Deim Pál retrospektív az Ernst Múzeumban
DeimPál Kossuth-díjas festőművész tárlatát tekinthetik meg az érdeklődők az idén kora nyáron a Nagymező utcában, az ErnstMúzeumban. Úgy tűnik, a kiállítóhely első féléves programját az 1960-as évek elején induló, a magyar művészettörténetben meghatározó szerepet játszó, konstruktív kifejezésmódban alkotó festők munkásságának szenteli: szűk két hónappal korábban, május elején zárt KonokTamásnak, a vonalak és sík-geometrikus formák festőjének, konstruktőrének a kiállítása. A két művészt BenNicholson festészetének a tiszteletén túl a geometrikus kifejezésmód alkalmazása rokonítja. Csak míg Konok kompozícióit a tiszta, mértani formák és vonalak inspirálják, addig Deim Pál a látványból kiindulva, azt redukálva alakította ki sajátos, szerkezetes kifejezésmódját. Természetesen stílusa ennél összetettebb: noha művészetében a szentendrei tradíciót – Vajda, Barcsay munkásságát – tekinti meghatározónak, valószínűleg inspirációt jelentett számára a vele szinte egy időben induló síkkonstruktív (hard edge) alkotók, BakImre,NádlerIstván tevékenysége. Az utóbbi művészekkel a ZuglóiKörben találkozott, de az ott népszerű francia lírai nonfiguratív kifejezésmód nem gyakorolt hatást alkotásmódjára: sajátos reduktív, szerkezetes stílusa, akár csak az említett alkotóké, néhány évvel később, a 60-as évek második felében alakult ki. Egészen pontosan az igazán csak rá jellemző „deimi” ábrázolásmód egyéni leleményét, a raszterpontok vagy cseppformák megjelenését a szakirodalom az alkotó prilepi tartózkodásához köti (Feljegyzésekegykolostorban, I–VIII., 1968). Pusztán csak adalékként jegyzem meg, hogy a „vonalkák” oldottabb formában már olyan korábban készült munkákon is megtalálhatók, mint a MásokazablakainkIV (1967) vagy az Utolsóbádogkrisztus (1967). De még az útkeresés időszakából meg kell említenünk GadányiJenő művészetének hatását is (Háromnő 1964, Kétnő, 1967).
A kiállítás a főművek felvonultatása mellett a korai, máig ki nem állított, salgótarjáni és szolnoki művésztelepen készült rajzaira, illetve a legújabb alkotásokra koncentrál. Mindenesetre nehéz volt a dolga a kurátoroknak, mivel a festő több mint negyvenéves pályája szerves egész, és gyakran visszanyúl a korábbi motívumaihoz, hogy új kontextusban, új technikákkal, ismét feldolgozza azokat.
Mielőtt a bemutatott műveket sorra vesszük, érdemes, ha csak röviden is, vázolni a festő eddigi munkásságát. A Képzőművészeti Főiskolát 1958 és 1963 között végezte. Tanárai, PapGyula és a szocreál tanokat hirdető ÉkSándor nem nagyon befolyásolták művészeti fejlődését, annál inkább ösztönözték az évfolyamtársaival közösen szervezett programok. A főiskolán még utolsó évesen rendeztek egy modern szellemű bemutatót, amely annyira újszerű volt abban az időben, hogy sürgősen betiltották. Ez nem volt túl meglepő, hiszen a 20. század művészetét nem oktatták abban az időben, sőt még a modern klasszikus, Cézanne festészete is formalizmusnak számított. 1963 és 1968 között tagja volt a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának. Ez volt az az etap, amikor az egyetemes művészeti stílusok felé orientálódó fiatalok szembehelyezkedtek a korszak realista, valójában posztimpresszionista stílusával. Nem véletlen, hogy törekvéseiket a kultúrpolitika gyanakvással figyelte, sőt a stúdió vezetőségét is leváltotta.
Deim Pál útkereső, nagyjából 1968 tartó periódusát egyaránt ösztönözték a szentendrei motívumok, a szerb ikonok, illetve Vajdának és Barcsaynak ugyancsak a városka által ihletett kifejezésmódja. Ezt követően alakította ki a ma is meghatározó reduktív formanyelvet, amelynek fő jellemzője a látványelemeknek geometrikus alakzatokká – négyzetté, téglalappá, háromszöggé, bábuvá – transzponálása, illetve a síkban ábrázolt kompozíció hátterét kitöltő raszter-, esőcsepp- vagy nudliformák alkalmazása (FeljegyzésekakolostorbanI-VIII, 1968, CsendI-IV, 1968, EmlékI, 1969 stb.).
Néhány év elteltével később motívumai a térbe fordulnak (Emberésház, 1969, Menyasszonyikon, 1971) megelőlegezve a bronz- (BronzplasztikaI-II, 1972, EmlékműtervII, 1972) és faplasztikákat (Kocka, 1972).
A művésznek a 70-es évek első felétől készült alkotásai a legelvontabbak és a leggeometrikusabbak (Pirosbábu, 1973, Kékkereszt, 1979).
Legtöbb festményének, grafikájának és plasztikájának a bábu, illetve a párba állított bábu a fő szereplője. Kolozsváry Marianna könyvében közli Deim Pálnak 1978-ban lejegyzett, a motívum jelentésváltozatait számba vevő listáját. Ebből kitűnik, hogy a különböző helyzetekben szerepeltett, geometrikus elemmé redukált figura jelentése igen számottevő. Közülük én most csak néhányat említenék: jelképezi az embert, az emberiséget, a magányt, ha negatívként jelenik meg, az elmúlást, párba állítva Ádámot és Évát, ha kereszt tűnik fel mögötte, a megváltásra, a megfeszítésre utal, egymásnak fordítva, összeforrva pedig a szerelemet idézi.
A 80-as évek második felében, amikor erotikus alkotásokkal lépett a nagyközönség elé, meglepő változás következett be életművében. Ezek az erotikus munkák nem konkrét figurális ábrázolások, hanem elvont általános szimbólumok. A két egymás felé forduló összeforró félbábu, amelyek közül az egyiknek csúcsos végződése behatol a másikba, egyszerre fejezi ki a szellemi és a testi egyesülést (Szárnyasoltár, 1983; Biotechnika-sorozat 1986; Tantrikusképek 1986, 1987; Pár 1988). A tantrakultusz azt tanítja, hogy a testben felhalmozódó potenciát a kozmosz egyetemes energiáival kell egyesíteni. A kék- piros- szürke, kék- szürke- barna, illetve sötét- és világoskék-vörös -fehér szitanyomatokon egy háromszög alakú fallikus szimbólummal ellátott bábu tetejére egy V alakban megtört másik bábut helyez a művész. Ezt a lazább, színekben gazdag kifejezésmódot a korai munkák oldott formáin kívül kétségtelenül ösztönözte az évtized elejétől nálunk is rohamosan terjedő szubjektívebb, gesztusjellegű újfestészet.
A tantrikus, erotikus kompozíciókkal szinte egy időben egyre több szakrális tematikájú, színes műve is születik (Középkor, 1986; GolotaI–V, 1989; Golgotavörösháttérrel, 1990; ÁdámésÉvakeresztjeII, 1991). Közülük a Golgota-ábrázolásokat érdemes részletesebben is bemutatni. Az eltérő színű és technikájú számos változat kiemelt motívuma a T-alakú Szent Antal-kereszt, melynek felső, vízszintes szára egy hosszában kettémetszett fél bábu. A kereszt függőleges szára mellett a különböző variánsokon hol a szárnak döntve, hol a szárhoz simulva vagy a szár mellett meghajolva, más és más bábuformák jelennek meg. Ezek a sárga, vörös, zöld, esetleg raszterpontos akvarell és olaj kompozíciók tulajdonképpen előképei, változatai az ugyanezt a témát megjelenítő kisbronzoknak (Golgota, 1989), valamint a Győrben felállított 1956-os emlékműnek.
A kulcsmotívumai közül végezetül még egyre, a meghajló, bicsakszerűen összecsukódó, végső soron fejet is idéző bábura hívnám fel a figyelmet. E forma különböző variánsait is szinte minden műfajban, akvarellben (Lehajlóbábu, 1989), festményben (Gólem, 1990), szoborban (Lehajlófigura, 1990) megálmodta a művész. Sőt, mint ahogy említettem, némi metamorfózison átesve félprofilban ábrázolt fejként is megjelenik (Reménynélkül /InmemoriamBarcsay, 1989).
Deim Pál alkotásaiból legutóbb 2002-ben tekinthettünk meg gyűjteményes kiállítást Szentendrén, a MűvészetMalomban. A mostani, Ernst Múzeumban rendezett bemutató végigkísérte az életművet, a korai, főiskolás munkáktól a meghatározó műveken keresztül egészen az ezredforduló elején készült alkotásokig. Felvonultatja a művészpálya kikerülhetetlen főműveit: Feljegyzések a kolostorban I–VIII, 1968; Ember és ház, 1969; Mindenértelmetlenülmeghaltemberemlékére, 1972; Szárnyasoltár, 1983; Tantrikus képek, 1986; Golgota, 1989; Ádám és Éva keresztje II, 1991; Lehajló bábu, 2000, Szmog, 2002 stb. A kollekció legérdekesebb darabjai azonban kétségtelenül a 2002 után készült, a nagyközönség előtt eddig jórészt ismeretlen munkák. Közülük szeretnék néhányat bemutatni.
Ezen kevésbé ismert alkotások közé tartozik az Éjszakaitörténet (2002) című erotikus relief. A pozitív-negatív formák ellentétére épülő kompozíció majd hogy nem szimmetrikus. A bal oldalon egy negatív lilás színű, kivágott, félbevágott figura és egy nagy cseppforma látható. Ezzel olvad össze egy, a képmező másik oldalán található, cseppformáktól szegélyezett, piros háttérből kiemelkedő másik fél figura.
Egy esztendővel később született a Templombelső (2003) című festmény, mely szintén azt bizonyítja, hogy az életműben minden mindennel összefügg, illetve hogy egyes régebbi motívumok újjászületve sokszor együtt szerepelnek az új motívumokkal. A templombelső barnás fekete vonalkázott boltozatos terében egy kék négyzet előtt téglaszínű keresztben jelenik meg a szerelemet szimbolizáló, egymással összeforró két fél bábuforma. E mű hasonló koloritú és motívumvilágú előképe a Feljegyzések a kolostorban című széria hetedik lapja, melyen ugyancsak megtalálható a barnás fekete vonalkázott boltív, a boltív előtt álló téglalapforma. Csak e majd negyven esztendővel korábbi téglalap formában egy félbevágott kereszt van, és nem két félből összeforrott bábu.
Az elmúlt esztendőben készült a Tükörelőtt (2005) című kompozíció olaj, illetve tempera változata. Az olajkép a szigorúbb, geometrikusabb, hidegebb. A tempera variáns – már csak a technikából következően is – oldottabb, poétikusabb. A kékes, fehéres, rózsaszínes, felhős háttér előtt egy fekete és egy fehér, felül olló formában szétváló bábut látunk, amelyeknek mozgása egyértelműen az elszakadást, az elvállást idézi.
Deim Pál életmű-kiállítását nézve a több neves filozófus által is megfogalmazott örök visszatérés elve jutott az eszembe. Bár Nietzsche vagy Spengler elsősorban az emberiség történetére alkalmazta, úgy tűnik, némely művészeti pályának is sajátja ez az örök körkörös forgás, bizonyos történéseknek, jelen esetben a motívumoknak a múló időben való újbóli és újbóli megjelenése, ismétlődése. Deim Pál állandóságot sugárzó alkotásaira különösen ráillik ez a teória, hiszen művészetének egy-egy korai motívuma gyakran feltűnik későbbi festményein, szobrain és grafikáin is. Példaképpen idézzük meg a két összeforró bábu történetét. Az egymásnak forduló kettős bábu már a Csend-sorozaton jelen van, illetve dombormű formában a Menyasszonyikonon (1971). Sőt bátran állíthatjuk, hogy az egész életművet végigkíséri, megjelenik egy oldottabb színesebb (zöld hullámvonalak, piros pontok alkotta), érzékletesebb környezetben az ÁdámésÉva (1983) szitanyomatokon. Néhány évvel később egy háromszöggel összekapcsolva erotikus szimbólumként a tantrikus munkákon, de az egyik legfrissebb, a szétválást szimbolizáló kompozíción úgyszintén (Tükör előtt). A kiállítás fő érdeme, hogy az életmű lényegét, szerves egységét jól tudta érzékelteti.
(ErnstMúzeum, 2006. VI.28–VII.12.)
(ErnstMúzeum, 2006. VI.28–VII.12.)
© Lóska Lajos