Május hónapban láthattuk BuktaImrének az elmúlt két évben készült festményeit felvonultató tárlatát a K. Petrys Galériában. A kiállított húsz mű egy vidéki település, Mezőszemere, a szülőfalu mindennapjait mutatja be.
Bukta indulása, a hetvenes évek közepe óta a falu, a falusi lét rekvizitumaiból kiindulva alakítja egyéni hangú „mezőgazdasági” művészetét, amit mindenek előtt a vidéki ember szellemi és tárgykultúrája, életmódja, szokásai ösztönöznek. Lokális motívumokkal dolgozik, ezekből teremt egyetemes érvényű, karakteres kifejezésmódot. A vidéki élet ihlette korai rajzait (Majorudvar 1976), objektjeit (Műanyagbóltisztabúzátkészítőcséplőgép, 1975), illetve olyan jelentős installációit, mint a Hajnaliszabadpermetezés (1985), a groteszk, mulatságos, orwelli reminiszcenciákat hordozó, az állatfarmra, a kádári gulyás kommunizmusra utaló Zuhanyozódisznó t (1990) vagy a jóval későbbi kopár, szegényes Utakazudvaron (2001) című munkáját. De ugyanez a sajátos világlátás és tematika jellemzi performace-ait is.
Miután Szentendrére került, művészetét érezhetően inspirálta a Vajda Lajos Stúdió szellemi közege. Ekkor született alkotásai a posztdadát művelő kollégáihoz hasonlóan jól érzékeltetik a szocializmus hiánygazdasága által megteremtett gányoltságot, csak ő ezt a vidéki lét olyan rekvizitumaival teszi, mint a micisapka, a gumicsizma vagy a szalonna, (még akkor is, ha ez utóbbit apró szánkókkal együtt hűtőszekrénybe zsúfolja HommageaJ.Beuys, 1995).
Bukta Imre jó harminc esztendős pályafutása során elsősorban objektjei és installációi révén vált ismertté annak ellenére, hogy mindig is rajzolt, illetve festett. Korai fotóvászon alapú munkái inkább rajzok (Lengyelországitájkép, 1981), amelyeket a grafikus elemek, így a vonalkázó technika legalább annyira meghatároznak, mint a színek (Mossákagyümölcsfákat, 1983). Klasszikus technikájú – olaj, vászon – alkotásokat az 1980-as évek végétől készít a művész (Hagymák, 1989). Az első igazán „figurális”, a K. Petrys Galériában most kiállított társaival rokon munkája a visszafogott koloritú, táji környezetben permetező férfit ábrázoló képe a Hazafelé (1989). Természetesen az ezt megelőző, illetve ezzel párhuzamosan készülő kollázs jellegű kompozíciói, melyeken a kukoricaszem, a gyufaszál, esetleg a csempeapplikációk dominálnak, legalább olyan fontos szerepet játszanak az életműben. Ezek, noha egyes részleteik olajjal vannak megfestve, szemléletükben és anyagkezelésükben inkább kapcsolhatók a művész vonalkázott rajzaihoz vagy az installációihoz (Katonatisztekdisznótoron, 1992, Orvvadászgalambokatetetőképpel, 2005).
A sötét, zöldes-barnás tónusú, technikai médiumokon túli (P.Weibel) olajképek a 90-es évektől tűnnek fel egyre gyakrabban az életműben (Harmadikszem, 1991, Lánybarkaággal, 1997), az új évezred elejétől pedig hirtelen megszaporodnak. (Számomra nagy élményt jelentettek például a múlt esztendőben, a Fészek Galériában bemutatott ilyen jellegű képei.) Megjegyzem, abban, hogy Bukta Imre a látvány alapú festészet felé orientálódott, kétségtelenül közrejátszott a fiatalok körében máig igen népszerű új figurális stílus elterjedése (Kertben, 2002, Falusimadonna, 2004).
E rövid visszapillantás után térjünk vissza a tárlathoz. Bukta legújabb figurális festményei egy kisközösség életét mutatják be: a presszóban (kocsmában) szórakozó és beszélgető embereket, a kerti munkát, az utcán, az udvaron vagy éppen az öregek otthonában történteket. Ebből következően művészi kvalitásuk mellett jelentős dokumentumértékkel is bírnak. E „szociofestmények” rokoníthatók a különböző dokumentumfilmekkel vagy akár szociográfiai írásokkal. Noha szemlélődőek, leíró jellegűek, horribile dictu még az is elmondható róluk, hogy a társadalmi helyzetekre, problémákra érzékeny kritikai felhanggal rendelkeznek, akárcsak SomogyiGyőző 70-es években készített szitanyomatai vagy FöldiPéternek a dobozban kuporgó csavargót ábrázoló festménye (Hajléktalan, 2003-2004).
Képesek egy falu mikrovilágát általánossá emelni: elénk tárják a vidéki kocsmák miliőjét, az ott beszélgető, iddogáló embereket, a kerteket, az udvarokat, a falut körülvevő földeket. Érzékeltetik azt a szomorú tényt, hogy ez a világ a rendszerváltás óta nem nagyon változott, ha csak annyit nem, hogy az emberek egy része a vadkapitalizmusban (aminek az a természete, hogy a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegényebbek pedig egyre szegényebbek lesznek) elveszítette biztos megélhetését.
Akocsmaizsánerkép(2006) főszereplője a homályos helyiséget megvilágító fényes ablak. Előtte asztal poharakkal, amitől balra egy munkaruhás férfi ül. Feje felett vérző szívű Szűz Máriát ábrázoló nyomat, a kompozíció jobb felén pedig a nézőnek háttal álló férfi játszik a nyerőgépen. Az előterében, a padlón – hangsúlyosan kiemelve – sárgás színű fénytócsa látszik. Az italbolt egyszerre cirkusz és agora, a falu központja, nem véletlen, hogy az utóbbi néhány évben a művész legalább egy tucat ilyen tárgyú képet festett (Kocsmában 1-8), és a jelen kollekcióban még egy másik művén is e témát örökíti meg (Bárányakocsmában 2005) .
A kultúra iránti érdeklődés minőségének keserédes, groteszk látlelete a Koncertremenőöregasszonyok (2005). A szimmetrikus szerkezetű kép felső részéről Korda György és Balázs Klári mosolygó portréja tekint a nézőre, alatta két időtől barázdált arcú öregasszony. A zöldes- barnás tónusú munkát a művész fekete-fehér apró kockákkal, illetve kék-vörös háromszögekkel díszítette. Ugyancsak az idős emberek világába nyújt bepillantást a Rágózóöregasszonyaszocotthonban (2006) című műve, amelyen az ablak alatti radiátor előtt ül egy öregasszony színes, piros csíkos és pöttyös ruhában, kék kötényben. Mellette ágy, fehér párnával, mögötte a falon emlékei, a családi fényképek.
Ölében nyugtatott összekulcsolt kezében kereszt és olvasó. A témát az teszi groteszkké, hogy az idős, kendős néni rágógumijából egy igen méretes lufit fúj.
Természetesen a divat és a technika is jelen van a településen, jelzi a Pirszingeslányazelhagyotttéeszudvaron (2005). A háttér szürkés geometrikus négyzetekre tördelt ege alatt elhagyott termelőszövetkezeti épületek láthatók, gömbkút, szárító és más gazdasági épületek. Az előtérben zöld mező. A mű így akár tájkép is lehetne, de mégsem az. A szürkéskék égen ugyanis megjelenik egy kinyújtott nyelvű, befont hajú, pöttyös masnis lány méretes, barnáspiros portréja, a nyelvén, az orrán és a szemöldökén megcsillanó testékeivel. A diszkmen is korszimbólum, akárcsak a mobiltelefon vagy a pirszing. Azasszonydiszkmennel (2005) című, talán legszínesebb Bukta-képnek a címével ellentétben mégsem a zenét hallgató nő a főszereplője, hanem a külszíni fejtésen dolgozó, a természeten sebet harapó óriás markológép. Bukta minden történésre érzékeny. Naprakész és kritikus. Megfesti a szeméttelepet (Szeméttelepfaluszélen, 2006) és más aktuális és jellemző témát: (a jelen tárlaton nem szerepelő), fatolvajokat, a madárinfluenza által veszélyeztetett tyúkokat, a falubéli turkálót, a parabola antennákat. Így kerek a világ…
A természetet ábrázoló alkotások közül én most csak egyet emelnék ki, a Téliszántáskerítéssel (2005) címűt. Az oeuvre egyik legdekoratívabb, leglíraibb festményét, melyen jól megfigyelhető a művész sajátos módszere: alig látható geometrikus hálóval szinte beborítja a látványt, így a háló megszögletesíti a formákat. A havas szántást, a gyümölcsfákat és a piros háztetőket elénk táró képteret is mintha laza négyzetháló fedné, amelynek sarkaihoz, száraihoz talányos, kékesfehér negyed- és félkörök tapadnak.
Az is a klasszikus festészeti technikák alkalmazásának, újraértelmezésének a folyománya, hogy a tájkép, a zsánerkép, illetve az enteriőrök mellett megjelenik a buktai életműben a portré is. Ezek a korábbi arcképekhez viszonyítva karakterrajzok, egy-egy konkrét személyt megörökítő alkotások. Ilyen zöldes tónusú karakterportré az áttetsző körte glóriába burkolt, Bálintgazda (2006) vagy a piros csipkebogyók előtt ábrázolt, piros-fehér sakktábla motívummal díszített, piros szájú Bálintné (Csipkeszedőasszony), 2006. De ide sorolható a zöldes-drappos tónusú, fehér- fekete kockás és más díszítő motívumokkal tarkított, csemetefát fogó szemüveges önarckép is, ahol applikációként – kép a képben – még egyszer megjelenik a művész egész alakja (Önarckép, 2005.)
Úgy tűnik, posztmodern korszakunkban Bukta Imre is vonzódik a napjainkban népszerű, jó értelemben vetten konzervatív technikákhoz, jelesül az olajfestéshez. S miközben derengő, sötét tónusú festményein új formai megoldásokkal (a látvány szerkezetessé jegecesítésével) kísérletezik, bemutatja a falu hétköznapjait, dokumentálja ezredfordulónk szép-új világát. Az ő figurális festészete formailag ugyan rokon a 1990-es évek végén induló fiatal művészek új figurális festészetével, csak míg azok alkotásainak a fotó az alapja, és a privátszféra a modellje, addig Bukta műveinek a mindennapjaink valósága. Az ilyen típusú, kritikus hangvételű, igazmondó művészet azért különös érték, mert napjaink elektronikus médiája, a képes- és bulvárlapok, a reklámok – kevés kivételtől eltekintve – hazug, vágyott álomképet állítanak elénk, a valóságnak hirdetve azt. Bukta Imre alkotásai a kendőzetlen mindennapjainkról szólnak: érdekesek, igazak és értékesek. (K. PetrysGaléria, május 3-26.)
Bukta indulása, a hetvenes évek közepe óta a falu, a falusi lét rekvizitumaiból kiindulva alakítja egyéni hangú „mezőgazdasági” művészetét, amit mindenek előtt a vidéki ember szellemi és tárgykultúrája, életmódja, szokásai ösztönöznek. Lokális motívumokkal dolgozik, ezekből teremt egyetemes érvényű, karakteres kifejezésmódot. A vidéki élet ihlette korai rajzait (Majorudvar 1976), objektjeit (Műanyagbóltisztabúzátkészítőcséplőgép, 1975), illetve olyan jelentős installációit, mint a Hajnaliszabadpermetezés (1985), a groteszk, mulatságos, orwelli reminiszcenciákat hordozó, az állatfarmra, a kádári gulyás kommunizmusra utaló Zuhanyozódisznó t (1990) vagy a jóval későbbi kopár, szegényes Utakazudvaron (2001) című munkáját. De ugyanez a sajátos világlátás és tematika jellemzi performace-ait is.
Miután Szentendrére került, művészetét érezhetően inspirálta a Vajda Lajos Stúdió szellemi közege. Ekkor született alkotásai a posztdadát művelő kollégáihoz hasonlóan jól érzékeltetik a szocializmus hiánygazdasága által megteremtett gányoltságot, csak ő ezt a vidéki lét olyan rekvizitumaival teszi, mint a micisapka, a gumicsizma vagy a szalonna, (még akkor is, ha ez utóbbit apró szánkókkal együtt hűtőszekrénybe zsúfolja HommageaJ.Beuys, 1995).
Bukta Imre jó harminc esztendős pályafutása során elsősorban objektjei és installációi révén vált ismertté annak ellenére, hogy mindig is rajzolt, illetve festett. Korai fotóvászon alapú munkái inkább rajzok (Lengyelországitájkép, 1981), amelyeket a grafikus elemek, így a vonalkázó technika legalább annyira meghatároznak, mint a színek (Mossákagyümölcsfákat, 1983). Klasszikus technikájú – olaj, vászon – alkotásokat az 1980-as évek végétől készít a művész (Hagymák, 1989). Az első igazán „figurális”, a K. Petrys Galériában most kiállított társaival rokon munkája a visszafogott koloritú, táji környezetben permetező férfit ábrázoló képe a Hazafelé (1989). Természetesen az ezt megelőző, illetve ezzel párhuzamosan készülő kollázs jellegű kompozíciói, melyeken a kukoricaszem, a gyufaszál, esetleg a csempeapplikációk dominálnak, legalább olyan fontos szerepet játszanak az életműben. Ezek, noha egyes részleteik olajjal vannak megfestve, szemléletükben és anyagkezelésükben inkább kapcsolhatók a művész vonalkázott rajzaihoz vagy az installációihoz (Katonatisztekdisznótoron, 1992, Orvvadászgalambokatetetőképpel, 2005).
A sötét, zöldes-barnás tónusú, technikai médiumokon túli (P.Weibel) olajképek a 90-es évektől tűnnek fel egyre gyakrabban az életműben (Harmadikszem, 1991, Lánybarkaággal, 1997), az új évezred elejétől pedig hirtelen megszaporodnak. (Számomra nagy élményt jelentettek például a múlt esztendőben, a Fészek Galériában bemutatott ilyen jellegű képei.) Megjegyzem, abban, hogy Bukta Imre a látvány alapú festészet felé orientálódott, kétségtelenül közrejátszott a fiatalok körében máig igen népszerű új figurális stílus elterjedése (Kertben, 2002, Falusimadonna, 2004).
E rövid visszapillantás után térjünk vissza a tárlathoz. Bukta legújabb figurális festményei egy kisközösség életét mutatják be: a presszóban (kocsmában) szórakozó és beszélgető embereket, a kerti munkát, az utcán, az udvaron vagy éppen az öregek otthonában történteket. Ebből következően művészi kvalitásuk mellett jelentős dokumentumértékkel is bírnak. E „szociofestmények” rokoníthatók a különböző dokumentumfilmekkel vagy akár szociográfiai írásokkal. Noha szemlélődőek, leíró jellegűek, horribile dictu még az is elmondható róluk, hogy a társadalmi helyzetekre, problémákra érzékeny kritikai felhanggal rendelkeznek, akárcsak SomogyiGyőző 70-es években készített szitanyomatai vagy FöldiPéternek a dobozban kuporgó csavargót ábrázoló festménye (Hajléktalan, 2003-2004).
Képesek egy falu mikrovilágát általánossá emelni: elénk tárják a vidéki kocsmák miliőjét, az ott beszélgető, iddogáló embereket, a kerteket, az udvarokat, a falut körülvevő földeket. Érzékeltetik azt a szomorú tényt, hogy ez a világ a rendszerváltás óta nem nagyon változott, ha csak annyit nem, hogy az emberek egy része a vadkapitalizmusban (aminek az a természete, hogy a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegényebbek pedig egyre szegényebbek lesznek) elveszítette biztos megélhetését.
Akocsmaizsánerkép(2006) főszereplője a homályos helyiséget megvilágító fényes ablak. Előtte asztal poharakkal, amitől balra egy munkaruhás férfi ül. Feje felett vérző szívű Szűz Máriát ábrázoló nyomat, a kompozíció jobb felén pedig a nézőnek háttal álló férfi játszik a nyerőgépen. Az előterében, a padlón – hangsúlyosan kiemelve – sárgás színű fénytócsa látszik. Az italbolt egyszerre cirkusz és agora, a falu központja, nem véletlen, hogy az utóbbi néhány évben a művész legalább egy tucat ilyen tárgyú képet festett (Kocsmában 1-8), és a jelen kollekcióban még egy másik művén is e témát örökíti meg (Bárányakocsmában 2005) .
A kultúra iránti érdeklődés minőségének keserédes, groteszk látlelete a Koncertremenőöregasszonyok (2005). A szimmetrikus szerkezetű kép felső részéről Korda György és Balázs Klári mosolygó portréja tekint a nézőre, alatta két időtől barázdált arcú öregasszony. A zöldes- barnás tónusú munkát a művész fekete-fehér apró kockákkal, illetve kék-vörös háromszögekkel díszítette. Ugyancsak az idős emberek világába nyújt bepillantást a Rágózóöregasszonyaszocotthonban (2006) című műve, amelyen az ablak alatti radiátor előtt ül egy öregasszony színes, piros csíkos és pöttyös ruhában, kék kötényben. Mellette ágy, fehér párnával, mögötte a falon emlékei, a családi fényképek.
Ölében nyugtatott összekulcsolt kezében kereszt és olvasó. A témát az teszi groteszkké, hogy az idős, kendős néni rágógumijából egy igen méretes lufit fúj.
Természetesen a divat és a technika is jelen van a településen, jelzi a Pirszingeslányazelhagyotttéeszudvaron (2005). A háttér szürkés geometrikus négyzetekre tördelt ege alatt elhagyott termelőszövetkezeti épületek láthatók, gömbkút, szárító és más gazdasági épületek. Az előtérben zöld mező. A mű így akár tájkép is lehetne, de mégsem az. A szürkéskék égen ugyanis megjelenik egy kinyújtott nyelvű, befont hajú, pöttyös masnis lány méretes, barnáspiros portréja, a nyelvén, az orrán és a szemöldökén megcsillanó testékeivel. A diszkmen is korszimbólum, akárcsak a mobiltelefon vagy a pirszing. Azasszonydiszkmennel (2005) című, talán legszínesebb Bukta-képnek a címével ellentétben mégsem a zenét hallgató nő a főszereplője, hanem a külszíni fejtésen dolgozó, a természeten sebet harapó óriás markológép. Bukta minden történésre érzékeny. Naprakész és kritikus. Megfesti a szeméttelepet (Szeméttelepfaluszélen, 2006) és más aktuális és jellemző témát: (a jelen tárlaton nem szerepelő), fatolvajokat, a madárinfluenza által veszélyeztetett tyúkokat, a falubéli turkálót, a parabola antennákat. Így kerek a világ…
A természetet ábrázoló alkotások közül én most csak egyet emelnék ki, a Téliszántáskerítéssel (2005) címűt. Az oeuvre egyik legdekoratívabb, leglíraibb festményét, melyen jól megfigyelhető a művész sajátos módszere: alig látható geometrikus hálóval szinte beborítja a látványt, így a háló megszögletesíti a formákat. A havas szántást, a gyümölcsfákat és a piros háztetőket elénk táró képteret is mintha laza négyzetháló fedné, amelynek sarkaihoz, száraihoz talányos, kékesfehér negyed- és félkörök tapadnak.
Az is a klasszikus festészeti technikák alkalmazásának, újraértelmezésének a folyománya, hogy a tájkép, a zsánerkép, illetve az enteriőrök mellett megjelenik a buktai életműben a portré is. Ezek a korábbi arcképekhez viszonyítva karakterrajzok, egy-egy konkrét személyt megörökítő alkotások. Ilyen zöldes tónusú karakterportré az áttetsző körte glóriába burkolt, Bálintgazda (2006) vagy a piros csipkebogyók előtt ábrázolt, piros-fehér sakktábla motívummal díszített, piros szájú Bálintné (Csipkeszedőasszony), 2006. De ide sorolható a zöldes-drappos tónusú, fehér- fekete kockás és más díszítő motívumokkal tarkított, csemetefát fogó szemüveges önarckép is, ahol applikációként – kép a képben – még egyszer megjelenik a művész egész alakja (Önarckép, 2005.)
Úgy tűnik, posztmodern korszakunkban Bukta Imre is vonzódik a napjainkban népszerű, jó értelemben vetten konzervatív technikákhoz, jelesül az olajfestéshez. S miközben derengő, sötét tónusú festményein új formai megoldásokkal (a látvány szerkezetessé jegecesítésével) kísérletezik, bemutatja a falu hétköznapjait, dokumentálja ezredfordulónk szép-új világát. Az ő figurális festészete formailag ugyan rokon a 1990-es évek végén induló fiatal művészek új figurális festészetével, csak míg azok alkotásainak a fotó az alapja, és a privátszféra a modellje, addig Bukta műveinek a mindennapjaink valósága. Az ilyen típusú, kritikus hangvételű, igazmondó művészet azért különös érték, mert napjaink elektronikus médiája, a képes- és bulvárlapok, a reklámok – kevés kivételtől eltekintve – hazug, vágyott álomképet állítanak elénk, a valóságnak hirdetve azt. Bukta Imre alkotásai a kendőzetlen mindennapjainkról szólnak: érdekesek, igazak és értékesek. (K. PetrysGaléria, május 3-26.)
©Lóska Lajos