Furcsa dolog a kulturális figyelem. Egész pontosan arra a folyamatra gondolunk, ahogy egy térség, ország művészeti, kulturális output-jára egyszer csak nyitottá, kíváncsivá válik a világ. A kilencvenes évek vége a kínai művészet nagy felfutását hozta. Aztán a Balkán művészete jött divatba. A tavalyi Velencei Biennále pedig -- a megakiállítás talán legizgalmasabb részét produkálva -- „beexponálta” Afrika művészetét. A kétezres évek első felének felfelé ívelő trendje pedig mára robbant be: India az új hype.
Furcsa dolog a kulturális figyelem, mert olykor meg is szünteti tárgyát, amelynek irányába fordul. S nemigen lehet tudni, a gazdasági mozgások befolyásolják-e mindeközben, vagy fordítva? India gazdasági fejlődése robbanásszerű, s ezzel egy időben az indiai befektetések is nőnek szerte a világban. A gazdasági felfutással párhuzamosan a kulturális érdeklődés Indiára kezd fókuszálni; a képzőművészetben mindenképp, de ezzel együtt mozog a film és az irodalom is, s mintha a Nyugat magára ismerne a kontinensnyi ország művészei által mutatott képben.
A nemrégiben Budapesten is hónapokat töltő művész-házaspár, a narratív grafikai sorozatokat és képregényeket is készítő, indiai Sarnath Banerjee és a pakisztáni videoművész Bani Abidi is érzi a hullám felhajtóerejét. Banerjee a Műértőnek így kommentálta a jelenséget: „Meghívtak a Sao Paolo-i biennáléra, Banit pedig Gvandzsuba, amely talán a legfontosabb ázsiai biennále. Kiállított Londonban, közben az én munkáim Baselbe utaztak, hogy aztán egy csoportos kiállítás után majd Londonban is megjelenjenek, a Zoo Art Fair-en. Szóval, a térségbeli művészek most ezzel a felfokozott érdeklődéssel találkoznak, zaklatottan élünk. Ez alapvetően pozitív, de épp a művészi munkának nem kedvez; nincs idő elmélyülni.”
Mint mondja, aki új indiai művészetet akar látni, annak manapság nem Indiába kell mennie, hanem Nyugat-Európába, s lassanként a művészek is többet tartózkodnak arrafelé. De hozzáteszi, van, akit a lokális kontextus izgat igazán, s itt egy magyar nevet említ.
Ezt a bizonyos felfokozott nemzetközi érdeklődést mozgató műkereskedők közül az első talán valóban Peter Nagy volt, aki New York-i galériáját át is telepítette Delhibe. A nyolcvanas évek New York-i színterén működő Nature Morte galéria (http://www.naturemorte.com/ [2]) társtulajdonosa nem most, hanem 1993-ban költözött Delhibe. 1997-ben pedig ott nyitotta újra a Nature Morte-ot. Beleásta magát a szcénába és sokat tett a nemzetközi sikerért, például azzal, hogy 2005-ben Velencében Gordon Knox és Julie Evans társaságában a biennáléról korábban hiányzó India bemutatkozásának kurátora volt.
„Elképesztően megnőtt és dinamizálódott a színtér az elmúlt időben, s persze mindez az indiai társadalmi változások tükrében történik” – mondta Peter Nagy egy nemrég készült interjúban az Artkrush magazinnak. „Azért kezdtem el a Nature Morte-ot Delhiben is, mert találtam egy csomó művet, amelyet párhuzamosnak éreztem a nyolcvanas évek New York-i színterével. Reprezentáció és identitáspolitika, új-média stratégiák, kisajátítás és kritikus közelítés; az indiai művészek is mintha ebben a gondolati körben dolgoznának. Anita Dube, Sheba Chhachhi, Vivan Sundaram, Jitish Kallat, Bharti Kher, Subodh Gupta, Nataraj Sharma és még sorolhatnám” – nyilatkozta Peter Nagy, aki 2003-tól a New York-i Bose Pacia galériával
(http://www.bosepacia.com/ [3]) egyesülve fejleszti az indiai művészet piacát. „Nekik kurátori segítség kellett és logisztikai háttér, nekünk pedig némi tőke, hogy kilépjünk a globális színtérre” – mondja, világossá téve a célokat.
Az indiai kortárs művészet a piacokon „meghúzta” a korábbi időszakok művészetet is. A műkereskedelemben az indiai művészet árai 2001 és 2007 között hússzorosára emelkedtek. A Christie’s tavaly márciusi nagy, indiai modern- és kortárs árverése a maga 117 tételével és 10 millió dolláros összforgalmával komoly áttörés volt. A The Independent tavalyi áttekintése tengerentúli adatokat is ismertet a Christie’s-től; eszerint 2000-ben az első indiai művészeti árverés még 600 ezer dolláros összértékű volt, a 2007-es nagy aukció már 18 milliós. A vásárlók kezdetben zömmel indiai kivándorlók voltak, akik a nyugati bankszférában vagy a szoftveriparban szereztek vagyont, s érdeklődésük lassan eredeti hazájuk művészete felé fordult. A vásárlás kiterjedt a nyugati gyűjtőkre is, mígnem az Indiában élő indiai gyűjtők is elkezdték vásárolni az indiai modernizmust, valamint a kortársakat.
A nagy érdeklődés átrendezi az élő művészeti színteret. Sarnath Banerjee is arra panaszkodik, hogy a művészek egyre kevesebb időt kezdtek tölteni abban a közegben, amely a sajátjuk. Pedig a kortárs művek – amint azt a lapunkban bemutatott, s hamarosan Budapesten is kiállító Gigi Scaria munkái is bizonyítják (A város és a struktúra; Műértő. 2008. június) – erősen reagálnak a helyi viszonyokra. „A legtöbb, nemzetközileg ismert indiai művész elvben Indiában él. Ez kezd oximoronnak tűnni, hiszen egy hónapnál többet alig tudnak otthon tölteni, annyit utaznak” – állítja Banerjee. Mint mondja, ő és felesége, Bani, akik szintén hosszú ideig dolgoztak európai városokban, megpróbálnak más stratégiát követni. „A művészeket most arra kényszerítik, hogy folyamatosan új dolgokat hozzanak ki magukból. Kollektív termelő-üzemmódba kapcsoltunk, ami a művészi színvonal szempontjából egészségtelen. Mi most visszajöttünk Delhibe, mert érezzük, fontos, hogy a saját közegünkre koncentráljunk. Az ötletek itt születnek.”
S hogy milyen ez a közeg? Peter Nagy így jellemzi: „India sok szempontból megmutatja a jövőt. A háborúkat itt már a vízért vívják és nem az olajért. A posztmodern Nyugat lassan már a sokféleség, összetettség és ellentmondásosság indiai attribútumaival bír. A legtöbb indiai város úgy néz ki, mint a dekonstrukció terepe, szintetizálódik bennük a múlt, a jelen és a jövő, ami pedig nemigen különbözik a Blade Runnertől.”
Furcsa dolog a kulturális figyelem, mert olykor meg is szünteti tárgyát, amelynek irányába fordul. S nemigen lehet tudni, a gazdasági mozgások befolyásolják-e mindeközben, vagy fordítva? India gazdasági fejlődése robbanásszerű, s ezzel egy időben az indiai befektetések is nőnek szerte a világban. A gazdasági felfutással párhuzamosan a kulturális érdeklődés Indiára kezd fókuszálni; a képzőművészetben mindenképp, de ezzel együtt mozog a film és az irodalom is, s mintha a Nyugat magára ismerne a kontinensnyi ország művészei által mutatott képben.
A nemrégiben Budapesten is hónapokat töltő művész-házaspár, a narratív grafikai sorozatokat és képregényeket is készítő, indiai Sarnath Banerjee és a pakisztáni videoművész Bani Abidi is érzi a hullám felhajtóerejét. Banerjee a Műértőnek így kommentálta a jelenséget: „Meghívtak a Sao Paolo-i biennáléra, Banit pedig Gvandzsuba, amely talán a legfontosabb ázsiai biennále. Kiállított Londonban, közben az én munkáim Baselbe utaztak, hogy aztán egy csoportos kiállítás után majd Londonban is megjelenjenek, a Zoo Art Fair-en. Szóval, a térségbeli művészek most ezzel a felfokozott érdeklődéssel találkoznak, zaklatottan élünk. Ez alapvetően pozitív, de épp a művészi munkának nem kedvez; nincs idő elmélyülni.”
Mint mondja, aki új indiai művészetet akar látni, annak manapság nem Indiába kell mennie, hanem Nyugat-Európába, s lassanként a művészek is többet tartózkodnak arrafelé. De hozzáteszi, van, akit a lokális kontextus izgat igazán, s itt egy magyar nevet említ.
Ezt a bizonyos felfokozott nemzetközi érdeklődést mozgató műkereskedők közül az első talán valóban Peter Nagy volt, aki New York-i galériáját át is telepítette Delhibe. A nyolcvanas évek New York-i színterén működő Nature Morte galéria (http://www.naturemorte.com/ [2]) társtulajdonosa nem most, hanem 1993-ban költözött Delhibe. 1997-ben pedig ott nyitotta újra a Nature Morte-ot. Beleásta magát a szcénába és sokat tett a nemzetközi sikerért, például azzal, hogy 2005-ben Velencében Gordon Knox és Julie Evans társaságában a biennáléról korábban hiányzó India bemutatkozásának kurátora volt.
„Elképesztően megnőtt és dinamizálódott a színtér az elmúlt időben, s persze mindez az indiai társadalmi változások tükrében történik” – mondta Peter Nagy egy nemrég készült interjúban az Artkrush magazinnak. „Azért kezdtem el a Nature Morte-ot Delhiben is, mert találtam egy csomó művet, amelyet párhuzamosnak éreztem a nyolcvanas évek New York-i színterével. Reprezentáció és identitáspolitika, új-média stratégiák, kisajátítás és kritikus közelítés; az indiai művészek is mintha ebben a gondolati körben dolgoznának. Anita Dube, Sheba Chhachhi, Vivan Sundaram, Jitish Kallat, Bharti Kher, Subodh Gupta, Nataraj Sharma és még sorolhatnám” – nyilatkozta Peter Nagy, aki 2003-tól a New York-i Bose Pacia galériával
(http://www.bosepacia.com/ [3]) egyesülve fejleszti az indiai művészet piacát. „Nekik kurátori segítség kellett és logisztikai háttér, nekünk pedig némi tőke, hogy kilépjünk a globális színtérre” – mondja, világossá téve a célokat.
Az indiai kortárs művészet a piacokon „meghúzta” a korábbi időszakok művészetet is. A műkereskedelemben az indiai művészet árai 2001 és 2007 között hússzorosára emelkedtek. A Christie’s tavaly márciusi nagy, indiai modern- és kortárs árverése a maga 117 tételével és 10 millió dolláros összforgalmával komoly áttörés volt. A The Independent tavalyi áttekintése tengerentúli adatokat is ismertet a Christie’s-től; eszerint 2000-ben az első indiai művészeti árverés még 600 ezer dolláros összértékű volt, a 2007-es nagy aukció már 18 milliós. A vásárlók kezdetben zömmel indiai kivándorlók voltak, akik a nyugati bankszférában vagy a szoftveriparban szereztek vagyont, s érdeklődésük lassan eredeti hazájuk művészete felé fordult. A vásárlás kiterjedt a nyugati gyűjtőkre is, mígnem az Indiában élő indiai gyűjtők is elkezdték vásárolni az indiai modernizmust, valamint a kortársakat.
A nagy érdeklődés átrendezi az élő művészeti színteret. Sarnath Banerjee is arra panaszkodik, hogy a művészek egyre kevesebb időt kezdtek tölteni abban a közegben, amely a sajátjuk. Pedig a kortárs művek – amint azt a lapunkban bemutatott, s hamarosan Budapesten is kiállító Gigi Scaria munkái is bizonyítják (A város és a struktúra; Műértő. 2008. június) – erősen reagálnak a helyi viszonyokra. „A legtöbb, nemzetközileg ismert indiai művész elvben Indiában él. Ez kezd oximoronnak tűnni, hiszen egy hónapnál többet alig tudnak otthon tölteni, annyit utaznak” – állítja Banerjee. Mint mondja, ő és felesége, Bani, akik szintén hosszú ideig dolgoztak európai városokban, megpróbálnak más stratégiát követni. „A művészeket most arra kényszerítik, hogy folyamatosan új dolgokat hozzanak ki magukból. Kollektív termelő-üzemmódba kapcsoltunk, ami a művészi színvonal szempontjából egészségtelen. Mi most visszajöttünk Delhibe, mert érezzük, fontos, hogy a saját közegünkre koncentráljunk. Az ötletek itt születnek.”
S hogy milyen ez a közeg? Peter Nagy így jellemzi: „India sok szempontból megmutatja a jövőt. A háborúkat itt már a vízért vívják és nem az olajért. A posztmodern Nyugat lassan már a sokféleség, összetettség és ellentmondásosság indiai attribútumaival bír. A legtöbb indiai város úgy néz ki, mint a dekonstrukció terepe, szintetizálódik bennük a múlt, a jelen és a jövő, ami pedig nemigen különbözik a Blade Runnertől.”