Minél messzebb, annál szabadabb
Életében több név, foglalkozás, helyszín és stílus váltakozik a különböző életszakaszok kényszerei alatt és szükségletei szerint. Autodidaktának vallja magát, akinek életét a rajzolás és a futás határozza meg. Sportpályafutásának kezdete 41. születésnapja. Távoli útjait (Párizsba, Moszkvába, Rómába) Művészeti Expedíciónak nevezte el. Művészetterápiás csoportokat vezetett, számos helyen kiállított és maratoni futóversenyen vett rész. Életművéért 2005-ben megkapta a Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét. Ugyanebben az évben kezd együttműködni a Körmendi Galériával. Nyugdíjas, öt gyermeke van. -- Beszélnél a családodról? -- Budapesten születtem 1943-ban, édesapám 1945-ben került ki a frontra, és abban az évben meghalt. Édesanyám nemes kisasszony volt, 1947-ben férjhez ment egy kaposvári ügyvédhez, a Csorbához -- az ő nevét vettem fel. A gyerekkoromat Felsőmocsoládon töltöttem a Bánó--Kaskovics-kastélyban; államosították, de utána is ott maradtunk. Kaposváron működött a Balázs János Művészeti Kör, aminek tagja volt Swierkiewicz Róbert, Klimó Károly, Lóránt János, Ungvári Károly, és az édesanyám is, aki festő volt. Martyn Ferenc, Bernáth Aurél szintén lejárt ebbe a körbe. Az édesanyámnak kerámiaműhelye volt a kastély melletti tónál, és idővel jó nevű, önálló hangú amatőr művésszé lett. Swierkiewicz Róberthez régi ismeretség fűz. Az ő papája is festett, nemcsak az én mamám, így már akkor kialakult köztük valamiféle rivalizálás, ami aztán tovább öröklődött. Anyám be akart vinni a körbe, de csak konfliktus származott belőle. Belefirkáltam a rajzaikba. Már akkor is nagyon rossz kapcsolatom volt a művészekkel. Az anyám számára a művészet terapikus jelentőséggel bírt. -- Később mégis te kötöttél ki a művészetterápiánál. Milyen összefüggés van a két dolog között? -- Anyám 1980-as halála ébresztett rá. 1966-ban pécsi medikus voltam, édesanyám reménytelennek látta a helyzetemet, és felajánlást tett: lemond a művészet gyakorlásáról, és minden eszközét nekem adja. Nagyon tetszett nekem ez a gesztus, hogy milyen nagyszerű anyám van -- aztán eladtam és elittam mindent. Az áldozatot nem értettem. Amikor meghalt, varázsütésre minden világos lett. A terápia anyai magatartás; úgy próbálok adni, mint egy anya. -- Mikor kezdtél rajzolni? -- Életemben először, a gimnáziumban egy agitpropos férfiról rajzoltam egy karikatúrát. A fiúk kitették a faliújságra, és ráírták hogy Hittérítő. Erre kaptam egy rovót, behívták a nevelőapámat, akivel addig konfliktusokkal terhes volt a viszonyom. Ez volt az egyetlen apai gesztusa, hogy akkor tehetséget szavazott nekem. Lehettem később medikus vagy kanász, de hogy elkezdtem firkálni órákon, napokon át, azt neki köszönhetem. Attól kezdve az állatorvosin és az orvosin is állandóan rajzolgattam. 1964-től 1969-ig jártam az orvosira, ahol az egyetlen fontos hatás Barcsay anatómiája volt. Általa kerültem kapcsolatba a rajzművészettel. Az anatómiaszigorlatra kizárólag belőle készültem. -- Miért hagytad ott az egyetemet? -- Művész akartam lenni, meg ott volt a Swierkiewicz Robi. Amikor ő az Iparra járt, én akkor jártam az állatorvosira. Egyszer bejöttek az egyetemre a haverjaival, én álltam ott fehér köpenyben, és kérdezte, hogy te meg mit csinálsz itt? Milyen hülye vagy! Mondtam, hogy te is! De felrázott ebből az egészből. Ezután lementem Pécsre, és ott is ott volt a Robi, de már mint híres pécsi művész! Állandóan ott kísértett, ittunk, verekedtünk. -- Azt mondtad, a fő konfliktusforrás az volt, hogy ittál, ezért nem fogadtak be Pécsett sem… -- Robinak megengedték, mert művész volt, én meg egy dilettáns medikus. Engem ez a dilettáns-nem dilettáns, epigon-nem epigon kérdés egész életemben kísértett. Úgy tudtam véget vetni neki, hogy a nyolcvanas években Pécsett kiállítottam egy rajzot. Egy patkányt fogtam a nyakánál, és ott írtam le először, hogy a Robi a mesterem. Nem Martyn vagy Barcsay, hanem ő. Megmondtam neki, hogy ő az árnyékom, a mester, ezzel megszűnt a konfliktus. Attól kezdve, ahogy ezt az alázatos lépést megtettem, úgy viselkedik, ahogy egy mesternek kell. Letett arról, hogy piszkáljon. -- Szerinted ő is így gondolja? -- Azóta nem látom az alárendeltséget, ami a kommunikációban, a testbeszédben is megnyilvánult. Egész életemben megalázott ember voltam, örökbe fogadott, sebzett, körön kívüli pária. A művészetterápia abban segített, hogy ezt elfogadjam, és visszaforgassam magamba. Most azért nincs már művészetterápiás vágyam, mert meggyógyultam. A hatvanas években még nem tudtam, hogy megalázott vagyok, de éreztem, és ezt ivással kompenzáltam. -- Felidéznéd a pécsi viszonyokat? -- 1966-ban volt az első kiállításom, és nagy sikere lett. -- Ez pécsi műhelyes tárlat volt? -- Ott alapító tag voltam, de Lantos Ferenc kizárt, iszákosság miatt. Ugyanúgy alapító tag voltam, mint Major Kamill, Swierkiewicz, Dombay Győző, Kismányoki, Pinczehelyi és a többiek. Minket utána kiiktattak belőle, mondván, hogy 1970-ben alakult, de az 1968-as alapító okiraton még rajta voltunk mi is. A Technika Házában alakult meg a Pécsi Műhely. Nekem Martyn mondta, hogy menjek a Lantos-körbe tanulni. -- Milyen kapcsolatban álltál Martynnal? -- Kaposvárról ismertem. Bejáratos voltam a Rippl-Rónai-házba. Bármikor felmehettem, ihattam a vörösbort, festhettem. Szóval rajta keresztül kerültem Lantoshoz, aki ellenséges volt velem. Nem tudtam, de nem is akartam úgy rajzolni, ahogy kellett. Amikor Lantos megszüntette az önképzőkörét, létrejött a Pécsi Műhely, ahol mi is kiállítottunk. De azért outsiderek maradtunk. -- Miféle művészetet csináltál 1968-ban? -- Piszlicsáré firkákat. Teljesen kívülálló dolgokat. Olyasmiket, mint Cy Twombly. Bizonytalan voltam magamban, és egy csomó képemet megsemmisítettem. A hatvanas években mindig azzal jöttek, hogy tud-e rajzolni vagy sem, meg amúgy is medikus. -- Mi vetett véget ennek az időszaknak? -- Kiközösítettek. Nem csak engem, hanem a Robit, a Dombayt meg a Major Kamillt is. 1970-ben kiállítottam a Stúdió 70-en az Ernst Múzeumban. Bezsűriztek, fölvettek, aztán kirúgtak. Azzal mentem oda, hogy műtermet kérek, és hát részegen jelentem meg. -- Akkor ez nem egészen érthetetlen… -- De nekem le kellett nyelnem azt is, hogy a kaposvári kör is csak dilettánsnak tartott. Kikerültem a Pécsi Műhelyből, és nem hagytam abba az ivást, hanem lementem a pokolba meghalni. Mindent otthagytam, a várost, az egyetemet, és elmentem oda meghalni, ahol egyébként a Szemadám feltámadt. Nem találkoztunk, én Hárskúton a Hudi-tanyán voltam. -- Meghalni azért nem sikerült. Meddig voltál ott? -- 1974-ig, és folytonos delíriumba süllyedtem. -- Kiszakadtál, ezt értem. De senki sem keresett? -- Ott voltam egy erdő közepén. Tulajdonképpen romantikus időszak volt. Az anyám küldött a hárskúti postára hetente 100 forintot. Munkám is volt: 50 méhkaptárt kellett felügyelnem. Ezért kaját kaptam meg piát. Zsáktelepülés, végállomás volt, mindenféle értelemben. -- És ebből mi rángatott ki? -- Semmi. Én ott a méhek röptét festettem, és elkészült egy akkora anyag, amiből kiállítást lehetett csinálni. Ezzel az anyaggal vettek aztán föl az Alapba 1975-ben. -- Ezek transzparens felületekből álló, konstruktivista képek voltak. Furcsa, hogy mindez a hárskúti helyszínen, közeg és visszaigazolás nélkül született. -- Hát ez volt ott. A méhkaptárok. Ültem a réten, a méhek szerettek, és jöttek az orosz katonák, hoztak húst -- furcsa élet volt. A házban kidobott csipkefüggönyöket találtam, és ebből csináltam az első transzparens monotípiákat. A nyomatokból aztán fokozatosan csak a raszterrendszert vettem át. Ezek voltak a legsikeresebb képeim, nem is maradt belőlük. Aztán Pestre mentem, a Dombay lakásába, és akkor kaptam egy olyan delíriumos rohamot, hogy a Lipótra kerültem. Arra az osztályra vittek, ahol azok a peremfigurák voltak, akik nem mentek börtönbe. A társadalommal összeférhetetlenek ezen az osztályon „gyógyultak”. Itt ébredtem föl. Ráadásul úgy, hogy egy volt évfolyamtársam, aki azóta híres főorvos, fölém hajol, és azt mondja: „Jesszus Mária, ez a Csorba!” Mint aki rémet lát. Nem kellett nekem se elvonókúra, se detoxikálás! Két hét múltán kijöttem, és soha többé nem ittam. -- És akkor új élet kezdődött? -- Dehogyis. Családi ösztönzésre lemondtam minden örökségről. A felajánlott örökrészből Dombay segítségével kinéztem Szigetmonostoron egy házat, és odamentem. Így lettem „szentendrei művész”. Józanul éltem, de semmilyen egzisztenciám nem volt. Azon a nyáron Ef Zámbóék meghívtak a Vajda Lajos Stúdióba kiállítani. Jóban voltunk, de nem lettem „vajdás”. Összebarátkoztam Barcsayval, és a kecskeméti művésztelepre kezdtem járni. Az Alap-tagság lehetővé tette, hogy Nagymarosra, Szigligetre is menjek, és a művészekkel is megpróbáltam nem konfliktusban lenni. 76-tól meg már művészbarátaim is lettek. Valahogy elkezdődött az életem. -- Nehéz ma átérezni, hogy az Alap-tagság ekkora kiváltság volt… -- Hát persze! Beírták a személyimbe, hogy „grafikus”, és nem voltam kmk-s (közveszélyes munkakerülő -- a szerk.) többé! -- Aztán kiterjesztetted a művészi tevékenységet, és összekötötted a futással, majd a művészetterápiával. A futás mikor kezdődött? -- 1984-ben. Talán ez volt életem legsikeresebb vállalkozása, hogy a futást és a művészetet összehoztam; ez lett a futóművészet. Sokszor gondolok a Twomblyra, aki azt mondta, hogy a művészet nem más, mint előrehaladás. Sok inspirációt kaptam tőle. Átéltem a gesztust, a szabad rajzot, itt Magyarországon. Vittem a táskámban a rajzfelszerelést, a tekercseket. Egész életemben ki voltam rekesztve, de a hosszútávfutók csapatán keresztül sikerült visszakerülnöm a társadalomba. Elismerést a szupermaratoniaktól meg a Megszállottak Klubjától kaptam. A futás semlegesítette az autodidaktaságomat. Valamiben speciális lehettem. A Robi nem akarta elhinni, hogy maratonit futok, és egyszer biciklivel végigkísért. Volt is egy közös performanszunk a Liget Galériában, 1985-ben, a Hömbölödjön Szegedre mind, aki szabad! Előtte, még 1983-ban, csináltam a művészetterápiás kiállítást ugyanott. -- Mennyit futottál naponta, amikor már nagy távokat tettél meg? -- Nem tudom. Talán száz kilométert. -- És edzettél, vagy mit igényelt ez az egész? -- Semmit. Mezítláb, betonon. Nem mindig, de előfordult. Amerikai tudósok kiderítették, hogy ha mezítláb futsz, akkor a lábfejeden át több oxigén jut a szervezetedbe. -- Elkanyarodtunk kicsit… Ha azt nézem, amit csinálsz, akkor széttartó dolgokat látok. Figurák, raszter, gesztus, amit persze mindig a futás reliefszerű perspektívájából hozok össze. Te hogy viszonyulsz a munkáidhoz? -- Csak a firka van. Az összes többi giccs. Az, hogy figura van-e benne, az nekem tökmindegy. -- Akkor mondhatjuk, hogy a művészeted a firka szabadságán nyugszik? -- Első pillanattól kezdve. Firka volt a Hittérítő is, az első rajzom. Most meg csendes vagyok. Van a hit. Azért az jó volt, hogy a Nyenyő bácsi (Barcsay -- a szerk.) meglátta bennem a konstruktívat. Hogy itt van valaki, aki nem harapja le az ő négyzete sarkát, hanem telefirkálja, és még célkeresztet is rak bele. A szabadság, a mozgás. Az életben is. Az is szabadság, ha az ember visszatér oda, ahol szenvedett. Én visszatértem a családba, ahonnan kiűztek, visszatértem a katolikus egyházba, ahonnan a homoszexuális lelki atyám miatt elmenekültem, és visszakerültem a Lipótra, ahol annyira szenvedtem. Kezeltből lettem közalkalmazott, majd hivatásos művészetterapeuta -- diploma nélkül --, már ameddig meg nem szüntették a Lipótot. Az egész életem erről szól, hogy a szenvedésem helyszínei hogyan lettek megint az otthonaim. Ettől vagyok tartós kapcsolatban a világgal. Most a futást szüntetem meg. Ott ugyan nem szenvedtem, de betöltötte a szerepét. Nem kell futnom már ahhoz, hogy futóművész legyek. A meditáció és a rajz megmaradt. De ugyanott vagyok, ahol mindig is voltam. Az elején, csak a függőséget hagytam el.
Életében több név, foglalkozás, helyszín és stílus váltakozik a különböző életszakaszok kényszerei alatt és szükségletei szerint. Autodidaktának vallja magát, akinek életét a rajzolás és a futás határozza meg. Sportpályafutásának kezdete 41. születésnapja. Távoli útjait (Párizsba, Moszkvába, Rómába) Művészeti Expedíciónak nevezte el. Művészetterápiás csoportokat vezetett, számos helyen kiállított és maratoni futóversenyen vett rész. Életművéért 2005-ben megkapta a Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét. Ugyanebben az évben kezd együttműködni a Körmendi Galériával. Nyugdíjas, öt gyermeke van. -- Beszélnél a családodról? -- Budapesten születtem 1943-ban, édesapám 1945-ben került ki a frontra, és abban az évben meghalt. Édesanyám nemes kisasszony volt, 1947-ben férjhez ment egy kaposvári ügyvédhez, a Csorbához -- az ő nevét vettem fel. A gyerekkoromat Felsőmocsoládon töltöttem a Bánó--Kaskovics-kastélyban; államosították, de utána is ott maradtunk. Kaposváron működött a Balázs János Művészeti Kör, aminek tagja volt Swierkiewicz Róbert, Klimó Károly, Lóránt János, Ungvári Károly, és az édesanyám is, aki festő volt. Martyn Ferenc, Bernáth Aurél szintén lejárt ebbe a körbe. Az édesanyámnak kerámiaműhelye volt a kastély melletti tónál, és idővel jó nevű, önálló hangú amatőr művésszé lett. Swierkiewicz Róberthez régi ismeretség fűz. Az ő papája is festett, nemcsak az én mamám, így már akkor kialakult köztük valamiféle rivalizálás, ami aztán tovább öröklődött. Anyám be akart vinni a körbe, de csak konfliktus származott belőle. Belefirkáltam a rajzaikba. Már akkor is nagyon rossz kapcsolatom volt a művészekkel. Az anyám számára a művészet terapikus jelentőséggel bírt. -- Később mégis te kötöttél ki a művészetterápiánál. Milyen összefüggés van a két dolog között? -- Anyám 1980-as halála ébresztett rá. 1966-ban pécsi medikus voltam, édesanyám reménytelennek látta a helyzetemet, és felajánlást tett: lemond a művészet gyakorlásáról, és minden eszközét nekem adja. Nagyon tetszett nekem ez a gesztus, hogy milyen nagyszerű anyám van -- aztán eladtam és elittam mindent. Az áldozatot nem értettem. Amikor meghalt, varázsütésre minden világos lett. A terápia anyai magatartás; úgy próbálok adni, mint egy anya. -- Mikor kezdtél rajzolni? -- Életemben először, a gimnáziumban egy agitpropos férfiról rajzoltam egy karikatúrát. A fiúk kitették a faliújságra, és ráírták hogy Hittérítő. Erre kaptam egy rovót, behívták a nevelőapámat, akivel addig konfliktusokkal terhes volt a viszonyom. Ez volt az egyetlen apai gesztusa, hogy akkor tehetséget szavazott nekem. Lehettem később medikus vagy kanász, de hogy elkezdtem firkálni órákon, napokon át, azt neki köszönhetem. Attól kezdve az állatorvosin és az orvosin is állandóan rajzolgattam. 1964-től 1969-ig jártam az orvosira, ahol az egyetlen fontos hatás Barcsay anatómiája volt. Általa kerültem kapcsolatba a rajzművészettel. Az anatómiaszigorlatra kizárólag belőle készültem. -- Miért hagytad ott az egyetemet? -- Művész akartam lenni, meg ott volt a Swierkiewicz Robi. Amikor ő az Iparra járt, én akkor jártam az állatorvosira. Egyszer bejöttek az egyetemre a haverjaival, én álltam ott fehér köpenyben, és kérdezte, hogy te meg mit csinálsz itt? Milyen hülye vagy! Mondtam, hogy te is! De felrázott ebből az egészből. Ezután lementem Pécsre, és ott is ott volt a Robi, de már mint híres pécsi művész! Állandóan ott kísértett, ittunk, verekedtünk. -- Azt mondtad, a fő konfliktusforrás az volt, hogy ittál, ezért nem fogadtak be Pécsett sem… -- Robinak megengedték, mert művész volt, én meg egy dilettáns medikus. Engem ez a dilettáns-nem dilettáns, epigon-nem epigon kérdés egész életemben kísértett. Úgy tudtam véget vetni neki, hogy a nyolcvanas években Pécsett kiállítottam egy rajzot. Egy patkányt fogtam a nyakánál, és ott írtam le először, hogy a Robi a mesterem. Nem Martyn vagy Barcsay, hanem ő. Megmondtam neki, hogy ő az árnyékom, a mester, ezzel megszűnt a konfliktus. Attól kezdve, ahogy ezt az alázatos lépést megtettem, úgy viselkedik, ahogy egy mesternek kell. Letett arról, hogy piszkáljon. -- Szerinted ő is így gondolja? -- Azóta nem látom az alárendeltséget, ami a kommunikációban, a testbeszédben is megnyilvánult. Egész életemben megalázott ember voltam, örökbe fogadott, sebzett, körön kívüli pária. A művészetterápia abban segített, hogy ezt elfogadjam, és visszaforgassam magamba. Most azért nincs már művészetterápiás vágyam, mert meggyógyultam. A hatvanas években még nem tudtam, hogy megalázott vagyok, de éreztem, és ezt ivással kompenzáltam. -- Felidéznéd a pécsi viszonyokat? -- 1966-ban volt az első kiállításom, és nagy sikere lett. -- Ez pécsi műhelyes tárlat volt? -- Ott alapító tag voltam, de Lantos Ferenc kizárt, iszákosság miatt. Ugyanúgy alapító tag voltam, mint Major Kamill, Swierkiewicz, Dombay Győző, Kismányoki, Pinczehelyi és a többiek. Minket utána kiiktattak belőle, mondván, hogy 1970-ben alakult, de az 1968-as alapító okiraton még rajta voltunk mi is. A Technika Házában alakult meg a Pécsi Műhely. Nekem Martyn mondta, hogy menjek a Lantos-körbe tanulni. -- Milyen kapcsolatban álltál Martynnal? -- Kaposvárról ismertem. Bejáratos voltam a Rippl-Rónai-házba. Bármikor felmehettem, ihattam a vörösbort, festhettem. Szóval rajta keresztül kerültem Lantoshoz, aki ellenséges volt velem. Nem tudtam, de nem is akartam úgy rajzolni, ahogy kellett. Amikor Lantos megszüntette az önképzőkörét, létrejött a Pécsi Műhely, ahol mi is kiállítottunk. De azért outsiderek maradtunk. -- Miféle művészetet csináltál 1968-ban? -- Piszlicsáré firkákat. Teljesen kívülálló dolgokat. Olyasmiket, mint Cy Twombly. Bizonytalan voltam magamban, és egy csomó képemet megsemmisítettem. A hatvanas években mindig azzal jöttek, hogy tud-e rajzolni vagy sem, meg amúgy is medikus. -- Mi vetett véget ennek az időszaknak? -- Kiközösítettek. Nem csak engem, hanem a Robit, a Dombayt meg a Major Kamillt is. 1970-ben kiállítottam a Stúdió 70-en az Ernst Múzeumban. Bezsűriztek, fölvettek, aztán kirúgtak. Azzal mentem oda, hogy műtermet kérek, és hát részegen jelentem meg. -- Akkor ez nem egészen érthetetlen… -- De nekem le kellett nyelnem azt is, hogy a kaposvári kör is csak dilettánsnak tartott. Kikerültem a Pécsi Műhelyből, és nem hagytam abba az ivást, hanem lementem a pokolba meghalni. Mindent otthagytam, a várost, az egyetemet, és elmentem oda meghalni, ahol egyébként a Szemadám feltámadt. Nem találkoztunk, én Hárskúton a Hudi-tanyán voltam. -- Meghalni azért nem sikerült. Meddig voltál ott? -- 1974-ig, és folytonos delíriumba süllyedtem. -- Kiszakadtál, ezt értem. De senki sem keresett? -- Ott voltam egy erdő közepén. Tulajdonképpen romantikus időszak volt. Az anyám küldött a hárskúti postára hetente 100 forintot. Munkám is volt: 50 méhkaptárt kellett felügyelnem. Ezért kaját kaptam meg piát. Zsáktelepülés, végállomás volt, mindenféle értelemben. -- És ebből mi rángatott ki? -- Semmi. Én ott a méhek röptét festettem, és elkészült egy akkora anyag, amiből kiállítást lehetett csinálni. Ezzel az anyaggal vettek aztán föl az Alapba 1975-ben. -- Ezek transzparens felületekből álló, konstruktivista képek voltak. Furcsa, hogy mindez a hárskúti helyszínen, közeg és visszaigazolás nélkül született. -- Hát ez volt ott. A méhkaptárok. Ültem a réten, a méhek szerettek, és jöttek az orosz katonák, hoztak húst -- furcsa élet volt. A házban kidobott csipkefüggönyöket találtam, és ebből csináltam az első transzparens monotípiákat. A nyomatokból aztán fokozatosan csak a raszterrendszert vettem át. Ezek voltak a legsikeresebb képeim, nem is maradt belőlük. Aztán Pestre mentem, a Dombay lakásába, és akkor kaptam egy olyan delíriumos rohamot, hogy a Lipótra kerültem. Arra az osztályra vittek, ahol azok a peremfigurák voltak, akik nem mentek börtönbe. A társadalommal összeférhetetlenek ezen az osztályon „gyógyultak”. Itt ébredtem föl. Ráadásul úgy, hogy egy volt évfolyamtársam, aki azóta híres főorvos, fölém hajol, és azt mondja: „Jesszus Mária, ez a Csorba!” Mint aki rémet lát. Nem kellett nekem se elvonókúra, se detoxikálás! Két hét múltán kijöttem, és soha többé nem ittam. -- És akkor új élet kezdődött? -- Dehogyis. Családi ösztönzésre lemondtam minden örökségről. A felajánlott örökrészből Dombay segítségével kinéztem Szigetmonostoron egy házat, és odamentem. Így lettem „szentendrei művész”. Józanul éltem, de semmilyen egzisztenciám nem volt. Azon a nyáron Ef Zámbóék meghívtak a Vajda Lajos Stúdióba kiállítani. Jóban voltunk, de nem lettem „vajdás”. Összebarátkoztam Barcsayval, és a kecskeméti művésztelepre kezdtem járni. Az Alap-tagság lehetővé tette, hogy Nagymarosra, Szigligetre is menjek, és a művészekkel is megpróbáltam nem konfliktusban lenni. 76-tól meg már művészbarátaim is lettek. Valahogy elkezdődött az életem. -- Nehéz ma átérezni, hogy az Alap-tagság ekkora kiváltság volt… -- Hát persze! Beírták a személyimbe, hogy „grafikus”, és nem voltam kmk-s (közveszélyes munkakerülő -- a szerk.) többé! -- Aztán kiterjesztetted a művészi tevékenységet, és összekötötted a futással, majd a művészetterápiával. A futás mikor kezdődött? -- 1984-ben. Talán ez volt életem legsikeresebb vállalkozása, hogy a futást és a művészetet összehoztam; ez lett a futóművészet. Sokszor gondolok a Twomblyra, aki azt mondta, hogy a művészet nem más, mint előrehaladás. Sok inspirációt kaptam tőle. Átéltem a gesztust, a szabad rajzot, itt Magyarországon. Vittem a táskámban a rajzfelszerelést, a tekercseket. Egész életemben ki voltam rekesztve, de a hosszútávfutók csapatán keresztül sikerült visszakerülnöm a társadalomba. Elismerést a szupermaratoniaktól meg a Megszállottak Klubjától kaptam. A futás semlegesítette az autodidaktaságomat. Valamiben speciális lehettem. A Robi nem akarta elhinni, hogy maratonit futok, és egyszer biciklivel végigkísért. Volt is egy közös performanszunk a Liget Galériában, 1985-ben, a Hömbölödjön Szegedre mind, aki szabad! Előtte, még 1983-ban, csináltam a művészetterápiás kiállítást ugyanott. -- Mennyit futottál naponta, amikor már nagy távokat tettél meg? -- Nem tudom. Talán száz kilométert. -- És edzettél, vagy mit igényelt ez az egész? -- Semmit. Mezítláb, betonon. Nem mindig, de előfordult. Amerikai tudósok kiderítették, hogy ha mezítláb futsz, akkor a lábfejeden át több oxigén jut a szervezetedbe. -- Elkanyarodtunk kicsit… Ha azt nézem, amit csinálsz, akkor széttartó dolgokat látok. Figurák, raszter, gesztus, amit persze mindig a futás reliefszerű perspektívájából hozok össze. Te hogy viszonyulsz a munkáidhoz? -- Csak a firka van. Az összes többi giccs. Az, hogy figura van-e benne, az nekem tökmindegy. -- Akkor mondhatjuk, hogy a művészeted a firka szabadságán nyugszik? -- Első pillanattól kezdve. Firka volt a Hittérítő is, az első rajzom. Most meg csendes vagyok. Van a hit. Azért az jó volt, hogy a Nyenyő bácsi (Barcsay -- a szerk.) meglátta bennem a konstruktívat. Hogy itt van valaki, aki nem harapja le az ő négyzete sarkát, hanem telefirkálja, és még célkeresztet is rak bele. A szabadság, a mozgás. Az életben is. Az is szabadság, ha az ember visszatér oda, ahol szenvedett. Én visszatértem a családba, ahonnan kiűztek, visszatértem a katolikus egyházba, ahonnan a homoszexuális lelki atyám miatt elmenekültem, és visszakerültem a Lipótra, ahol annyira szenvedtem. Kezeltből lettem közalkalmazott, majd hivatásos művészetterapeuta -- diploma nélkül --, már ameddig meg nem szüntették a Lipótot. Az egész életem erről szól, hogy a szenvedésem helyszínei hogyan lettek megint az otthonaim. Ettől vagyok tartós kapcsolatban a világgal. Most a futást szüntetem meg. Ott ugyan nem szenvedtem, de betöltötte a szerepét. Nem kell futnom már ahhoz, hogy futóművész legyek. A meditáció és a rajz megmaradt. De ugyanott vagyok, ahol mindig is voltam. Az elején, csak a függőséget hagytam el.
©Aknai Katalin