60–70–80-as évek alatt az alkotói szellemiség egymásból táplálkozott, így alakulhattak ki, a hivatalostól eltérő, művészeti kurzusok. A 80-as években a gazdasági liberalizmus több szabadságot biztosított a művészeti ágaknak. Az FMK-ban a kéthetente cserélődő kiállítások tükrözték azokat a törekvéseket, amelyek különböző műhelyek (Fás kör, Indigó csoport, Xertox csoport stb.), valamint egyéni alkotók hoztak létre, volt közöttük – mai szemmel - időállóbb és kevésbé említésre méltó is. Ez a kavalkád adta a helynek az emberi megközelíthetőségét. Nem egy-egy kifejezésmód uralkodott az akkori klubban, hanem sokféle irányzat egyidejűsége és egymásmellettisége volt jellemző. A 80-as években csak a feltűnően politikailag irritáló kiállításokat és előadásokat tiltották be, csőtörés címszó alatt. Ez azt jelentette, hogy a klub alsó szintjén a mellékhelyiségek, nagy esőzések alkalmával ténylegesen beáztak, de a betiltott kiállítást vagy előadást mi „ideológiai csőtőrés”-nek neveztük
- A 80-as években az Aczél-kultúrpolitika már nem éreztette hatását az FMK-ban. A betiltott kiállítások, előadások, már nem az ő számláját terhelték. „Kiss” aparatcsík döntött az események folyásáról.
- Vajon hogyan lehetséges egymáshoz és egymással mérni a különböző, akkor érvényesnek mondott képzőművészeti irányzatokat? Eldönthető-e, hogy melyik volt ezek közül a korszakalkotó törekvés? Egyáltalán volt-e ilyen?
5. Véleményem szerint az FMK története egy átfogó retrospektív tudományos feldolgozást igényelne, mely méltó „műtárgy” lenne az utókor számára.
FMK, azok a 80-as évek a KogArtban
Március 15-én, a régi időkben, kockázatos volt kimenni az utcára, mert az embereket többnyire megverték a rendőrök. Mára csak annyi maradt meg ebből a rituális szokásból, hogy pont aznap zárták be az egykori FMK-ból összegyűjtött képzőművészeti emlékeinket bemutató kiállítást. Egy olyan helyen, ami akkoriban – természetes módon – egyszerre volt Kelet-Közép-Európa egyik legjobb, leg(el)ismertebb kulturális központja, valamint a fiatal értelmiség kiemelt fontosságú megfigyelő intézménye.
Amikor a megnyitó estéjén, egy hosszú sor tagjaként a bejutásra várakoztam, egy kitágult pillanatig úgy éreztem, hogy tényleg az FMK bejárata előtt állok, és már vártam is, hogy az egykori, simaképű fogdmeg ember fordulatból jól pofán vág egy elfelejtett bűnöm miatt, miközben az ajtó felé leselkedem, hogy nem hoz-e ki valamelyik haverom egy tagságit, hogy ne kelljen sorban állnom és belépőt vennem. Egyáltalán, hogy bejuthassak végre a barátok és a csajok közé, kinyújthassak egy pohár bort az ablak előtt fekvő Dixi felé, aki ki van tiltva, mint lenni szokott szinte minden főnök alatt. Azt gondoltam, hogy menni kéne, ennél többet nem kaphatok: eljöttem a temetőbe, nem kel fel a halott úgy sem. Hülye voltam, ott maradtam.
Azután bent megfizettem a könnyelműség súlyos árát. Kukorelly Endre, nemzedékének – joggal – egyik sztáralakja, olyan önsajnáló hangulatú szöveggel öntözte meg a lelkeinket, hogy az összezsúfolódott tömegen át elslisszoltam, hogy kevés – nagyon kevés – fehér borral rakjam rendbe közérzetemet. Három pohárral a kezemben távoztam a pulttól, mint kiderült, jó érzékkel, mert később csak sört adtak volna. A gyászbeszéd még nagyban tartott, amikor végre visszaértem, és boraimat szétosztottam. Mindeközben, az ünneplőbe öltözött Rózsa Gyulát láttam a szendvicseknél settenkedni, és azon kezdtem a fejem törni, hogy láttam-e őt valaha itt? Amire kimondtam a belső nemet, Kukorelly befejezte, és Szkárosi Endre meg a két Bernáth/y/ jöttek fel a pódiumra, hogy leadjanak egy korrekt műsort. Az igazi performanszt azonban, akár az „életben” anno, nem ők adták aznap elő, hanem biztonsági barátaink. Ugyanis, a megnyitók alatt a pincérek nagyrészt kihordták a menüt: zsíros és körözöttes kenyeret meg kistálkában lilahagymát, amint az stílszerű is valahol az FMK-ról élő képhez. (Más asztalokra édességet vittek, de az ott lezajló előadást nem követtem figyelemmel.) Szóval, itt, a zsíros fronton a vendégek úgy gondolták, hogy az étek jellege fogyasztási stílust diktál, hiszen otthon sem aprítják halkéssel a zsíros deszkát, és annak rendje-módja szerint, elhagyva a sznoboskodást, az asztalok mellé tértek kenyerekkel töltekezni. Nem sértették meg a „művészetet”, hiszen a zene és zenei szöveg a fülünkön át lép az énbe, a kaja pedig, más nyíláson, nem beszélve arról, hogy a zsíros kenyér azt jelöli: bulin vagyunk. Szerényen, de tudunk élni. És voltak ott gyerekek is. Hogyha ételt látnak, a nyálképződés viszi őket, és egyetlen performansz sem lehet fontosabb a körözöttnél. Ekkor léptek akcióba biztonsági barátaink, akiknek öltözéke kaviár, angolos steak vagy kijevi jérce mellé illett volna, és közölték az éhesekkel, hogy az ételek csak a megnyitó után fogyaszthatók. Egy hisztérikus gyerek halotti leple fölött közöltem az egyikükkel, hogy Szkárosiék zenéjének lényege, hogy nem tudhatjuk, hol van vége. Viselkedjünk kreatívan, mondjuk azt, hogy megtörtént már. Kővé meredt arccal nézett el a szemem mellett. Ekkor döntöttem másodszor is úgy, hogy ideje továbbállnom. Ám nem mentem el ezúttal sem, mint valaha rossz estéken, az FMK-ból, talán azért, mert lusta vagyok, meg reménykedtem abban, hogy „valaki” arra jön még. Azután persze, tényleg jöttek. Később egyedül is visszamentem: megnézni alaposan, mi maradt a múltból. Végignéztem mindent: elmaradt a bűvölet. A kiállítás olyan, mint amilyen lenni tudott. Kontextusukból kikerült művek, értéküktől függetlenül, árválkodtak magányosan a szobor és a képtömegben. Ugyanis, amennyiben nem csalnak az emlékeim, egykor a kiállítások programjában általában nem az egyes művek színvonala, hanem a gondolatok, a koncepció egysége, a beszámoló, önbemutató jelleg volt lényeges. A művész önfeltáró gesztusa. A koncentrálás íve, ami ezúttal kidarálódott. Persze, jó volt újra Samu Géza művet látni, és sorolhatnék más neveket is, mégis olyan érzésem volt, mintha a brazil futballválogatott helyett egy, ugyanazokból a focistákból összeállított bemutató gálacsapat sztárjai csillognának a meccsen a gólrúgás célja nélkül, csak azért, mert az adott pálya egykor szép volt.
A Fiatal Művészek Klubjában az élet, a megjelenés kontextusa volt valaha varázslatos. A gondolatok és söröskorsók cseréje és a találkozás barátokkal, szerelmekkel, a szabadság fantomjával, és soha nem csak az egyes kiállítások, még ha azok jók is voltak, bár másképp, mint itt most felsejlett. Az áruminta bemutató a belügyes munkatársak jelentéseit imitálta: a rendszerezés főszempontja kizárólag a névsor és nem a nevekkel jelzett személyiség és még kevésbé a személyiségek vonulata lehetett. Egyébként, ha csak a „művészetről” beszélünk, az itt látottnál az összkép, akkor is sokkal gazdagabb volt. Koncertek, performanszok, színházi bemutatók, költői estek, vetítések, viták, „fejtágító” monológok és más újműfajú bemutatók kavarták fel a tudatunkat. Olyan új magatartásformák spricceltek szét innen az országba, olykor túl a határokon is, amiket – elhiszem – nem túl könnyű megidézni, de távolról sem lehetetlen. Csak mástípusú kiállítás, mástípusú, új kontextus lehetett volna alkalmas rá. Fájó mulasztás volt az is, bármi is volt az oka neki, hogy emlékeink megrekedtek a 80-as években. A 60-as, 70-es és az előzményeknél ugyan színtelenebb, de nem felejtendő 90-es évek nélkül üres térben lebegett a kiállítás, mint a falain az alkotások.
Jókedvünk tele onnan eredeztethető csupán, hogy fotósok is eljártak a „Fikába”, és a tőlük kiakasztott művek adtak igazán informatív képet arról, hogy milyen volt itt az élet , hogyan jártunk, hogy néztünk ki akkor, amikor – a 80-as években – (is) idejártunk. A kiállítás felsőszintjén látható volt egy dokumentumgyűjtemény kiadványokból, plakátokból, elkapott vagy beállított társasági fényképekből, Baksa-Soós János – Kozma György – Vető János – Kecskés Kriszta rajzfüzetéből…, na, ez volt az az anyag, amiért érdemes volt odamenni, mert azoknak az időknek a szelleméből mutatott meg valamit. Hasonlóan nagy élményt jelentettek Szilágyi Lenke fotói, Koncz András megnyitó értesítője és a barátok arcai a megnyitóról, a megidézett Dzsan-panoptikum, mert ezek is az idő(múlás)t közvetítették. Annak idején például, a Rózsa presszós társaság – bár nagyrészük most is itt volt művekkel – az Ernst Múzeumban többet mutatott meg magából. A tékozlás magyar átok. Ha azt mondom, hogy régi Mozgó Világ, Tilos az Á, Zöldség–Gyümölcs, Fekete Lyuk, Hold, Zanzibár, Tütű tangó és mindezek előtt egykor Boglár: melyikről őrzünk méltó képet magunkban?
Most már sokszor azt gondolom, hogy az egész nem is fontos.
(KOGART, 2005. I. 11–III. 15.)
©Antal István