-- Egy éve hoztad létre a www.mukincs.com honlapot. Mi ennek a specialitása, és mekkora érdeklődés mutatkozik iránta?
-- Az egy év alatt több mint 10 ezer látogatónk volt 40 országból. Sejtettük, hogy globális piacra merészkedünk, de nem gondoltam volna, hogy ennyi helyről megkeresnek bennünket. Új megközelítést vezettünk be a műtárgyak értékelésében, és ehhez új fogalmakat kellett definiálni. Például a GLC-indexet, hozamot, szórást és likviditást. Ez a módszer nem helyettesíti a műtárgyak művészettörténeti megmérettetését, csak segít racionálisabb döntéseket hozni a vásárlása során. A műkincs.com nem művészeti lexikon, nem galéria, nem akar képeket eladni, de segít megmondani, hogy melyik festményt mennyiért érdemes megvenni, és melyik az, amelyik nem lesz jó befektetés. Tényeket, számokat adunk közre, amelyek segítenek kordában tartani az érzelmi döntéseket. Egy aukción mindenkit elragad az érzelem, de itt egy döntés-előkészítő rendszer a műkincs.com alapprogramja.
-- Milyen szolgáltatásokra használják a szoftvert az ügyfeleitek?
-- Öt éven át fejlesztettük a programot. Ma közel 40 ezer aukciós eredményt és több mint 2500 művész adatait képes feldolgozni. Elkészítettünk egy inflációkorrigáló algoritmust 1957-től napjainkig, hogy a régebbi aukciók árait össze lehessen hasonlítani a maiakkal, és a festmények hozamát más befektetési formákéval. A program kétszáznál is több befektetési kimutatást képes generálni. Erre azért lett szükség a magyar piacon, mert a magángyűjtők mellett nálunk is megjelentek az intézményi befektetők. Ők már hozam és likviditás szempontjából is nézik a festményeket, nem csak esztétikai értelemben.
-- A mostani internetes szolgáltatás mögött húszéves műpiaci tapasztalat áll. Hogyan kezdődött a pályád?
-- A nyolcvanas évek közepén megkezdődött nyitás idején kollégámmal, Wehner Tiborral a Pest Megyei Tanács Művelődési Osztályán dolgoztunk, és a megyei múzeumok és kiállítások tartoztak hozzánk. Napi kapcsolatunk volt az ott élő művészekkel. Egy törvény 1985-ben lehetővé tette a művészeknek, hogy alkotóközösségeket hozzanak létre. Látszott, hogy a Művészeti Alap nem tud igazán gondoskodni róluk. Szentendrén a művészek szerettek volna egy saját galériát, és ebben partner volt az akkori városi tanács vezetése. Mi a megye részéről tudtunk segítséget adni. Így jött létre az Art’éria Galéria; alapító tagjai között volt például Aknay János, Deim Pál, Farkas Ádám, Hajdú László, Lois Viktor, Mészáros Dezső, Regős István. Állami állásunkat otthagyva Wehner Tiborral mi lettünk az első galériások. Nem sok üzleti tapasztalattal rendelkeztünk, bölcsészek lévén csak a józan eszünkre hagyatkozhattunk. Annál nagyobb volt a lelkesedésünk. A művészek jó szándékkal ugyan, de gyakran határoztak a piaci folyamatokkal ellentétesen. Az alkotóközösségben az ő szavazatuk volt a döntő. Ma már mindenki alázatosabb a piac törvényszerűségeivel szemben.
-- Részese lettél egy másik vállalkozásnak is. Hogyan működött az Art Union?
-- A Művészeti Alap létrehozott egy leányvállalatot, amely több elemből állt. Volt abban könyvkiadás, belsőépítészet, nyomda, vállalkozási iroda és egy műkereskedelmi iroda, amelyhez több galéria is tartozott. Ennek zászlóshajója volt a Qualitas Galéria a Petőfi Sándor utcában, Szekeres Anna vezetésével, azután a Generál Art Stúdió az akkori Népköztársaság útján. Ide csábított át Borbély Károly, az új leányvállalat igazgatója, aki előtte a Művészeti Alap igazgatóhelyetteseként dolgozott. Olyan szakmai lehetőségek tárultak fel előttem, amelyekre nem tudtam nemet mondani. Ott lehettem külföldi kortárs aukciókon, nemzetközi vásárokon, nagy kiállításokon. Az Art Unionnál rengeteg vitám volt a kereskedelmi igazgatóval, Jávori Jenővel, de emberileg sokat tanultam tőle. Mai szemmel sok mindent megértek abból, amiket ő akkor megpróbált végigvinni egy fejletlen magyar műkereskedelmi piacon. Az itthoni művészet bennfentes kapcsolatrendszere kezelhetetlen volt számára, pedig ez az alternatív kommunikáció meghatározó hálózatot jelent: országhatárokon átívelő minőségi garanciát.
-- Az Art Union az amszterdami Christie’s szervezésében 1987-ben magyar művészeti árverést tartott. Hogyan válogattátok az anyagot?
-- Több kisebb-nagyobb aukciós szereplés eredményeképpen sikerült eljutni odáig, hogy a Christie’s bevállalt egy magyar kortárs árverést. Tárgyalás folyt a Sotheby’s londoni központjával is, mert az Art Union vezetésének olyan küldetéstudata volt, hogy tegyen valamit a kortárs művészek műkereskedelmi bevezetéséért. Ha a műkereskedelmi piacon nincsenek rendszeresen jelen a magyar művészek, akkor alig vagyunk több, mint a vasfüggönyön túli kuriózum, amelyet a Nyugat alacsony áron tud felvásárolni. A Christie’s belement, hogy tegyünk egy kísérletet. Annyira azért nem bíztak a sikerben, hogy az aukciót Londonban rendezzék, ezért az Amszterdamban került sorra. A kortárs szakértői stábból ketten idejöttek, velük jártuk végig a műtermeket. Harts Nijstad, az amszterdami Christie’s elnöke támogatta ügyünket, és ő vezette az aukciónkat. Az 1987 szeptemberében megrendezett árverésen 174 mű vett részt: Bak Imre, Barabás Márton, Csáji Attila vagy éppen Kontraszty László alkotásai. A siker érdekében néhány „kötelező” művet is be kellett tenni az anyagba (Scheiber, Kádár, Ámos, Perlrott-Csaba, Tóth Menyhért). Az eredmény korrekt, a költségeit behozó vállalkozás volt, amelynek segítségével lehetőségünk nyílt volna megvetni a lábunkat a nemzetközi műkereskedelemben. Itthon viszont a kulturális sajtó leszedte a keresztvizet az akcióról, mondván, áron alul keltek el művek.
-- Folyóiratot is indítottál. Hogyan jelent meg a Belvedere?
-- A rendszerváltás idején egy-két évig gyakorlatilag megszűntek a művészeti folyóiratok. A légüres térben próbáltunk meg valamit kiadni. Ez volt a Belvedere, 1989-től. Ennek Sinkovits Péter -- korábban a Művészet főszerkesztő-helyettese -- volt az első főszerkesztője. Kialakult kapcsolatrendszerével jó lapot lehetett összehozni, hiszen megszűnt minden valós vagy vélt cenzúra. Megjelent egy német nyelvű mutáció is, a Budapester Belvedere, amelyet főszerkesztőként Hegyi Lóránd jegyzett. Sajnos ez csak egyetlen számot ért meg. A magyar Belvedere viszont közel három évig teljesített valami küldetésfélét. Sinkovits Péter létrehozta az Új Művészetet 1990-ben. Ahhoz szerzett támogatást, és az lett a hivatalos művészeti lap Magyarországon. Így mi az alternatív művészeti kiadványok irányába sodródtunk. Éppen 1990 júniusában nyitottuk meg a Na-Ne Galériát. A cégem könyvkiadással is foglalkozott, amelynek egyik darabja volt Vilém Flusser A fotográfia filozófiája, Beke László szerkesztésében. Bekét kértem fel a Belvedere folytatására. Ettől kezdve a műkereskedelmi melléklet külön jelent meg, s én vettem kézbe. Támogatást nem sikerült hozzá szerezni, így egy idő után nem tudtam fenntartani.
-- A Na-Ne Galériában milyen művészeket állítottatok ki?
-- Az első kiállítás művészei Bachman Gábor, Czalbert János, Giorgio Söss, Király Tamás, Kovács Attila, Rajk László, Szalai Tibor és Vida Judit voltak. A meghívóban így írt Bachman: „A galéria laza szerveződése azoknak a műfajoknak és művészeknek, akik bosszantót és figyelemre méltót alkottak világméretekben is. A művészek részt vettek a nyolcvanas évek Magyarországának vizuális kialakításában, de sokszor kapták munkáik ellenszolgáltatásaképpen, hogy Na-Ne!” 1990 szeptemberében az esztergomi Vár Múzeumban mutatkoztunk be, ahol Göncz Árpád köztársasági elnök nyitotta meg a tárlatunkat, novemberben az első jelentősebb szamizdat-ősnyomtatványokból rendeztünk kiállítást. Decemberben a Computer Kotta Képek címen bemutatott anyagot az Új Zenei Stúdióval közösen egy grafikai mappa kiadásával is kiegészítettük. A következő évben, 1991-ben a moszkvai Guelman Galériával együtt egy szovjet avantgárd összeállítást vittünk a közönség elé, 1991. május 1-jére pedig a kölni Milasovszky László és a San Franciscó-i Gyenes Sándor közreműködésével csináltunk egy átpolitizált kiállítást. De aztán lehetetlen volt fenntartani a galériát.
-- Ekkoriban indult a Budapest Art Expo is. Ez hogyan kapcsolódott az eddig említett folyamatokhoz?
-- A Művészeti Kiállítás és Vásár Alapítvány 1990 áprilisában alakult meg. Keserü Ilona és Beke László voltak a kitalálói, majd csatlakozott Johan Van Dam. Az első vásárnak Gergely Mariann volt a mindenese. Mi a működéséhez szükséges adminisztrációs és pénzügyi hátteret próbáltuk megteremteni. Sajnos a Na-Ne Galéria fenntartásának nehézségei erre is hatással voltak, és az első vásár után megbeszéltük, hogy szétválnak az útjaink.
-- Néhány év alatt számos fontos, ám rövid életű művészeti kezdeményezésben vettél részt. Ilyen mozgalmasság jellemezte a rendszerváltás körüli éveket?
-- A nyolcvanas években egyre jobban fellazultak a korlátok. Elkezdődött a számvetés, a hatvanas évek művészetének bemutatása, Székesfehérváron Kovács Péterék, majd Szegeden Mezei Ottó vezetésével. A hivatalos képzőművészeti csatornák mellett működött egy alternatív kisgalériás hálózat a Népművelési Intézet égisze alatt, amelyet még Bak Imréék indítottak el a hetvenes években. Rengeteg új művésztelep alakult az ország minden pontján, Velemtől Encsig. Az AE Bizottság egyik kiállításának megnyitója miatt 1984-ben engem is kis híján kitettek a munkahelyemről, de ez „belefért” abba a korba. A nyolcvanas évek vége felé egyre-másra nyíltak a galériák, régiségboltok, műkereskedések, aukciósházak. Valóban izgalmas időszak volt. Nyitott szemléletű vonalat képviselt az Óbudai Pincegaléria és a Liget Galéria, azután a nyolcvanas évek végén végigsöpört a művészeti életen a Hegyi Lóránd vezetésével fellépő új szenzibilitás, amelynek a Molnár Éva vezette Fészek Galéria volt a fő kiállítótere.
-- Hogyan lehetett a magyar művészetet külföldi fórumokon megjeleníteni?
-- Létezett egy hivatalos, állami vonal: a feladatot a minisztérium kiadta a nagy múzeumoknak, a Nemzeti Galériának, a Műcsarnoknak, s azok a saját kiállítási tervük mellett ezeket a tárlatokat is lebonyolították. Emellett egyre több magánkezdeményezés indult. Akadtak művészek, akik Nyugaton napközben egészen más munkát végeztek, míg este és hétvégén festettek, de így mégis külföldön élhettek pár hetet, hónapot, és világot láttak. Én abban vettem részt, ami az állami nagy kiállításokon túl volt, ami a Művészeti Alapon ment keresztül, illetve művészeti vásárokra szóló meghívások révén -- mert ilyenek is jöttek vegyesen, állami és félhivatalos csatornákon egyaránt. Ezeknek a kiállításoknak általában már volt közük a műkereskedelemhez, amely Nyugaton normálisan illeszkedett a művészeti életbe, és együttműködött a múzeumokkal, kiállítótermekkel. Magyarországon akkor az ilyesmi még kicsit ördögtől valónak számított.
-- A kilencvenes évek közepén visszahúzódtál a művészeti közegből. Miért döntöttél egy évtizeddel később úgy, hogy a tapasztalataidat weboldal formájában kamatoztatod?
-- A kilencvenes évek elején besokalltam. A rendszerváltás körüli nagy remények kicsinyes helyezkedési versenybe süppedtek. Pár évre vidékre költöztem. Közben gondolkodtam, és meg akartam tanulni, hogyan kell egy vállalkozást működtetni, hiszen egy galéria is az. Mi az, hogy marketing? Mire képes a számítástechnika az üzleti folyamatok támogatásában? Ismét fel kellett töltekeznem, át kellett alakítanom a gondolkodásom. Egy amerikai út adott új szempontokat. Ha át tudnám adni, amit a 15 év alatt megtanultam, talán hasznos lenne olyanoknak, akik ugyanúgy szeretik a magyar képzőművészetet, mint én, és talán nem követnék el azokat a hibákat, amelyeket a saját bőrömön tapasztaltam meg. Ennek az eredménye a mukincs.com és az artmarketing.hu. Most úgy érzem, szinkronban vagyok a saját időmmel.
Ébli Gábor