Magyarországon a II. világháború óta nem jött létre olyan nagyságrendű alapítvány a kortárs magyar művészet támogatására, mint amilyet Kovács Gábor bankár hozott létre, hogy „a magyar társadalom minél szélesebb rétegei számára megismertesse és megkedveltesse a kortárs művészetet és az ebbe a körbe sorolható alkotók munkáit.” A hárommilliárd forintos vagyonnal rendelkező Kovács Gábor Művészeti Alapítvány április 20-án nyitja meg első kiállítását Andrássy úti palotájában, amelyben korábban a Fiatal Művészek Klubja működött. Hogyan indult, hogyan folytatódott az alapító útja a kortárs művészet világa felé az első, 18–19. századi festmények megvásárlásától?
– 1991-ben jöttem haza Londonból, ahol két évig dolgoztam a Citybankban. Megalapítottam saját cégemet, a Bankár Kft-t, s az Andrássy út egyik épületében megnyitottuk az első irodát. Gyönyörű, négy méter belmagasságú terek voltak, amelyekben a bútorok szinte elvesztek, a hatalmas falak az üresség érzetét keltették. Akkoriban akadt a kezembe egy hirdetés, amelyben képeket kínáltak eladásra. Elmentem a címre, egy tetőtéri lakásba valahol a Sashegyen és háromszáz képet találtam ott, amelyek közül, órákig tartó böngészés után végül kiválasztottam nyolc olyan festményt, amely tetszett nekem. Föltettük a képeket a falakra, s azt kellett tapasztalnunk, hogy ügyfeleink nem is igen ügyeltek az üzletkötés részleteire, mindenki a műveket figyelte, jól érezte magát ebben a környezetben.
– Megvannak még ezek a festmények?
– Jó néhány még ma is megvan. Például Csók István balatoni tájképe, Rubovics Márk tájképe vagy Magyar Mannheim Gusztáv védett Korsós nője. Ma is úgy érzem, jól sikerült merítés volt ez.
– Folytatásként mi következett? Hogyan lett az alkalmi, a méltó környezet megteremtését szolgáló műtárgyvásárlóból gyűjtő?
– 1992-ben elmentem életem első BÁV-aukciójára, amelyen szerepelt egy védett Paál László-kép is, amelyet be sem jelöltem a katalógusomban, mert azt hittem, a csillagos égig fölmegy az ára. Azután kiderült, hogy senki nem akar licitálni rá, így lett az enyém 300 ezer forintos induló árán. Ekkor szembesültem a ténnyel, hogy Magyarországon a legjobb minőségű műtárgyak is megvásárolhatók a szabadpiacon, s nekem erre az anyagi lehetőségeim is megvannak. Elkezdtem figyelni a műveket. Tény, hogy a jelenlétem hamarosan föltűnt a galériásoknak, 1992–96 között rengeteg műtárgy megtalált, nálam landolt. Valójában nem kezdtem gyűjteményépítésbe, ma is büszke vagyok rá, hogy csak nekem tetsző képeket vettem meg, olyanokat, amelyek lelkileg is megszólítottak – az pedig elvi kérdés nálam, hogy csak magyar művészek alkotásaira koncentrálok. Éppen ezért nem is teljes a gyűjtemény, főleg nem az a 20. századra nézve és teljesen hézagos a 20. század második felét illetően. Szemlélet-, gondolkodásmódom folyamatosan változott, ha úgy tetszik, fokozatosan jutottam el a 18. századtól a 20. századig.
– Mely nevekkel fémjelezhetnénk az egyes gyűjteményrészeket, például a legkorábbi, 18. századi összeállítást?
– Mányoki Ádámmal indul a sor, nálam van például II. Rákóczi Ferenc feleségét ábrázoló portréja, s Kupeczky János is képviselve van a gyűjteményben. A 19. századi portré- és tájképfestészet legtöbb jelentős alkotójától vannak képeim. A portrék festői között ott van például Donáth János, Stunder János, Barabás Miklós, a tájkép művészetét id. Markó Károly tizenhat alkotása – közöttük jó néhány főmű – képviseli, azután ifj. Markó Károly, Ligeti, Telepy vásznai. A hiányok között tartom számon, hogy egyelőre nincs Benczúr-, Székely Bertalan-képem. Jelen vannak a gyűjteményben a jelentős nagybányai mesterek, Ferenczy, Réti, Thorma, a nagy magányosok mint Csontváry Kosztka Tivadar, Gulácsy Lajos, a zárást pedig – egyelőre – Szőnyi István, Egry József, Vaszary János művei, Barcsay Jenő korai, 1931–32-es tájképe jelenti.
– Innen valóban még egy nagy lépés a kortárs művészet világáig. Mi ösztönözte az alapítvány létrehozására?
– Két fontos vonatkozást szeretnék kiemelni. Az egyik az a kérdés, hogy hogyan is született meg egyáltalán az alapítvány? Annak a gondolati útnak a végigjárása eredményeként, amely ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy Magyarországon nemcsak pénzt kell keresni, amire egyébként az elmúlt tizenegy évben nagy lehetőség volt, hanem vissza is kell ebből adni valamit. Hangsúlyozom, adni kell és nem adakozni, hiszen míg az utóbbi valamilyen eseti dolog, az előbbi egy struktúrában valósul meg, s számomra a strukturálisan fölépülő dolgok fontosak az üzleti életben és itt is. Úgy gondoltam, a legtranszparensebb forma egy alapítvány, amely, ha elég pénzzel van ellátva, s a kuratóriuma jól dolgozik, önállóan, jól működhet a tőke kamataiból. Irányításában én magam, a jogi feltételek miatt is, már nem vehetek részt. Ez volt az alapítvány létrehozásának a lelki motivációja.
– Melyik a másik fontos vonatkozás, amelyet ki szeretne emelni?
– A tematikai szempont. Általában is nagyon érzékeny vagyok a potenciális érdekkonfliktusokra, s úgy éreztem, itt is meg kell húzni a vonalat, mégpedig Kovács Gábor gyűjteménye és az alapítvány között. Az előbbi a 20. századdal véget ért, az utóbbi a 21. századdal kezdődik, a kor művészete szolgálatában jött létre.
– Minderről az alapító okirat is egyértelműen beszél. Vannak azonban az okiratnak olyan részletei, amelyek nem elsősorban a művekkel, az alkotókkal foglalkoznak, hanem azzal a kapcsolattal, amely közöttük és a közönség között kialakult. Pontosabban nem alakult ki megfelelően. Mintha ennek a kapcsolatnak az erősítése a legfontosabb céljai között szerepelne. Vagy tévedek?
– A mai magyar művészetet és benne különösen a képzőművészetet az jellemzi, hogy minden összetevő létezik, a művészektől a kurátorokon át a kiállítóhelyekig, a közönségig, de mintha bújócskát, Komámasszony, hol az olló?-t játszanának egymással, ritkán találnak egymásra. Nagyon kevés a közönségbarát kiállítás, aminek következtében a művészek nem kapnak megfelelő visszajelzést, a közönség pedig nem érti, nem vásárolja alkotásaikat. Az értékzavar mintha nem csökkenne, hanem éppenséggel nőne s a magyar művészet nemzetközi szempontból is alulértékelt maradt. Hihetetlen restanciája van a művészeknek és a közönségnek egyaránt.
– Hogyan, milyen motívumok hatására kezdett el gondolkodni ezeken, a kortárs művészet világán kívül állók számára nagyon nehezen követhető összefüggéseken?
– Nézze, nem volt még ember, aki bejött volna hozzám, az irodámba vagy a lakásomba és azt mondta volna, nekem ezek a képek nem tetszenek. Egyre-egyre talán igen, a művek egész csoportja azonban megszólítja az embereket. Remélem, a 21. század embere számára csökken a távolság saját kora művészetéhez, s a művészet rátalál közönségére. És ez nem azt jelenti, hogy egy-egy mecénás, akinek erre módja van, vásárol a művészektől, támogatja őket utazásban, műteremhez jutásban. A legfontosabb, hogy minél szélesebb körű közönség alakuljon ki, amely érdeklődik a művek iránt, s előbb-utóbb oda is eljut, hogy vásárolja őket.
– Az Andrássy úti palota nemcsak reprezentatív épület, de közel ezer négyzetméteres kiállítótermével lehetőséget is ad nagyszabású, széles közönségrétegeket vonzó tárlatok megrendezésére. De nem egyszerűen kortárs képzőművészeti, hanem művészeti, kulturális centrum is lesz a tervek szerint. Hogyan?
– A kiállítások mellett rendszeresen szeretnénk koncerteket, irodalmi esteket és egyéb társrendezvényeket szervezni, hogy minél szélesebb közönséget szólítsunk meg. Ezen a folyamaton keresztül szeretnénk legitimálni a kortárs magyar művészetet. A galériák erre nem igazán képesek, hiszen művészek meghatározott körét akarják eladni, tehát eleve egyéni érdekszempontok vezetik őket. Nagy az elmaradása az államnak is, és nemcsak a fiatalok esetében, hiszen tudomást kell venni olyan alkotók jelentőségéről, mint Lossonczy Tamás, Gyarmathy Tihamér, de nem lehet leírni a ma ötven-hatvan éve körül járó generációt sem. Saját példámon szemléltetve a dolgot: ha mesteremet, Fekete Jánost, aki mellett hat évig dolgoztam, nem ismerte volna (el) a világ, 33 évesen Londonban nekem sem lett volna könnyű. Neve varázsszó volt, nem kérdeztek többet, ha meghallották.
Az alapítvány számára alapvetően fontos a generációk közötti sokrétű, gazdag kapcsolatrendszer bemutatása, ami azt is jelenti, hogy az értékszempontú gyűjtés ígérkezik eredményesnek és nem a generációs szempontú. A „befogadó” koncepcióhoz hozzátartozik, hogy minden iránt nyitottak vagyunk mind generáció, mind műfaji és tematikai értelemben. De nyitottak vagyunk abból a szempontból is, hogy a különböző művészeti területek és társadalmi csoportok találkozását szeretnénk elősegíteni. Erre Magyarországon ma nagyon kevés hely teremt lehetőséget. Próbálunk ízlést formálni, szemléletet fejleszteni, belső igényt fölkelteni. Ez a minőség tekintetében nem jelenthet megalkuvást. Minden döntés alapja az értékek tisztelete.
– Hogyan épül föl az alapítvány? Milyen szerepet játszanak a munkájába bevont külföldi szakemberek?
– Nekem mint alapítónak a jogosultságom végetér, amikor a kinevezett kuratórium, művészeti tanács megkezdi munkáját, s döntési helyzetbe akkor kerülök újra, amikor a mandátumuk lejár. Az alapítvány motorja a kuratórium elnöke, Tóth Tamás, művészeti koordinátorként Iványi Brigitta viszi az ügyeket néhány munkatárs segítségével. A kuratórium tagja még Rajna József bankár, a kuratórium alelnöke, Vizi E. Szilveszter, az MTA elnöke, Köves Péter ügyvéd és Hegyi Lóránd művészettörténész, kurátor. Létrejött az Új Európa Kortárs Képzőművészeti Tanácsadó Testület, amelynek tagjai elismert nemzetközi művészeti szakértők, akik véleményükkel, javaslataikkal segítik az alapítvány művészeti programjának széleskörű nemzetközi megismertetését, valamint a magyar és a közép-európai kortárs képzőművészet nemzetközi vérkeringésbe való integrálását. E testület tagja Peter Baum (Linz), Francois Barre (Párizs), Henry Meyric Hughes (London), Christoph Brockhaus (Duisburg) és Giacinto di Pietrantonio (Bergamo). A tiszteletbeli művészeti konzulok, akik elsősorban a szomszéd országok szakemberei közül kerülnek ki, szintén a nemzetközi kapcsolatok erősítését szolgálják. Már tapasztaljuk: a külföldi partnerek jólesően nyugtázzák, hogy otthon megszokott, nálunk azonban eddig nem létező módon működő, professzionális, jól ellátott struktúrával állnak kapcsolatban, örülnek, hogy nem vagyunk galéria és nem vagyunk állami intézmény.
– A professzionális háttér ellenére mégiscsak nehézségek támadtak az utolsó pillanatokban. Vannak, akik kétségbe vonják az április 20-i nyitást is, hiszen február közepén lemondott a magyar szakemberekből álló művészeti tanács.
– A nyitókiállítás az Európai Unióhoz való csatlakozásunkhoz időzítettük, természetes módon alakult ki az elképzelés, hogy az első tárlaton magyar művészek mellett már az EU-ban lévő s ahhoz most vagy később csatlakozó művészek művei szerepeljenek. Ennek a nyitókiállításnak a koncepcióját a művészeti tanács dolgozta ki, amelyet a kuratórium tulajdonképpen elfogadott, de a művészeti tanács mégis beadta lemondását. Közzétették már az interneten, ők hogyan látják ezt a dolgot, tehát úgy etikus, ha a másik oldal álláspontját is megtudja a közvélemény.
– Mármint a lemondáshoz vezető konfliktussal, annak előzményeivel kapcsolatban?
– Természetesen. A művészeti tanács a nyitókiállításon való bemutatásra összesen nyolc művésztől egy-egy műtárgyat javasolt. Ez az elképzelés élesen szemben állt azokkal a paraméterekkel, amelyeket a kiállítandó művek számára, a különböző műfajok arányára vonatkozóan a kuratórium igyekezett meghatározni. A kuratórium nem értett egyet azzal, hogy a több mint hatszáz négyzetméteres kiállítási térben, egy olyan jelentős eseményhez kötődő, mint az EU-hoz való csatlakozásunk, egy nyitottságra törekvő, széles közönségréteg figyelmére számító alapítványi központ nyitó eseményének számító tárlaton csak nyolc műtárgy szerepeljen. Ezt egyszerűen nem érezte méltónak az alkalomhoz.
– Hogyan kapcsolódik ez a konfliktus a művészeti tanács és a kuratórium közös munkájának korábbi szakaszaihoz?
– Két dolog tűnt föl már a munka korábbi szakaszaiban is. Az egyik az volt, hogy a művészeti tanács tagjai láthatóan nem akarták megérteni, mi a szerepe az alapítvány koncepciójában a közönségnek. Õk – hiszen egyébként mindannyian kiváló szakemberek – az elképzeléseik szerinti legjobb műveket szerették volna bemutatni, s úgy gondolták talán, ha ezek a művek nem nyerik el a közönség tetszését, akkor az az ő – mármint a közönség – baja. A másik probléma az volt, hogy a 20–30 évesnél idősebb generációk művei háttérbe szorultak a tanács javaslatai során. Mi viszont úgy gondoltuk, gondolkodásunk sokkal konzervatívabb, befogadóbb, tágabb volt az elmúlt öt évben, mint hogy csak a legfiatalabbakkal, a legújabb médiákkal foglalkozzunk. Elképzeléseinkben helyük van ezeknek az értékeknek is – de nem csak ezeknek.
– A történtek után akár el is mehetne a kedve, hogy a kortárs művészettel vesződjön. Nem ment el. Módosultak elképzelései az alapítvány működéséről, programjáról?
– Számomra az a nagy tanulság mindabból, ami történt, hogy sokkal nagyobb gondot kell fordítani olyan művészeti tanács kiválasztására, amely gondolatilag azonosulni tud azzal a befogadó szemlélettel, közönségbarát elképzeléssel, amely bennünket vezet. Érdekes ugyanakkor, hogy a kuratórium tagjaként dolgozó kiváló szakemberrel, Hegyi Lóránddal megtaláltuk a hangot a közönséget, a paletta színességét illető kérdésekben. Azt kell észrevenni, hogy a kortárs magyar művészet „kicsi tortája” csak akkor lesz nagyobb, ha közönséget gyűjtünk köréje, nem pedig ha elzárjuk tőle azt. A tetszésével, a vásárlásaival végül a közönség fog hitelesíteni, hosszú távon másként nem lehet elgondolni a kortárs művészet jövőjét. Nem hiszem, hogy az alapítvány egy csapásra megváltoztatná a dolgokat, de talán felszabadító hatása lesz, ha a művészek megértik, nem taktikai szempontok szerint, hanem értékekre figyelve támogat. Azt sugallva: végre el kellene hinni a magyar kortárs művészeknek, hogy elsősorban önmagukat kell vállalniuk.
– Köszönöm a beszélgetést.
© P. Szabó Ernő
– 1991-ben jöttem haza Londonból, ahol két évig dolgoztam a Citybankban. Megalapítottam saját cégemet, a Bankár Kft-t, s az Andrássy út egyik épületében megnyitottuk az első irodát. Gyönyörű, négy méter belmagasságú terek voltak, amelyekben a bútorok szinte elvesztek, a hatalmas falak az üresség érzetét keltették. Akkoriban akadt a kezembe egy hirdetés, amelyben képeket kínáltak eladásra. Elmentem a címre, egy tetőtéri lakásba valahol a Sashegyen és háromszáz képet találtam ott, amelyek közül, órákig tartó böngészés után végül kiválasztottam nyolc olyan festményt, amely tetszett nekem. Föltettük a képeket a falakra, s azt kellett tapasztalnunk, hogy ügyfeleink nem is igen ügyeltek az üzletkötés részleteire, mindenki a műveket figyelte, jól érezte magát ebben a környezetben.
– Megvannak még ezek a festmények?
– Jó néhány még ma is megvan. Például Csók István balatoni tájképe, Rubovics Márk tájképe vagy Magyar Mannheim Gusztáv védett Korsós nője. Ma is úgy érzem, jól sikerült merítés volt ez.
– Folytatásként mi következett? Hogyan lett az alkalmi, a méltó környezet megteremtését szolgáló műtárgyvásárlóból gyűjtő?
– 1992-ben elmentem életem első BÁV-aukciójára, amelyen szerepelt egy védett Paál László-kép is, amelyet be sem jelöltem a katalógusomban, mert azt hittem, a csillagos égig fölmegy az ára. Azután kiderült, hogy senki nem akar licitálni rá, így lett az enyém 300 ezer forintos induló árán. Ekkor szembesültem a ténnyel, hogy Magyarországon a legjobb minőségű műtárgyak is megvásárolhatók a szabadpiacon, s nekem erre az anyagi lehetőségeim is megvannak. Elkezdtem figyelni a műveket. Tény, hogy a jelenlétem hamarosan föltűnt a galériásoknak, 1992–96 között rengeteg műtárgy megtalált, nálam landolt. Valójában nem kezdtem gyűjteményépítésbe, ma is büszke vagyok rá, hogy csak nekem tetsző képeket vettem meg, olyanokat, amelyek lelkileg is megszólítottak – az pedig elvi kérdés nálam, hogy csak magyar művészek alkotásaira koncentrálok. Éppen ezért nem is teljes a gyűjtemény, főleg nem az a 20. századra nézve és teljesen hézagos a 20. század második felét illetően. Szemlélet-, gondolkodásmódom folyamatosan változott, ha úgy tetszik, fokozatosan jutottam el a 18. századtól a 20. századig.
– Mely nevekkel fémjelezhetnénk az egyes gyűjteményrészeket, például a legkorábbi, 18. századi összeállítást?
– Mányoki Ádámmal indul a sor, nálam van például II. Rákóczi Ferenc feleségét ábrázoló portréja, s Kupeczky János is képviselve van a gyűjteményben. A 19. századi portré- és tájképfestészet legtöbb jelentős alkotójától vannak képeim. A portrék festői között ott van például Donáth János, Stunder János, Barabás Miklós, a tájkép művészetét id. Markó Károly tizenhat alkotása – közöttük jó néhány főmű – képviseli, azután ifj. Markó Károly, Ligeti, Telepy vásznai. A hiányok között tartom számon, hogy egyelőre nincs Benczúr-, Székely Bertalan-képem. Jelen vannak a gyűjteményben a jelentős nagybányai mesterek, Ferenczy, Réti, Thorma, a nagy magányosok mint Csontváry Kosztka Tivadar, Gulácsy Lajos, a zárást pedig – egyelőre – Szőnyi István, Egry József, Vaszary János művei, Barcsay Jenő korai, 1931–32-es tájképe jelenti.
– Innen valóban még egy nagy lépés a kortárs művészet világáig. Mi ösztönözte az alapítvány létrehozására?
– Két fontos vonatkozást szeretnék kiemelni. Az egyik az a kérdés, hogy hogyan is született meg egyáltalán az alapítvány? Annak a gondolati útnak a végigjárása eredményeként, amely ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy Magyarországon nemcsak pénzt kell keresni, amire egyébként az elmúlt tizenegy évben nagy lehetőség volt, hanem vissza is kell ebből adni valamit. Hangsúlyozom, adni kell és nem adakozni, hiszen míg az utóbbi valamilyen eseti dolog, az előbbi egy struktúrában valósul meg, s számomra a strukturálisan fölépülő dolgok fontosak az üzleti életben és itt is. Úgy gondoltam, a legtranszparensebb forma egy alapítvány, amely, ha elég pénzzel van ellátva, s a kuratóriuma jól dolgozik, önállóan, jól működhet a tőke kamataiból. Irányításában én magam, a jogi feltételek miatt is, már nem vehetek részt. Ez volt az alapítvány létrehozásának a lelki motivációja.
– Melyik a másik fontos vonatkozás, amelyet ki szeretne emelni?
– A tematikai szempont. Általában is nagyon érzékeny vagyok a potenciális érdekkonfliktusokra, s úgy éreztem, itt is meg kell húzni a vonalat, mégpedig Kovács Gábor gyűjteménye és az alapítvány között. Az előbbi a 20. századdal véget ért, az utóbbi a 21. századdal kezdődik, a kor művészete szolgálatában jött létre.
– Minderről az alapító okirat is egyértelműen beszél. Vannak azonban az okiratnak olyan részletei, amelyek nem elsősorban a művekkel, az alkotókkal foglalkoznak, hanem azzal a kapcsolattal, amely közöttük és a közönség között kialakult. Pontosabban nem alakult ki megfelelően. Mintha ennek a kapcsolatnak az erősítése a legfontosabb céljai között szerepelne. Vagy tévedek?
– A mai magyar művészetet és benne különösen a képzőművészetet az jellemzi, hogy minden összetevő létezik, a művészektől a kurátorokon át a kiállítóhelyekig, a közönségig, de mintha bújócskát, Komámasszony, hol az olló?-t játszanának egymással, ritkán találnak egymásra. Nagyon kevés a közönségbarát kiállítás, aminek következtében a művészek nem kapnak megfelelő visszajelzést, a közönség pedig nem érti, nem vásárolja alkotásaikat. Az értékzavar mintha nem csökkenne, hanem éppenséggel nőne s a magyar művészet nemzetközi szempontból is alulértékelt maradt. Hihetetlen restanciája van a művészeknek és a közönségnek egyaránt.
– Hogyan, milyen motívumok hatására kezdett el gondolkodni ezeken, a kortárs művészet világán kívül állók számára nagyon nehezen követhető összefüggéseken?
– Nézze, nem volt még ember, aki bejött volna hozzám, az irodámba vagy a lakásomba és azt mondta volna, nekem ezek a képek nem tetszenek. Egyre-egyre talán igen, a művek egész csoportja azonban megszólítja az embereket. Remélem, a 21. század embere számára csökken a távolság saját kora művészetéhez, s a művészet rátalál közönségére. És ez nem azt jelenti, hogy egy-egy mecénás, akinek erre módja van, vásárol a művészektől, támogatja őket utazásban, műteremhez jutásban. A legfontosabb, hogy minél szélesebb körű közönség alakuljon ki, amely érdeklődik a művek iránt, s előbb-utóbb oda is eljut, hogy vásárolja őket.
– Az Andrássy úti palota nemcsak reprezentatív épület, de közel ezer négyzetméteres kiállítótermével lehetőséget is ad nagyszabású, széles közönségrétegeket vonzó tárlatok megrendezésére. De nem egyszerűen kortárs képzőművészeti, hanem művészeti, kulturális centrum is lesz a tervek szerint. Hogyan?
– A kiállítások mellett rendszeresen szeretnénk koncerteket, irodalmi esteket és egyéb társrendezvényeket szervezni, hogy minél szélesebb közönséget szólítsunk meg. Ezen a folyamaton keresztül szeretnénk legitimálni a kortárs magyar művészetet. A galériák erre nem igazán képesek, hiszen művészek meghatározott körét akarják eladni, tehát eleve egyéni érdekszempontok vezetik őket. Nagy az elmaradása az államnak is, és nemcsak a fiatalok esetében, hiszen tudomást kell venni olyan alkotók jelentőségéről, mint Lossonczy Tamás, Gyarmathy Tihamér, de nem lehet leírni a ma ötven-hatvan éve körül járó generációt sem. Saját példámon szemléltetve a dolgot: ha mesteremet, Fekete Jánost, aki mellett hat évig dolgoztam, nem ismerte volna (el) a világ, 33 évesen Londonban nekem sem lett volna könnyű. Neve varázsszó volt, nem kérdeztek többet, ha meghallották.
Az alapítvány számára alapvetően fontos a generációk közötti sokrétű, gazdag kapcsolatrendszer bemutatása, ami azt is jelenti, hogy az értékszempontú gyűjtés ígérkezik eredményesnek és nem a generációs szempontú. A „befogadó” koncepcióhoz hozzátartozik, hogy minden iránt nyitottak vagyunk mind generáció, mind műfaji és tematikai értelemben. De nyitottak vagyunk abból a szempontból is, hogy a különböző művészeti területek és társadalmi csoportok találkozását szeretnénk elősegíteni. Erre Magyarországon ma nagyon kevés hely teremt lehetőséget. Próbálunk ízlést formálni, szemléletet fejleszteni, belső igényt fölkelteni. Ez a minőség tekintetében nem jelenthet megalkuvást. Minden döntés alapja az értékek tisztelete.
– Hogyan épül föl az alapítvány? Milyen szerepet játszanak a munkájába bevont külföldi szakemberek?
– Nekem mint alapítónak a jogosultságom végetér, amikor a kinevezett kuratórium, művészeti tanács megkezdi munkáját, s döntési helyzetbe akkor kerülök újra, amikor a mandátumuk lejár. Az alapítvány motorja a kuratórium elnöke, Tóth Tamás, művészeti koordinátorként Iványi Brigitta viszi az ügyeket néhány munkatárs segítségével. A kuratórium tagja még Rajna József bankár, a kuratórium alelnöke, Vizi E. Szilveszter, az MTA elnöke, Köves Péter ügyvéd és Hegyi Lóránd művészettörténész, kurátor. Létrejött az Új Európa Kortárs Képzőművészeti Tanácsadó Testület, amelynek tagjai elismert nemzetközi művészeti szakértők, akik véleményükkel, javaslataikkal segítik az alapítvány művészeti programjának széleskörű nemzetközi megismertetését, valamint a magyar és a közép-európai kortárs képzőművészet nemzetközi vérkeringésbe való integrálását. E testület tagja Peter Baum (Linz), Francois Barre (Párizs), Henry Meyric Hughes (London), Christoph Brockhaus (Duisburg) és Giacinto di Pietrantonio (Bergamo). A tiszteletbeli művészeti konzulok, akik elsősorban a szomszéd országok szakemberei közül kerülnek ki, szintén a nemzetközi kapcsolatok erősítését szolgálják. Már tapasztaljuk: a külföldi partnerek jólesően nyugtázzák, hogy otthon megszokott, nálunk azonban eddig nem létező módon működő, professzionális, jól ellátott struktúrával állnak kapcsolatban, örülnek, hogy nem vagyunk galéria és nem vagyunk állami intézmény.
– A professzionális háttér ellenére mégiscsak nehézségek támadtak az utolsó pillanatokban. Vannak, akik kétségbe vonják az április 20-i nyitást is, hiszen február közepén lemondott a magyar szakemberekből álló művészeti tanács.
– A nyitókiállítás az Európai Unióhoz való csatlakozásunkhoz időzítettük, természetes módon alakult ki az elképzelés, hogy az első tárlaton magyar művészek mellett már az EU-ban lévő s ahhoz most vagy később csatlakozó művészek művei szerepeljenek. Ennek a nyitókiállításnak a koncepcióját a művészeti tanács dolgozta ki, amelyet a kuratórium tulajdonképpen elfogadott, de a művészeti tanács mégis beadta lemondását. Közzétették már az interneten, ők hogyan látják ezt a dolgot, tehát úgy etikus, ha a másik oldal álláspontját is megtudja a közvélemény.
– Mármint a lemondáshoz vezető konfliktussal, annak előzményeivel kapcsolatban?
– Természetesen. A művészeti tanács a nyitókiállításon való bemutatásra összesen nyolc művésztől egy-egy műtárgyat javasolt. Ez az elképzelés élesen szemben állt azokkal a paraméterekkel, amelyeket a kiállítandó művek számára, a különböző műfajok arányára vonatkozóan a kuratórium igyekezett meghatározni. A kuratórium nem értett egyet azzal, hogy a több mint hatszáz négyzetméteres kiállítási térben, egy olyan jelentős eseményhez kötődő, mint az EU-hoz való csatlakozásunk, egy nyitottságra törekvő, széles közönségréteg figyelmére számító alapítványi központ nyitó eseményének számító tárlaton csak nyolc műtárgy szerepeljen. Ezt egyszerűen nem érezte méltónak az alkalomhoz.
– Hogyan kapcsolódik ez a konfliktus a művészeti tanács és a kuratórium közös munkájának korábbi szakaszaihoz?
– Két dolog tűnt föl már a munka korábbi szakaszaiban is. Az egyik az volt, hogy a művészeti tanács tagjai láthatóan nem akarták megérteni, mi a szerepe az alapítvány koncepciójában a közönségnek. Õk – hiszen egyébként mindannyian kiváló szakemberek – az elképzeléseik szerinti legjobb műveket szerették volna bemutatni, s úgy gondolták talán, ha ezek a művek nem nyerik el a közönség tetszését, akkor az az ő – mármint a közönség – baja. A másik probléma az volt, hogy a 20–30 évesnél idősebb generációk művei háttérbe szorultak a tanács javaslatai során. Mi viszont úgy gondoltuk, gondolkodásunk sokkal konzervatívabb, befogadóbb, tágabb volt az elmúlt öt évben, mint hogy csak a legfiatalabbakkal, a legújabb médiákkal foglalkozzunk. Elképzeléseinkben helyük van ezeknek az értékeknek is – de nem csak ezeknek.
– A történtek után akár el is mehetne a kedve, hogy a kortárs művészettel vesződjön. Nem ment el. Módosultak elképzelései az alapítvány működéséről, programjáról?
– Számomra az a nagy tanulság mindabból, ami történt, hogy sokkal nagyobb gondot kell fordítani olyan művészeti tanács kiválasztására, amely gondolatilag azonosulni tud azzal a befogadó szemlélettel, közönségbarát elképzeléssel, amely bennünket vezet. Érdekes ugyanakkor, hogy a kuratórium tagjaként dolgozó kiváló szakemberrel, Hegyi Lóránddal megtaláltuk a hangot a közönséget, a paletta színességét illető kérdésekben. Azt kell észrevenni, hogy a kortárs magyar művészet „kicsi tortája” csak akkor lesz nagyobb, ha közönséget gyűjtünk köréje, nem pedig ha elzárjuk tőle azt. A tetszésével, a vásárlásaival végül a közönség fog hitelesíteni, hosszú távon másként nem lehet elgondolni a kortárs művészet jövőjét. Nem hiszem, hogy az alapítvány egy csapásra megváltoztatná a dolgokat, de talán felszabadító hatása lesz, ha a művészek megértik, nem taktikai szempontok szerint, hanem értékekre figyelve támogat. Azt sugallva: végre el kellene hinni a magyar kortárs művészeknek, hogy elsősorban önmagukat kell vállalniuk.
– Köszönöm a beszélgetést.
© P. Szabó Ernő
©P. Szabó Ernő