A „mi is a szamizdat?” kérdésre többféle választ kapunk a Millenáris kiállításán. A Szamizdat -- Alternatív kultúrák Közép- és Kelet-Európában 1956--1989 című, Berlin, Prága és Brüsszel után most nálunk látható bemutató legalább annyira politikatörténeti tárlat, mint művészeti vagy életforma-kiállítás.
A tárlat nem attól művészeti, mert olyan nagy mennyiségű és erős műtárgyanyagot kínál, hanem attól, hogy megmutat egy izgalmas folyamatot: a szamizdat dokumentumai, elsősorban is a sokszorosított szövegek, fotók, könyvek, a nyílt és magánlevelek, csempészett iratok, valamint az eszközök -- a stencilgéptől a ramkáig -- műtárgyakká nemesültek. Hogy egy személyes motívumot is behozzak: a felnőttek által kézről kézre adott papírok, elmosódó indigómásolatok, amelyeket mint gyerek -- szemem előtt a belső kalandfilmemet pergetve -- a hetvenes évek végén izgalommal és némi szorongással figyeltem, itt, a kiállítás tárlóiban mintha történelmi papírritkaságokká váltak volna. A szamizdatkötet elsősorban nem szériatermék, hanem egyszeri művészi gesztus. Közben persze szériatermék is, csak éppen kis sorozatban, kézművestechnikákkal készült produktum, amely itt most annyi politikai, társadalmi, történelmi, esztétikai jelentés hordozója lett, hogy ebben a jelentéstorlódásban a tárgy maga megnemesül. Számomra -- meglehet, valóban generációs okból -- éppen ez nemesülés a kiállítás alapélménye. Egy írógéppel sűrűn teleírt papírlap, amelynek a fejlécén az áll: „A világ nyilvánosságához”, reménytelenül szép és talán patetikus gesztusnak is tűnhet innen, de mégis -- mint látjuk -- képes volt megingatni egy rendszert. A nyílt beszéd és tett ereje? Máris a jelentéstorlódás kellős közepében vagyunk.
Vagy négyszer-ötször visszamentem végigjárni a kiállítás hatalmas terét, annyi az információ. A tematikus tárlók -- a szamizdat kezdetei, emberjogi mozgalmak, politikai diskurzusok, alternatív nyilvánosságok, cenzúra és irodalom, a művészet színterei -- a Rajk László tervezte szigetszerű látványelemek, amelyek egyszerre utalnak elszigeteltségre, a sejtszerű szerveződésre és a Gulag-szigetcsoportra, felölelik a legfontosabb témákat. Ide el lehet hozni a középiskolásokat, ha valamit meg akarnak érezni, érteni az elmúlt évtizedekből, s ahogy láttam, el is hozzák őket. Pedig helyenként mintha a kiállítás alapjául szolgáló gyűjtemény gazdái, a Brémai Egyetem Kelet-Európa Kutatóintézetének munkatársai sem pontosan tudták volna, mibe nyúlnak bele.
Miközben a szamizdatkultúra és a progresszív képzőművészet minden kelet-közép-európai országban összeér, a Szamizdat-kiállításon maga a konkrét képzőművészeti anyag inkább csak illusztráció a sok és izgalmas dokumentum mellett, s olykor nem is érthető, miért éppen az adott művek kerültek a dokumentumanyag mellé. Éppenséggel a magyar válogatás ebből a szempontból jó -- bár tudható, a magyar kurátorok javaslatainak csak töredékét fogadták el a német rendezők --, a művek abszolút idetartoznak, a boglári kápolnatárlat dokumentumaitól Lakner László Engedelmesen (1966) című képéig; Hajas Tibor jelenléte (Kioltás, 1979) nagyon fontos, Pauer Gyula Tüntetőtábla-erdője (1978) pedig ebben a kontextusban kifejezetten telitalálat. Jó, hogy idekerült -- bár kissé terjengős és nehezen áttekinthető -- az utolsó betiltott hazai kiállítás, az 1984-es Magyarország a tied lehet című tárlat anyaga, titkosszolgálati papírokkal együtt. Több és más is elfért volna, hiszen például a magyar szamizdatesemények kezdetét sokan az első Iparterv-kiállításhoz (1968) kötik. Az orosz, cseh, lengyel anyagon már többet lehetne vitatkozni, míg például az NDK teljesen kimaradt. Persze rögtön ellentmondásba is keveredtem magammal, hiszen nemcsak a műtárgynak készülő munkák műtárgyak ebben a kontextusban. Egy golyóstollal sűrűn teleírt, szalvétaszerű börtönlevél olyan, mint Esterházy Péter híres Ottlik-hommage-a, az egyetlen lapra lemásolt Iskola a határon; a személyi követést megörökítő fotósorozat meg mintha egy performansz dokumentációja volna.
A hivatalos, engedélyezett létezésen kívüli disszidens lét eseményeit politikai, egyszersmind művészi gesztussá tenni: a kiállítás alapján ez is egy szamizdatdefiníció lehetne. Magatartás, életforma, kultúra -- fordíthatnánk ki az Ötödik sebesség című nyolcvanas évekbeli (teljesen hivatalos) rádióműsor jelmondatát. Jóleső látni -- s ez kifejezetten a budapesti kiállítás újdonsága --, hogy a korabeli underground rockzenét és modern komolyzenét is beemelték a szamizdatkultúra körébe. Megjegyzendő, hogy nálunk ez az első olyan nyilvános helyzet, amelyben a rockzene is a kortárs kultúra integráns részeként jelenik meg egy reprezentatív kiállításon, ez idáig talán csak az Artpool Művészetkutató Központ vette komolyan a műfajt. Igen erős a plakátok, zenei tárgyú dokumentumok, zenei felvételek egész teremrészt betöltő összeállítása (Szőnyei Tamás újságíró gyűjteménye), és tökéletesen a helyén van, hisz a Charta ’77-et, a cseh polgárjogi, majd politikai mozgalom alapszövegét közvetve egy rockzenekar, a Plastic People elleni koncepciós per hívta életre.
Az ember -- főként, ha az „utókor” része -- óhatatlanul tipizál, összehasonlítgatja a szomszédos szamizdatkultúrákat. Az orosz a legkeményebb: érződik, nagyobb a tét, minden, valahogy maga a létezés is szamizdat. A cseh elemző, taktikus, tragikusan ironikus. A lengyel „szervezetes”, direkt, a tömegeket célba vevő és őket meg is találó. A magyar rendszerező, a Nyugatra figyelő, a történelemhez, 56-hoz, 68-hoz, 77-hez, 80-hoz önmaga viszonyát folyamatosan megfogalmazó. Bár a jelzők olykor felcserélhetők volnának, a szamizdatkultúra eltérő veszélyességi és szabadságfokok, hagyományok és technikák mentén más és más. Nem mindegy, hogy egy szövegért tizenkét évet vagy egy házkutatást lehet kapni, mégis a lépés, hogy az alkotó, író, beszélő kilép az első nyilvánosságból, vagy be se lép oda, vállalja a szabad szólás eleve kitaszított helyzetét -- tehát a disszidens lét választása --, talán egyformán nehéz. Jevgenyij Popov orosz író a szamizdatot „szabad zónának”, „ökológiai búvóhelynek” nevezi. Haraszti Miklós a „visszautasított minőség lázadásáról”, „a gettó szabadságáról” ír. Konrád György a „kézi technika hősnőiről és hőseiről”, „megindító tapasztalatról”, kilépésről az „udvari színházból”, Václav Havel „egzisztenciális jelentőségű választásról”.
Kérdés, végképp történelmi fogalommal van-e dolgunk, avagy van valamiféle jelentése ma is, amikor az egykori Kelet-Közép-Európa szabad, s létezik az internet, a kiadás és terjesztés többé nem monopolizálható és a technikai eszközöket sem sajátíthatja ki semmiféle hatalom. Ameddig van a világon hely, ahol a gondolkodásért és a szólásért represszió jár, ahol írókat, művészeket, gondolkodókat hallgattatnak el, addig a szamizdat semmiképp sem a történelemkönyvekbe utalt fogalom. De ott is lehetnek kényszerítő eszközök, ahol gondolatszabadság van. Az öncenzúra fogalmát a szabad világ is ismeri, kompromisszumokra, megalkuvásokra itt is próbálhatják rávenni a gondolkodót. Önmagáért felelő, csak önmaga szabályainak engedelmeskedő, „önkiadó” (szamizdat) mű itt is elképzelhető. Maradjunk abban: a szamizdat a feltétel nélküli szabadság terepe, a szellem napsütötte sávja, még ha ideig-óráig árnyék is vetül rá. (Megtekinthető május 4-ig.)
A tárlat nem attól művészeti, mert olyan nagy mennyiségű és erős műtárgyanyagot kínál, hanem attól, hogy megmutat egy izgalmas folyamatot: a szamizdat dokumentumai, elsősorban is a sokszorosított szövegek, fotók, könyvek, a nyílt és magánlevelek, csempészett iratok, valamint az eszközök -- a stencilgéptől a ramkáig -- műtárgyakká nemesültek. Hogy egy személyes motívumot is behozzak: a felnőttek által kézről kézre adott papírok, elmosódó indigómásolatok, amelyeket mint gyerek -- szemem előtt a belső kalandfilmemet pergetve -- a hetvenes évek végén izgalommal és némi szorongással figyeltem, itt, a kiállítás tárlóiban mintha történelmi papírritkaságokká váltak volna. A szamizdatkötet elsősorban nem szériatermék, hanem egyszeri művészi gesztus. Közben persze szériatermék is, csak éppen kis sorozatban, kézművestechnikákkal készült produktum, amely itt most annyi politikai, társadalmi, történelmi, esztétikai jelentés hordozója lett, hogy ebben a jelentéstorlódásban a tárgy maga megnemesül. Számomra -- meglehet, valóban generációs okból -- éppen ez nemesülés a kiállítás alapélménye. Egy írógéppel sűrűn teleírt papírlap, amelynek a fejlécén az áll: „A világ nyilvánosságához”, reménytelenül szép és talán patetikus gesztusnak is tűnhet innen, de mégis -- mint látjuk -- képes volt megingatni egy rendszert. A nyílt beszéd és tett ereje? Máris a jelentéstorlódás kellős közepében vagyunk.
Vagy négyszer-ötször visszamentem végigjárni a kiállítás hatalmas terét, annyi az információ. A tematikus tárlók -- a szamizdat kezdetei, emberjogi mozgalmak, politikai diskurzusok, alternatív nyilvánosságok, cenzúra és irodalom, a művészet színterei -- a Rajk László tervezte szigetszerű látványelemek, amelyek egyszerre utalnak elszigeteltségre, a sejtszerű szerveződésre és a Gulag-szigetcsoportra, felölelik a legfontosabb témákat. Ide el lehet hozni a középiskolásokat, ha valamit meg akarnak érezni, érteni az elmúlt évtizedekből, s ahogy láttam, el is hozzák őket. Pedig helyenként mintha a kiállítás alapjául szolgáló gyűjtemény gazdái, a Brémai Egyetem Kelet-Európa Kutatóintézetének munkatársai sem pontosan tudták volna, mibe nyúlnak bele.
Miközben a szamizdatkultúra és a progresszív képzőművészet minden kelet-közép-európai országban összeér, a Szamizdat-kiállításon maga a konkrét képzőművészeti anyag inkább csak illusztráció a sok és izgalmas dokumentum mellett, s olykor nem is érthető, miért éppen az adott művek kerültek a dokumentumanyag mellé. Éppenséggel a magyar válogatás ebből a szempontból jó -- bár tudható, a magyar kurátorok javaslatainak csak töredékét fogadták el a német rendezők --, a művek abszolút idetartoznak, a boglári kápolnatárlat dokumentumaitól Lakner László Engedelmesen (1966) című képéig; Hajas Tibor jelenléte (Kioltás, 1979) nagyon fontos, Pauer Gyula Tüntetőtábla-erdője (1978) pedig ebben a kontextusban kifejezetten telitalálat. Jó, hogy idekerült -- bár kissé terjengős és nehezen áttekinthető -- az utolsó betiltott hazai kiállítás, az 1984-es Magyarország a tied lehet című tárlat anyaga, titkosszolgálati papírokkal együtt. Több és más is elfért volna, hiszen például a magyar szamizdatesemények kezdetét sokan az első Iparterv-kiállításhoz (1968) kötik. Az orosz, cseh, lengyel anyagon már többet lehetne vitatkozni, míg például az NDK teljesen kimaradt. Persze rögtön ellentmondásba is keveredtem magammal, hiszen nemcsak a műtárgynak készülő munkák műtárgyak ebben a kontextusban. Egy golyóstollal sűrűn teleírt, szalvétaszerű börtönlevél olyan, mint Esterházy Péter híres Ottlik-hommage-a, az egyetlen lapra lemásolt Iskola a határon; a személyi követést megörökítő fotósorozat meg mintha egy performansz dokumentációja volna.
A hivatalos, engedélyezett létezésen kívüli disszidens lét eseményeit politikai, egyszersmind művészi gesztussá tenni: a kiállítás alapján ez is egy szamizdatdefiníció lehetne. Magatartás, életforma, kultúra -- fordíthatnánk ki az Ötödik sebesség című nyolcvanas évekbeli (teljesen hivatalos) rádióműsor jelmondatát. Jóleső látni -- s ez kifejezetten a budapesti kiállítás újdonsága --, hogy a korabeli underground rockzenét és modern komolyzenét is beemelték a szamizdatkultúra körébe. Megjegyzendő, hogy nálunk ez az első olyan nyilvános helyzet, amelyben a rockzene is a kortárs kultúra integráns részeként jelenik meg egy reprezentatív kiállításon, ez idáig talán csak az Artpool Művészetkutató Központ vette komolyan a műfajt. Igen erős a plakátok, zenei tárgyú dokumentumok, zenei felvételek egész teremrészt betöltő összeállítása (Szőnyei Tamás újságíró gyűjteménye), és tökéletesen a helyén van, hisz a Charta ’77-et, a cseh polgárjogi, majd politikai mozgalom alapszövegét közvetve egy rockzenekar, a Plastic People elleni koncepciós per hívta életre.
Az ember -- főként, ha az „utókor” része -- óhatatlanul tipizál, összehasonlítgatja a szomszédos szamizdatkultúrákat. Az orosz a legkeményebb: érződik, nagyobb a tét, minden, valahogy maga a létezés is szamizdat. A cseh elemző, taktikus, tragikusan ironikus. A lengyel „szervezetes”, direkt, a tömegeket célba vevő és őket meg is találó. A magyar rendszerező, a Nyugatra figyelő, a történelemhez, 56-hoz, 68-hoz, 77-hez, 80-hoz önmaga viszonyát folyamatosan megfogalmazó. Bár a jelzők olykor felcserélhetők volnának, a szamizdatkultúra eltérő veszélyességi és szabadságfokok, hagyományok és technikák mentén más és más. Nem mindegy, hogy egy szövegért tizenkét évet vagy egy házkutatást lehet kapni, mégis a lépés, hogy az alkotó, író, beszélő kilép az első nyilvánosságból, vagy be se lép oda, vállalja a szabad szólás eleve kitaszított helyzetét -- tehát a disszidens lét választása --, talán egyformán nehéz. Jevgenyij Popov orosz író a szamizdatot „szabad zónának”, „ökológiai búvóhelynek” nevezi. Haraszti Miklós a „visszautasított minőség lázadásáról”, „a gettó szabadságáról” ír. Konrád György a „kézi technika hősnőiről és hőseiről”, „megindító tapasztalatról”, kilépésről az „udvari színházból”, Václav Havel „egzisztenciális jelentőségű választásról”.
Kérdés, végképp történelmi fogalommal van-e dolgunk, avagy van valamiféle jelentése ma is, amikor az egykori Kelet-Közép-Európa szabad, s létezik az internet, a kiadás és terjesztés többé nem monopolizálható és a technikai eszközöket sem sajátíthatja ki semmiféle hatalom. Ameddig van a világon hely, ahol a gondolkodásért és a szólásért represszió jár, ahol írókat, művészeket, gondolkodókat hallgattatnak el, addig a szamizdat semmiképp sem a történelemkönyvekbe utalt fogalom. De ott is lehetnek kényszerítő eszközök, ahol gondolatszabadság van. Az öncenzúra fogalmát a szabad világ is ismeri, kompromisszumokra, megalkuvásokra itt is próbálhatják rávenni a gondolkodót. Önmagáért felelő, csak önmaga szabályainak engedelmeskedő, „önkiadó” (szamizdat) mű itt is elképzelhető. Maradjunk abban: a szamizdat a feltétel nélküli szabadság terepe, a szellem napsütötte sávja, még ha ideig-óráig árnyék is vetül rá. (Megtekinthető május 4-ig.)
Nagy Gergely