A rendszerváltás megbukott -- írta néhány éve Tamás Gáspár Miklós, és azóta is minden ugyanúgy megy tovább, mint azelőtt. A harmadik köztársaság nem omlott össze, legfeljebb valamiféle szellemi és erkölcsi értelemben. 2003 decemberének második hetében például először adták át a Demján Sándor által létrehozott Prima Primissima díjakat. A képzőművészet kategóriájában e kitüntetést -- mintha húsz évet ugrottunk volna vissza az időben -- Varga Imre kapta meg.
Húsz éve, 1984. január 30-án a Kossuth Klubban az Új hullám -- új szemlélet a művészetben című pódiumbeszélgetést hallgattuk. Az előadók Beke László, Pataki Gábor, Körner Éva és Klaniczay Gábor voltak. Miután mondanivalójuk végére értek, átadták a szót a közönségnek. Elsőként Erdély Miklós reflektált az elhangzottakra, aki végül az öt évvel azelőtt elhunyt Altorjai Sándorra utalva mondta: „azt a fajta gátlástalan eklekticizmust, ami a Sándorban megvolt, azt itt most egy nemzetközi irányzat szintjén látjuk viszont”.
Altorjai Sándor életművének szakmai értékelése tehát 1984-ben megtörtént, s meg is jelent egy Altorjai-dokumentumokat is tartalmazó korabeli szamizdatban, az AL (Artpool Letter/Aktuális Levél) hetedik számában. Az akkor megfogalmazottakat lehetséges árnyalni, sőt akár még vitatni is, azt azonban nem lehet megtenni, hogy ne vegyünk róluk tudomást. Márpedig aki 2003-ban Varga Imrének az egész ország televíziós nyilvánossága előtt díjat ad, az feltehetően súlyosan nincs tisztában vele, hogy mi történt a háború utáni művészetben, s mi az, amit értéknek tarthatunk a magyarországi képzőművészetben.
Altorjai 1963-ban végzett a Képzőművészeti Főiskolán. 1965-ben ismerkedik meg Erdély Miklóssal, s ekkortól kerül érdeklődésének előterébe a film, illetve vesz részt Szentjóby Tamás, Erdély Miklós és a vele névrokon Altorjay Gábor akcióiban és happeningjeiben. Mindezzel párhuzamos festészeti kísérleteinek a pop-art áll a fókuszában. Mint a Műcsarnokban most látható életmű-kiállítás középső termének anyaga mutatja, Altorjai a főiskola után pillanatokon belül olyan művekkel rukkolt elő, amelyeket joggal illeszthetünk a magyarországi pop-art élvonalába, Lakner László, Frey Krisztián, Konkoly Gyula, Tót Endre vagy Méhes László korabeli művei közé. Csakhogy a hetvenes évek első fele nálunk azzal telt, hogy e művészek -- s persze nemcsak ők, hanem a pop-artról legavatottabban író Perneczky Géza vagy a poppal a fotó területén kísérletező Lőrinczy György is -- egymás után hagyták el az országot.
Igen, 1968 után a hatalom kiszorította a nyilvánosságból, külső vagy belső emigrációba kényszerítette a korszak szellemi elitjét. Hosszú lenne felsorolni, ki mindenki kényszerül elhagyni az országot: az imént említett Szentjóby és Altorjay Gábor, a happening magyarországi megteremtői; az akkor már több nemzetközi díjat elnyert színházi csoport tagjai, a Bálint István és Halász Péter nevével fémjelezhető Kassák- vagy Lakásszínház társulata; az art-rock és jazz-rock olyan prominensei, mint Baksa Soós János, Orszáczky Miklós, Ráduly Mihály; Lukács György tanítványai, Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Márkus György. Hozzá kell tennem, hogy az emigráció nem választás vagy döntés kérdése volt, sem azoknak, akik nem kaptak útlevelet, sem pedig azoknak, akik kivándorló útlevelet kaptak. Rajtuk kívül számos író, társadalomtudós, művész veszíti el állását, kerül publikációs tilalom alá s próbál megélni alkalmi munkákból, mint Altorjai Sándor is, aki a Képcsarnok vevőköre számára kénytelen festeni -- saját életműve és a kortárs művészet szempontjából érdektelen, de eladható -- képeket. Megint mások külföldi meghívások, felkérések, ösztöndíjak segítségével vészelik át a korszakot, mint például Jancsó Miklós, aki ekkoriban Olaszországban forgatja filmjeit, melyek nálunk hosszú ideig nem kerülnek mozivászonra.
A kortárs művészeti rendezvényeket -- már amelyek a korabeli európai mércével mérve is annak számíthatnának -- betiltják, mint például a Galántai György által szervezett Balatonboglári Kápolnatárlatokat, miközben a most kitüntetett Varga Imre újabb és újabb állami megrendeléseket kap, s a korabeli hivatalos művészet első emberévé válik (1969: Munkácsy-díj, 1973: Kossuth-díj, 1975: Érdemes- és 1979: Kiváló Művész, 1983: MNK Zászlórendje). Nem kívánom Varga fejére olvasni azokat a Lenin- és Kun Béla-emlékműveit, amelyekkel erre rászolgált, de azt szükségesnek tartom leszögezni, hogy Varga Imre nem művész, hanem a korszak politikai emlékműszobrászatának legkitűnőbb specialistája.
Altorjai egy szürke, s talán nem véletlenül az emlékezet homályába száműzött korszak kiemelkedő művésze, akárcsak Hajas Tibor. Életművének legjava a hetvenes években, a hetvenes évek végén keletkezett. Életében egyetlen kiállítása volt, 1971-ben. Ennek a hozzávetőleges rekonstrukciója mindaz, ami most a műcsarnokbeli tárlat harmadik termében látható, leszámítva két, ugyanott bemutatott nagyméretű művet. Ezek egyike 1967-ben született, címe: Süllyedjek felfelé (Integető). Altorjainak e művét egész életében, s még évekkel halála után sem lehetett bemutatni. A másik, ugyanebben a teremben látható nagyméretű képe az egyik utolsó festménye, a Sugármeghajtású koporsó, kék leopárddal, színes rongy képében.
1979. október 10-én önkezével vetett véget életének. Év elején gégerákot diagnosztizáltak nála. Miután 1971-es első önálló kiállítását -- Könczöl Csaba szavaival -- „ingerült hivatalos” értetlenség fogadta, 1976-ban pedig a megnyitó előtt betiltották második, a Fiatal Művészek Klubjában megrendezett tárlatát a Festmény vakoknak című -- a Műcsarnokban most ugyancsak megtekinthető -- munkája miatt, soha többé nem próbálta meg hivatalos kiállítási intézményben bemutatni műveit. Ugyanakkor -- különösen életének az ezt követő utolsó néhány évében -- rendkívüli intenzitással dolgozott. Ekkor alkotja mindazon festményeit, amelyek miatt ma a hetvenes évek, s egyáltalán a háború utáni magyar művészet egyik legjelentősebb alkotójának tekinthetjük. Ezekre a képeire utalt Erdély Miklós 1984-ben, s ezeket a műveit láthatjuk most a műcsarnoki kiállítás első termében. E kései alkotások gyakran korábbi munkáinak átdolgozásai, újrafogalmazásai és/vagy megsemmisítései. Öngyilkossága előtt műtermében rendezte meg utolsó kiállítását, melynek maga szövegezte meghívója egyúttal gyászjelentés és a temetésről szóló értesítés is. Az Élet és Irodalomban Pilinszky János írta nekrológját: „Szigligeten az egyik este, vagy húszan, hevesen a szememre vetették, hogy a barátom. Én ott és akkor a haragok legszörnyebbikével, a bárány haragjával reagáltam -- hála Istennek.” (Megtekinthető február 8-áig.) (VárnagyTBB)
Húsz éve, 1984. január 30-án a Kossuth Klubban az Új hullám -- új szemlélet a művészetben című pódiumbeszélgetést hallgattuk. Az előadók Beke László, Pataki Gábor, Körner Éva és Klaniczay Gábor voltak. Miután mondanivalójuk végére értek, átadták a szót a közönségnek. Elsőként Erdély Miklós reflektált az elhangzottakra, aki végül az öt évvel azelőtt elhunyt Altorjai Sándorra utalva mondta: „azt a fajta gátlástalan eklekticizmust, ami a Sándorban megvolt, azt itt most egy nemzetközi irányzat szintjén látjuk viszont”.
Altorjai Sándor életművének szakmai értékelése tehát 1984-ben megtörtént, s meg is jelent egy Altorjai-dokumentumokat is tartalmazó korabeli szamizdatban, az AL (Artpool Letter/Aktuális Levél) hetedik számában. Az akkor megfogalmazottakat lehetséges árnyalni, sőt akár még vitatni is, azt azonban nem lehet megtenni, hogy ne vegyünk róluk tudomást. Márpedig aki 2003-ban Varga Imrének az egész ország televíziós nyilvánossága előtt díjat ad, az feltehetően súlyosan nincs tisztában vele, hogy mi történt a háború utáni művészetben, s mi az, amit értéknek tarthatunk a magyarországi képzőművészetben.
Altorjai 1963-ban végzett a Képzőművészeti Főiskolán. 1965-ben ismerkedik meg Erdély Miklóssal, s ekkortól kerül érdeklődésének előterébe a film, illetve vesz részt Szentjóby Tamás, Erdély Miklós és a vele névrokon Altorjay Gábor akcióiban és happeningjeiben. Mindezzel párhuzamos festészeti kísérleteinek a pop-art áll a fókuszában. Mint a Műcsarnokban most látható életmű-kiállítás középső termének anyaga mutatja, Altorjai a főiskola után pillanatokon belül olyan művekkel rukkolt elő, amelyeket joggal illeszthetünk a magyarországi pop-art élvonalába, Lakner László, Frey Krisztián, Konkoly Gyula, Tót Endre vagy Méhes László korabeli művei közé. Csakhogy a hetvenes évek első fele nálunk azzal telt, hogy e művészek -- s persze nemcsak ők, hanem a pop-artról legavatottabban író Perneczky Géza vagy a poppal a fotó területén kísérletező Lőrinczy György is -- egymás után hagyták el az országot.
Igen, 1968 után a hatalom kiszorította a nyilvánosságból, külső vagy belső emigrációba kényszerítette a korszak szellemi elitjét. Hosszú lenne felsorolni, ki mindenki kényszerül elhagyni az országot: az imént említett Szentjóby és Altorjay Gábor, a happening magyarországi megteremtői; az akkor már több nemzetközi díjat elnyert színházi csoport tagjai, a Bálint István és Halász Péter nevével fémjelezhető Kassák- vagy Lakásszínház társulata; az art-rock és jazz-rock olyan prominensei, mint Baksa Soós János, Orszáczky Miklós, Ráduly Mihály; Lukács György tanítványai, Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Márkus György. Hozzá kell tennem, hogy az emigráció nem választás vagy döntés kérdése volt, sem azoknak, akik nem kaptak útlevelet, sem pedig azoknak, akik kivándorló útlevelet kaptak. Rajtuk kívül számos író, társadalomtudós, művész veszíti el állását, kerül publikációs tilalom alá s próbál megélni alkalmi munkákból, mint Altorjai Sándor is, aki a Képcsarnok vevőköre számára kénytelen festeni -- saját életműve és a kortárs művészet szempontjából érdektelen, de eladható -- képeket. Megint mások külföldi meghívások, felkérések, ösztöndíjak segítségével vészelik át a korszakot, mint például Jancsó Miklós, aki ekkoriban Olaszországban forgatja filmjeit, melyek nálunk hosszú ideig nem kerülnek mozivászonra.
A kortárs művészeti rendezvényeket -- már amelyek a korabeli európai mércével mérve is annak számíthatnának -- betiltják, mint például a Galántai György által szervezett Balatonboglári Kápolnatárlatokat, miközben a most kitüntetett Varga Imre újabb és újabb állami megrendeléseket kap, s a korabeli hivatalos művészet első emberévé válik (1969: Munkácsy-díj, 1973: Kossuth-díj, 1975: Érdemes- és 1979: Kiváló Művész, 1983: MNK Zászlórendje). Nem kívánom Varga fejére olvasni azokat a Lenin- és Kun Béla-emlékműveit, amelyekkel erre rászolgált, de azt szükségesnek tartom leszögezni, hogy Varga Imre nem művész, hanem a korszak politikai emlékműszobrászatának legkitűnőbb specialistája.
Altorjai egy szürke, s talán nem véletlenül az emlékezet homályába száműzött korszak kiemelkedő művésze, akárcsak Hajas Tibor. Életművének legjava a hetvenes években, a hetvenes évek végén keletkezett. Életében egyetlen kiállítása volt, 1971-ben. Ennek a hozzávetőleges rekonstrukciója mindaz, ami most a műcsarnokbeli tárlat harmadik termében látható, leszámítva két, ugyanott bemutatott nagyméretű művet. Ezek egyike 1967-ben született, címe: Süllyedjek felfelé (Integető). Altorjainak e művét egész életében, s még évekkel halála után sem lehetett bemutatni. A másik, ugyanebben a teremben látható nagyméretű képe az egyik utolsó festménye, a Sugármeghajtású koporsó, kék leopárddal, színes rongy képében.
1979. október 10-én önkezével vetett véget életének. Év elején gégerákot diagnosztizáltak nála. Miután 1971-es első önálló kiállítását -- Könczöl Csaba szavaival -- „ingerült hivatalos” értetlenség fogadta, 1976-ban pedig a megnyitó előtt betiltották második, a Fiatal Művészek Klubjában megrendezett tárlatát a Festmény vakoknak című -- a Műcsarnokban most ugyancsak megtekinthető -- munkája miatt, soha többé nem próbálta meg hivatalos kiállítási intézményben bemutatni műveit. Ugyanakkor -- különösen életének az ezt követő utolsó néhány évében -- rendkívüli intenzitással dolgozott. Ekkor alkotja mindazon festményeit, amelyek miatt ma a hetvenes évek, s egyáltalán a háború utáni magyar művészet egyik legjelentősebb alkotójának tekinthetjük. Ezekre a képeire utalt Erdély Miklós 1984-ben, s ezeket a műveit láthatjuk most a műcsarnoki kiállítás első termében. E kései alkotások gyakran korábbi munkáinak átdolgozásai, újrafogalmazásai és/vagy megsemmisítései. Öngyilkossága előtt műtermében rendezte meg utolsó kiállítását, melynek maga szövegezte meghívója egyúttal gyászjelentés és a temetésről szóló értesítés is. Az Élet és Irodalomban Pilinszky János írta nekrológját: „Szigligeten az egyik este, vagy húszan, hevesen a szememre vetették, hogy a barátom. Én ott és akkor a haragok legszörnyebbikével, a bárány haragjával reagáltam -- hála Istennek.” (Megtekinthető február 8-áig.) (VárnagyTBB)
VárnagyTBB