Sinkó István: Az időn innen és túl - Szombathelyi Képtár
<?xml:namespace prefix = o /> Új kisrealisták és nagy hagyományteremtők találkozása zajlik a képtár termeiben. Egy szokatlan – a hazai kiállítási gyakorlatban példátlan – koncepció valósult meg a Sensaria csoport jóvoltából. Fiatal festők kezdeményeztek kortárs és múltbeli mestereikkel közös tárlatot, melyben a festészetről vallott rokon elképzeléseiket művek összevetése, tükröztetése formájában tárják nézőik és kritikusaik elé. A kiállításhoz készült tanulmányok és interjúk – Sturcz Jánosé, Forián Szabó Noémié és Muladi Brigittáé – könyv alakban láttak napvilágot, megteremve a magyar képzőművészetben újszerűnek mondható csoportosulás elvi, ideológiai hátterét. A Sensaria – mely Tiziano műhelyéből örökítette nevét – a Képzőművészeti Egyetemen szerveződött 2000 körül, jórészt a Baranyay András és Károlyi Zsigmond növendékeiként végzett fiatal képgrafikusokból és festőkből. Céljuk és elveik egybeestek: olyan hagyományos, az egykor volt realista és akadémikus piktúra elemeit felfrissítő festészeti világot kialakítani, amely a honi képzőművészeti hagyományok nagybányai, illetve azt megelőző tradícióira reflektál. A csoport egyes tagjai – László Dániel, Kondor Attila, Kovács Lehel – ennél még messzebbre is vissza-visszanyúlnak az időben, hiszen Vermeer és az itáliai kora barokk vagy a klasszicizmus és Claude Lorrain művészetét is beépítik munkásságukba. Mások „csak” Csernus Tibor utolsó évtizedes munkásságának hódolnak, és ezzel jutnak vissza az időben a barokk clair-obscur kontrasztjáig (Lőrincz Tamás, Megyeri-Horváth Gábor). A kiállításon a választott mesterek és „tanítványaik” munkáit Szepes Hédi művészettörténész párbeszédekké rendezte. „Hozott anyagból” dolgozott, így részint a fiatalok elképzeléseit, másrészt a lehetőségek szűkösebb voltát (kölcsönzési nehézségek, képek szállításának megoldhatatlanságát) is figyelembe kellett vennie. Ezzel együtt válik érdekes és izgalmasan vitatható egységgé az Időn túl című kiállítás. Már a cím is – Kovács Lehel, az egyik alkotó ajánlása – megnehezíti az értelmezést. Az időből való kiiktatódást, az idő múlásának figyelmen kívül hagyását feltételezi az értelmezés, vagy egy, már csak a „jóakarat” adta utólagos lehetőség kiaknázását? Ezt a kortárs mesterek (Baranyay, Károlyi, Konkoly Gyula, Lajta Gábor és Halász András) jelenléte nem igazolja. Ők közel sem hozhatók egy platformra – különösen a fotókat átdolgozó, felülíró Baranyay különbözik a többiektől –, a mai művészet kérdéseire adott válaszaik pedig nem a naturalista-realista festészeti tradíció újabb adalékai, hanem a tradíció bizonyos elemeit felhasználó, a jelen élményanyagát kifejezni képes kortárs piktúra példái. Lajta kötődése Csernus dinamikus neobarokkjához (majd az azt követő kliprealizmusához) nem téveszti meg nézőit: a színpadias eseményt, a filmi és színházi szcénát az időben játszódó történetből felületi-síkszerűvé merevíti. Konkoly az impresszionizmussal és fotórealizmussal ötvözött giccshatásvadászat eszközeivel él. Halász oldottan fest (a la Goya, Velázquez), a legegyszerűbb témákat feldolgozva, míg Balogh Gyula a minuciózus németes valóságfestést szociorealizmusba („neo-Neue Sachlichkeit”) oltva alkalmazza. Károlyi pedig ironikusan érzelmes. A sensariások festészetükben a táj témáját emelik elsődlegessé. A kiállítás jelentős része a nagybányai vagy a Mednyánszky-féle tájfestészet vérbő koloritját és vaskos anyaghasználatát idézi. Itt jelentkezik a Rudnay Gyula és Tornyai János nevével fémjelzett „magyar táj, magyar ecsettel” romantikája is – ám annak drámaisága nélkül. A századelő (a XX. század) festői szándékai a témát az érzelmek és az újítások kifejezésének rendelték alá. A sensariások megelégszenek az igényes „megfestéssel”. Horváth Krisztián ugyan sajátos enkausztikatechnikája segítségével igyekszik drámaivá mélyíteni az élményt, ám a Mednyánszky mellé sorolt két munkája inkább látványos festői tudásról, mint mélységről tanúskodik. Szép sort alkot Ferenczy Károly és Sütő Róbert tájainak egymás mellett szerepeltetése. A magyar festészet hagyomány iránti elkötelezettségét a kiállításon a Ferenczy Károly, Fényes Adolf, Rudnay Gyula és László Dániel munkáiból felvonultatott tájsorozat, illetve a párdarabok igazolják. Mindannyian a Paál Lászlót, Mészöly Gézát és Munkácsyt magába foglaló korszak utódaiként jellemezhetők, s bár Ferenczy német akadémiai képzése és impresszionizmushoz kötődése a másik két mestert is befolyásolta, ebben a vonulatban mégis a realizmus dominál; a festőiséget és a valóságtükrözést egyként kezelő realizmus és „kisrealizmus” (Fényes Adolf csendéletei). A hagyomány újonnan felfedezett vonulata a harmincas évek művészetéből a Római Iskola festészete. Ez a tárlaton elsősorban Kontuly Béla tájképei révén érvényesül, akit Kondor Attila választott előképül. Kettőjük hidegen korrekt, kissé kimódolt tájképei valóban remekül kiegészítik egymást. Itt lép színre a reneszánsz dekoratívvá csupaszított novecentós hagyománya s a – Kondor által mostanában használt – fotószerűen komponált mesterséges táj, amely némiképp eltér a Sensaria „magyaros” hagyományfelfogásától. Még Kontulynál is meghökkentőbb és idegenül hat a kiállításon Csontváry és Czimra Gyula jelenléte. (Hacsak nem László Dániel selmecbányai tájának Csontváryval közös témájára, illetve Károlyi Zsigmond Czimra iránti tiszteletére utal a két magányos mester műveinek szerepeltetése.) Ami a figurák, portrék és csoportképek bő választékát illeti, itt jelentkezik leginkább a tárlat látványos szembesüléseinek és néhol értelmezhetetlen kapcsolódásainak súlyos problémája, a „hasonló, tehát azonos” téves feltételezése. Nagy Balogh önarcképei a tehetséges Lőrincz Tamás portréihoz csak annyiban kötődnek, hogy mindketten a forma szín által síkokra bontott elemeiből építkeznek (Cézanne nyomán). Nagy Balogh kísérletező festő volt, aki a realista tartalmat geometrikus alapokon fejezte ki. Ezt Lőrinczről aligha mondhatjuk el – festészete sokkal inkább kötődik Csernus és Lajta csoportképeihez. Elöljáróban említettem, hogy Magyarországon nincs hagyománya az ilyen típusú összevetéseket felvállaló – ezért bátor – kiállítási gyakorlatnak. Ugyanakkor egy fontos, aktuális jelenséget csak ebben a formában érdemes elemezni. Az újkori magyar festészetben létező realizmusproblémákat elemző Rieder Gábor az általa felsorolt realista irányokat olyan érzelmi és értelmi hatásokkal jellemzi, mint a naturalizmus primer öröme, a mágikus élmény és a bravúr csodálata, valamint a hermeneutikai, didaktikus és médiumkritikai hatás. A Sensaria nem tudja függetleníteni magát e hatásoktól, s a magyar figuratív festészeti hagyományokhoz való kapcsolódásaikat igazoló „mellérendeléseik” elsősorban érzelmi töltésből fakadnak, mely remek alkotásokban és igényes utánérzésekben egyaránt megjelenik. Szerencsés, hogy a világszerte elterjedt „realism revisited” kiállításoktól eltérően nem a technikai akadémizmus, nem csupán a hatásvadász bravúrokra való törekvés (mint például a firenzei művészeti akadémia növendékeinek és mestereinek bemutatóin) uralja a Szombathelyi Képtár termeit. Ha van „közönségbarát” tárlat, úgy az Időn túl kétségkívül annak mondható. S ez egyáltalán nem baj. (Megtekinthető április 30-ig.)
<?xml:namespace prefix = o /> Új kisrealisták és nagy hagyományteremtők találkozása zajlik a képtár termeiben. Egy szokatlan – a hazai kiállítási gyakorlatban példátlan – koncepció valósult meg a Sensaria csoport jóvoltából. Fiatal festők kezdeményeztek kortárs és múltbeli mestereikkel közös tárlatot, melyben a festészetről vallott rokon elképzeléseiket művek összevetése, tükröztetése formájában tárják nézőik és kritikusaik elé. A kiállításhoz készült tanulmányok és interjúk – Sturcz Jánosé, Forián Szabó Noémié és Muladi Brigittáé – könyv alakban láttak napvilágot, megteremve a magyar képzőművészetben újszerűnek mondható csoportosulás elvi, ideológiai hátterét. A Sensaria – mely Tiziano műhelyéből örökítette nevét – a Képzőművészeti Egyetemen szerveződött 2000 körül, jórészt a Baranyay András és Károlyi Zsigmond növendékeiként végzett fiatal képgrafikusokból és festőkből. Céljuk és elveik egybeestek: olyan hagyományos, az egykor volt realista és akadémikus piktúra elemeit felfrissítő festészeti világot kialakítani, amely a honi képzőművészeti hagyományok nagybányai, illetve azt megelőző tradícióira reflektál. A csoport egyes tagjai – László Dániel, Kondor Attila, Kovács Lehel – ennél még messzebbre is vissza-visszanyúlnak az időben, hiszen Vermeer és az itáliai kora barokk vagy a klasszicizmus és Claude Lorrain művészetét is beépítik munkásságukba. Mások „csak” Csernus Tibor utolsó évtizedes munkásságának hódolnak, és ezzel jutnak vissza az időben a barokk clair-obscur kontrasztjáig (Lőrincz Tamás, Megyeri-Horváth Gábor). A kiállításon a választott mesterek és „tanítványaik” munkáit Szepes Hédi művészettörténész párbeszédekké rendezte. „Hozott anyagból” dolgozott, így részint a fiatalok elképzeléseit, másrészt a lehetőségek szűkösebb voltát (kölcsönzési nehézségek, képek szállításának megoldhatatlanságát) is figyelembe kellett vennie. Ezzel együtt válik érdekes és izgalmasan vitatható egységgé az Időn túl című kiállítás. Már a cím is – Kovács Lehel, az egyik alkotó ajánlása – megnehezíti az értelmezést. Az időből való kiiktatódást, az idő múlásának figyelmen kívül hagyását feltételezi az értelmezés, vagy egy, már csak a „jóakarat” adta utólagos lehetőség kiaknázását? Ezt a kortárs mesterek (Baranyay, Károlyi, Konkoly Gyula, Lajta Gábor és Halász András) jelenléte nem igazolja. Ők közel sem hozhatók egy platformra – különösen a fotókat átdolgozó, felülíró Baranyay különbözik a többiektől –, a mai művészet kérdéseire adott válaszaik pedig nem a naturalista-realista festészeti tradíció újabb adalékai, hanem a tradíció bizonyos elemeit felhasználó, a jelen élményanyagát kifejezni képes kortárs piktúra példái. Lajta kötődése Csernus dinamikus neobarokkjához (majd az azt követő kliprealizmusához) nem téveszti meg nézőit: a színpadias eseményt, a filmi és színházi szcénát az időben játszódó történetből felületi-síkszerűvé merevíti. Konkoly az impresszionizmussal és fotórealizmussal ötvözött giccshatásvadászat eszközeivel él. Halász oldottan fest (a la Goya, Velázquez), a legegyszerűbb témákat feldolgozva, míg Balogh Gyula a minuciózus németes valóságfestést szociorealizmusba („neo-Neue Sachlichkeit”) oltva alkalmazza. Károlyi pedig ironikusan érzelmes. A sensariások festészetükben a táj témáját emelik elsődlegessé. A kiállítás jelentős része a nagybányai vagy a Mednyánszky-féle tájfestészet vérbő koloritját és vaskos anyaghasználatát idézi. Itt jelentkezik a Rudnay Gyula és Tornyai János nevével fémjelzett „magyar táj, magyar ecsettel” romantikája is – ám annak drámaisága nélkül. A századelő (a XX. század) festői szándékai a témát az érzelmek és az újítások kifejezésének rendelték alá. A sensariások megelégszenek az igényes „megfestéssel”. Horváth Krisztián ugyan sajátos enkausztikatechnikája segítségével igyekszik drámaivá mélyíteni az élményt, ám a Mednyánszky mellé sorolt két munkája inkább látványos festői tudásról, mint mélységről tanúskodik. Szép sort alkot Ferenczy Károly és Sütő Róbert tájainak egymás mellett szerepeltetése. A magyar festészet hagyomány iránti elkötelezettségét a kiállításon a Ferenczy Károly, Fényes Adolf, Rudnay Gyula és László Dániel munkáiból felvonultatott tájsorozat, illetve a párdarabok igazolják. Mindannyian a Paál Lászlót, Mészöly Gézát és Munkácsyt magába foglaló korszak utódaiként jellemezhetők, s bár Ferenczy német akadémiai képzése és impresszionizmushoz kötődése a másik két mestert is befolyásolta, ebben a vonulatban mégis a realizmus dominál; a festőiséget és a valóságtükrözést egyként kezelő realizmus és „kisrealizmus” (Fényes Adolf csendéletei). A hagyomány újonnan felfedezett vonulata a harmincas évek művészetéből a Római Iskola festészete. Ez a tárlaton elsősorban Kontuly Béla tájképei révén érvényesül, akit Kondor Attila választott előképül. Kettőjük hidegen korrekt, kissé kimódolt tájképei valóban remekül kiegészítik egymást. Itt lép színre a reneszánsz dekoratívvá csupaszított novecentós hagyománya s a – Kondor által mostanában használt – fotószerűen komponált mesterséges táj, amely némiképp eltér a Sensaria „magyaros” hagyományfelfogásától. Még Kontulynál is meghökkentőbb és idegenül hat a kiállításon Csontváry és Czimra Gyula jelenléte. (Hacsak nem László Dániel selmecbányai tájának Csontváryval közös témájára, illetve Károlyi Zsigmond Czimra iránti tiszteletére utal a két magányos mester műveinek szerepeltetése.) Ami a figurák, portrék és csoportképek bő választékát illeti, itt jelentkezik leginkább a tárlat látványos szembesüléseinek és néhol értelmezhetetlen kapcsolódásainak súlyos problémája, a „hasonló, tehát azonos” téves feltételezése. Nagy Balogh önarcképei a tehetséges Lőrincz Tamás portréihoz csak annyiban kötődnek, hogy mindketten a forma szín által síkokra bontott elemeiből építkeznek (Cézanne nyomán). Nagy Balogh kísérletező festő volt, aki a realista tartalmat geometrikus alapokon fejezte ki. Ezt Lőrinczről aligha mondhatjuk el – festészete sokkal inkább kötődik Csernus és Lajta csoportképeihez. Elöljáróban említettem, hogy Magyarországon nincs hagyománya az ilyen típusú összevetéseket felvállaló – ezért bátor – kiállítási gyakorlatnak. Ugyanakkor egy fontos, aktuális jelenséget csak ebben a formában érdemes elemezni. Az újkori magyar festészetben létező realizmusproblémákat elemző Rieder Gábor az általa felsorolt realista irányokat olyan érzelmi és értelmi hatásokkal jellemzi, mint a naturalizmus primer öröme, a mágikus élmény és a bravúr csodálata, valamint a hermeneutikai, didaktikus és médiumkritikai hatás. A Sensaria nem tudja függetleníteni magát e hatásoktól, s a magyar figuratív festészeti hagyományokhoz való kapcsolódásaikat igazoló „mellérendeléseik” elsősorban érzelmi töltésből fakadnak, mely remek alkotásokban és igényes utánérzésekben egyaránt megjelenik. Szerencsés, hogy a világszerte elterjedt „realism revisited” kiállításoktól eltérően nem a technikai akadémizmus, nem csupán a hatásvadász bravúrokra való törekvés (mint például a firenzei művészeti akadémia növendékeinek és mestereinek bemutatóin) uralja a Szombathelyi Képtár termeit. Ha van „közönségbarát” tárlat, úgy az Időn túl kétségkívül annak mondható. S ez egyáltalán nem baj. (Megtekinthető április 30-ig.)
©Sinkó István