Najmányi László: Halász Péter

Amit most elmondok, az 1970-es évek elején történhetett. Már működött anti-színházam, a Kovács István Stúdió. Éppen akkor rúgtak ki bennünket - a Grigoríj Jefimovics Raszputyin élete és szerencsétlen halála című darabom miatt, - a Ganz Ábrahám Művelődési Házból, és állították rám az első, barát-szerepet játszó spicliket. Valaki, talán St. Auby Tamás szólt, hogy a betiltott Kassák Stúdió előadást tart a zuglói szabadtéri színpadon. Az előadás megváltoztatta az életemet. Ilyen rossz, lila, penetránsan kellemetlen színházat addig nem láttam. Az élmény Uhrin Benedek koncertekre, vagy Edward D. Wood Jr. filmekre hasonlított. Biztos voltam benne, hogy paródiát látok, a társulat a kortárs giccs-színházat gúnyolja ki. Az előadás az összes elcsépelt "modern" színházi közhelyet felvonultatta. A közreműködők láthatóan ügyeltek arra, hogy egyetlen eredeti színpadi pillanatuk se legyen. A közönség ájult áhítattal figyelte a színpadi eseményeket. Az előadás elején nevetőgörcsöt kaptam, amely még akkor is tartott, amikor a darab már régen véget ért. Nemsokkal később valaki, talán St. Auby Tamás bemutatott Halász Péternek. Egy hosszúhajú, szakállas, loncsos, strandpapucsos hippivel fogtam kezet, aki mindenhez értett, mindent tudott. Nemcsak mindenhez értett, hanem mindenhez jobban értett. Nemcsak mindent tudott, hanem mindent jobban tudott. Minden mondatát az Én szócskával kezdte, állandó kompetícióban állt önmagával és környezetével. Folyamatosan dícsérte magát, ezt a minél nagyobb szerénységet megkövetelő korban frenetikusan mulatságosnak találtam. Azt hittem, viccel. Ember egyszerűen nem imádhatja magát annyira, mint ő, gondoltam. Beszélgetni nem lehetett vele, nem csinált titkot abból, hogy mérhetetlenül ún mindent, amit nem ő mond. Kéretlenül, megállás nélkül tanított, kioktatott, értelmezett, magyarázott. A magam módján azonnal megszerettem szemérmetlen exhibicionizmusát, nyughatatlan agyát, éjfekete humorát, vagányságát, bátorságát. Meghívott Dohány utcai lakás-színházába, ahol rájöttem, hogy ezek az emberek komolyan hisznek abban, amit csinálnak. Rossz színházat akarnak adni a közönségnek, és addig nem nyugszanak, amíg nem sikerül. Az előadások lassúak, hosszúak, irgalmatlanul tétovák, unalmasak, kényelmetlenek voltak a zsúfolt, levegőtlen lakásban. Minden produkció inspirált, sokáig az ő előadásaikat parodizáltam színházi munkáimban. Vonzott a rossz színház gondolata. Úgy éreztem, ez a megfelelő válasz a korra, a rendszerre, a fordított világra, amelyben kényszerűségből éltem. Észrevettem, hogy minél jobban elrontok valamit, minél banálisabb megoldást választok, annál jobban szereti a közönség a produkciót. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, amikor Halász Péter meghívott egy homokbányában rendezett színházi táborába. Azt gondoltam, hogy jó úton járok, sikerült olyan rossz színházat összehoznom, amely emberileg, szándékosan egyáltalán lehetséges. Hamarosan megérkezett a rossz színházat üldöző rendőrség, igazoltattak, adatainkat feljegyezték, és haza zavartak bennünket a homokbányából. 1975-ben lehetőségem nyílt a Balázs Béla Stúdió produkciójában filmet forgatni. A Császár Üzenete című Franz Kafka novella alapján elképzelt film főszerepére a Kassák Studió bonvivánját, Breznyik Pétert kértem fel. Hamarosan kiderült, hogy a BBS vezetősége által megítélt költségvetés nem elég az általam elképzelt film megvalósítására. Ezért, Breznyik Péternek a Kafka novellához tökéletesen illő ötletére a film előzetesét készítettük el. Mivel nem tudtam fizetni a közreműködőket, úgy éreztem etikusnak, hogy néhány tömegjelenet kivételével csak olyan jeleneteket veszek fel, amelyeket ők találnak ki. Folyamatosan improvizáltunk, a film forgatókönyve a forgatás során íródott. Azt hiszem, hogy ez volt az egyetlen, valóban kommunista film a magyar, s talán az egész nemzetközi filmtörténetben. Papp Tamás barátom egyik rokonának szöllőbirtokán laktunk, a Duna partján, sátrakban. Legfontosabb rendezői feladatom a többszáz önkéntes közreműködő élelmezése volt. Pénz hiányában a napi menű lecsókolbászból és kenyérből állt, két héten keresztül. Olyan szegény volt a társaság, hogy még borra sem futotta. Az együttléttől, a folyamatos vitatkozástól mámorosodtunk meg. Halász Péter megtisztelt azzal, hogy saját magát játszotta a filmben. Vertikálisan félmeztelenül állt egy budi mellett, a szakállát símogatta, az orrát piszkálta. Az egymáshoz nem kapcsolódó jelenetekből álló nyersanyagból végül, Dobos Gábor operatőr, Koós Anna, Kornis Panka vágó és Breznyik Péter közreműködésével, a vágóasztalon született meg a film. Még a korabeli cenzúra által megkövetelt pozitív hangvételű befejezést, úgynevezett "vörös farkat" - virágzó gyümölcsfa alatt álló, ismert manökent, és az akkor elkészült Erzsébet hídon egymást fényképező fiatal pár képét - is illesztettünk hozzá. A film nagyon rossz lett, ez végtelenül boldoggá tett. A filmet a bemutató napján elkobozta a hatóságoknak dolgozó mozigépész. Elvitte az akkori kultúrcár, Aczél Györgynek, aki saját kezűleg zárta hivatala páncélszekrényébe. A filmet csak röviddel a rendszerváltozás előtt engedte a politika újra vetíteni. Én akkor már New Yorkban éltem. Aztán újra eltűnt A Császár Üzenete, nem sikerült előkerítenem. Állítólag a BBS-ben készült filmek nagy részével együtt Durszt György a Duna Televíziónak ajándékozta. Elkészülte óta, több, mint 30 éve nem láttam. A Halász színházat 1976-ban kényszerítették emigrációba. Engem, előadásaimat sorra betiltva bár, de - színháziparosi karrierem védettségében - működni hagytak, egészen addig, amíg 1978-ban, Molnár Gergellyel, Hegedűs Péterrel és Zátonyi Tiborral meg nem alakítottuk a Spions-t, az első keleteurópai punk együttest. A kultúra elitje helyett a tömegekhez akartunk szólni. Ezt már nem tolerálta a hatalom. Nagy erőkkel szállt ránk a titkosrendőrség, fél éven belül kiszorítottak bennünket az országból. Halász Péterrel legközelebb 1985 május 12-én, New Yorkban találkoztam. Ray Charles White, híres amerikai fényképész meghívására akkor költöztem Kanadából az USA-ba. Meghívóm nyilván megbánta, hogy meghívott, szállást és munkát ígért, mert a városba érkezésem után hetekig hiába hívtam, nem vette fel a telefonját. Klasszikus emigránsként érkeztem New Yorkba. 20 dollár volt a zsebemben, ennyit sikerült megspórolnom a közsegélyből, amelyen a megelőző években éltem. Ez nem volt elég arra, hogy szállodába menjek, vagy visszautazzak Kanadába. Halász Péteren és társulatán kívül senkit sem ismertem a városban. Semmi kedvem sem volt segítségért hozzájuk fordulni, de nem volt más választásom. A pályaudvar előtt két, New York felíratú baseball-sapkát viselő fekete megszólított. Mondták, hogy a városnak dolgoznak, az a feladatuk, hogy segítsék a New Yorkba érkező idegeneket. Zuhogott az eső. Tiltakozásom ellenére a feketék odaintettek egy óriási limuzint, beledobták a csomagjaimat és, hiába kapálództam, engem is beletuszkoltak. Becsapták mögöttem a kocsiajtót és a limuzin máris elindult. A Squat színház néhány háztömbre volt a pályaudvartól. A sofőr 20 dollárt kért a fuvarért. Egy fillér nélkül maradtam. Amikor kiszálltam a limuzinból, láttam, hogy a színház néhány tagja a konyhaablakból figyeli érkezésemet. Nyilván azt hitték, hogy tele vagyok pénzzel, hiszen limuzinnal érkeztem. Érkezésem idején a színház már felbomlott. Igen rossz hangulat uralkodott a házban. A szembenálló frakciók már nem voltak beszélő viszonyban egymással. A társulat egyik fele hamarosan európai turnéra indult. Addigra már az összes fehérneműm eltűnt a bőröndömből. A Bálint István és Buchmüller Éva vezette formáció távozása után a New Yorkban maradt, Halász Péter vezette frakció fogadott be. Rémálomszerű hetek következtek. A kínai című darabon dolgoztunk, teljes káoszban. Péter igen rossz állapotban volt, azt hittem a halálán van, utolsó napjait élő, roskatag aggastyánnak látszott. Ha rajta kívül bárki megszólalt, azonnal kifordultak a szemei és elaludt. Komolyan aggódtam érte. Egyszer azonban véletlenül kizártuk magunkat a színházból. Ott álltunk Yogi kutyával, kulcs nélkül az üres színházépület előtt, a 23-ik utcában. Gondoltam, Péter ezt nem éli túl, ott fog meghalni az utcán. Hirtelen azonban beteg, roskatag aggastyánból Pókemberré változott, villámsebesen felmászott a színház falán, belökte a konyhaablakot és már jött is le a lépcsőn, hogy kinyissa a kaput. Amint a kapu kinyílt, azonnal visszaesett a haldokló öregember szerepébe. Akkor értettem meg, hogy a világ legnagyobb színészének vendégszeretetét élvezem. A színházat hamarosan kilakoltatták az épületből. Helyén ma Multiplex áll. Péterrel a következő, több mint tíz évben nem találkoztam. Legközelebb a 90-es évek végén, Budapesten futottunk össze. Felkért, hogy működjek közre a Merlin színházban rendezett P, avagy egy város keresi a gyilkost című, egyhetes fesztiváljában. Közbenjárására, a fesztivált követően a Merlin színház néhány hónapra munkát adott. Később a Nosferatu Org. című, Vajdai Vilmossal és Bozsik Yvette-el közös produkciójában dolgoztam vele. Ő, videofelvételen, az általam létrehozott NetStageOne Internet-színházban szerepelt, majd ugyanezt a videofelvételt használtam a CyberHome című, Kari Görgyi főszereplésével készült, 2000 telén, a budapesti Trafó Művelődési Gyárban bemutatott darabomban. Aztán megszűnt a kapcsolat közöttünk. Magyarországon a politika ismét pokollá tette a hozzám hasonló művészek életét. Péternek is megvolt a maga baja, nem maradt energiánk egymásra. Visszamentem egy időre New Yorkba. Mivel Magyarországon nem tudok a munkámból megélni, ugyanakkor szeretem Budapestet, és itt él a családom is, azóta is ingázom. Legközelebb néhány napja, 2006 januárja végén beszéltem Halász Péterrel újra. Betegsége hírét hallva felhívtam. Felkért, hogy mondjak eulógiát a Műcsarnokban felállított ravatalánál. Őszintén szólva még most sem hiszem el, hogy meghalni készül. Szerintem ez az egész csak színház, Péter csak megjátsza a betegséget. Amikor már elege lesz a búcsúszertartásból, fel fog ugrani és ki fog nevetni bennünket. Nem halhat meg, hiszen halhatatlan. 2006. február 6. Budapest Najmányi László

PS.: Különös esemény történt a búcsú-szertartás kezdetén: amint megszólalt a tibeti zene formájában megfogalmazott első eulogia, Váradi Gábor kompozíciója, a ravatalozó mögötti falra erősített, nagyméretű Halász Péter portré leesett a falról. A jelenlévő Tyereskova művésznő szerint ez annak a jele volt, hogy valaki meg fog halni. A koporsójában fekvő Halász Péter nevetett az eseményen.