Az arcát is kisajátították, megszégyenítették, meggyalázták -- a hatalomba visszatérők saját politikai céljaikra, az 1956-os forradalom elleni propagandájukra használták fel -- a forradalom és szabadságharc vérbe fojtása után.
Figuráját a művészetek (az irodalom és a film) elsősorban utókorában próbálták megidézni, megjeleníteni sajátos eszköztárukkal. Ám alakját, arcvonásait s azok lassú változását a fényképek őrizték meg a leghívebben. A fönnmaradt fotográfiák együttese: vizuális almanach Nagy Imréről, a felvételek élethelyszínei változó tereiben (családi vagy nyilvános, politikai helyzetekben: gyűlésen, elnökségben, parlamentben, hallgatóként, beszéd közben, emberekkel beszélgetve) örökítették meg. Egyúttal a múló idő okozta fiziognómiai változásokat is megmutatják a képek. Bár Nagy Imre arcának életkor szerinti változása nem látványos attól a pillanattól kezdve, hogy jellegzetes magyaros bajuszt hagyott. Mintája az édesapja, Nagy József lehetett. Arcáról elmaradhatatlan fémkeretes szemüvege vagy néha cvikkere is. A lágy vonások derűs nyugalmat, jó kedélyűséget, jovialitást sugallnak. Somogyi, kaposvári emlékeimben megbízható, megfontolt, a dolgát mindig pontosan tudó és azt lelkiismeretesen elvégző parasztgazda; ravasz is, ha kell. Megvan a magához való esze, ahogyan Somogyban is mondják. Abból a fajtából, aki alig kibillenthető a nyugalmából.
A fényképek -- mint leghitelesebb források -- minden egyéb vizuális művészeti, képzőművészeti földolgozásra is hatottak, és azok elsődleges és meghatározó forrásai lettek. Csak egy példa: Erich Lessing 1956 szeptemberében készített cvikkeres, mosolygós, bajuszt pedrő Nagy Imréje több könyvcímlapon, szóró- és emléklapokon, szamizdatkiadványon szerepelt az újratemetés alkalmából is. Mondhatjuk, hogy ez az egyik legismertebb és legnépszerűbb portré róla. Ennek kulcsa talán éppen a szokatlanságában, a fotóssal és a kép nézőjével összekacsintó, a politikusi keretek közül egy pillanat idejére kilépő, egyszeri alkalom lehet. E kimerevített pillanat egyedisége inspirálhatta azt az ismeretlen alkotót, aki kisméretű temperáján sajátos képkivágatban a mosolygós archoz csupán a bajuszpedrő kézfejet társítja, ám azt szó, illetve forma szerinti pontosságban, minden további, a fényképen látható részletet (háttér, karóra, zakó) mellőzve. Így maga a mozdulat kerül premier plánba, így válik a kisméretű portréarc expresszívvé.
Ahogy Nagy Imre arca és habitusa is állandóságot, biztonságot sugall, úgy ábrázolásaiban sem lelhetünk föl túlzott változatosságot. Ezeket hazatérése, politikai szerepvállalása kezdetétől vehetjük számba, a képzőművészet összes műfajában. A plasztikák sorából (a mindenkori politika erős befolyása miatt kétes színvonalú köztéri szobrászatot most nem említem) a plakettek, érmek, emlékérmek némelyike bír bizonyos művészi értékkel.
Beck András Nagy Imre-plakettjén oldalnézetben ábrázolta, a nagy formák (magas homlok, toka, áll, bajusz, az orrán cvikker) tömörítetten, expresszív összefogottságban jelennek meg. Általánosabban elterjedt e műfajban a teljes szembenézeti arckép alkalmazása, hiszen Nagy Imre portréjával díszítettek érdemrendet, emlékjelvényeket és kitüntető érmeket is.
A Magyar Nemzeti Bank 2006-ban, a forradalom 50. évfordulójára kiírt pénzpályázatán az akkori bankelnöktől, Járai Zsigmondtól elhangzott: „Nagy Imre nem szerepelhet emlékpénzen”. (Ugyanezen bankvezér viszont aktívan működött közre az 500 forintos vizuálisan ellentmondásos, szinte jelentészavaros 56-os emlékoldalának megvalósításában).
A Nagy Imrét megjelenítő plakátok kezdő és végpontja említhető jelentősebbként. Az 1953-as fekete-fehér nyomaton a szembenéző, fotóról készült politikusarc tekint ránk. Az újratemetésre hívó plakát -- Pintér Ferenc műve -- fekete alapon negatívba fordított, középtengelyre szerkesztett szöveggel és teljes, szimmetrikus, szembenéző arccal, cvikker-bajusz-szemöldök formákkal, kényes vizuális egyensúlyt teremtve torzítja a piros-fehér-zöld nemzeti színeket. Ezeket nemcsak színező, hanem kompozíciós, struktúrát építő elemekként is szervesen és ízlésesen használja.
A forradalom leverésétől az újratemetésig számított közel 33 évben nemcsak Nagy Imre megítélése történt kettős világkép alapján, hanem a megjelenítések s az ábrázolások indítékai is merőben különböztek egymástól. A Kádár-rendszer az egyik legkártékonyabb történeti szereplőként, mint legfőbb gonoszt igyekezett őt -- gyakorta Mindszentyvel együtt -- kolportálni. A belügyi szervek, a kádári megtorlás didaktikus, magyarázatokkal ellátott képes albumai VI. kötetében (Az ellenforradalom vezérkara) tekergőző kígyótesten, a gonosz megtestesítőjeként jelenítik meg a Mindszentyre néző Nagy Imrét.
A nyugati demokráciákban és a magyar emigrációban viszont a forradalom emléke éltetését és páratlan sorsvállalása nagyszerűségét látták személyében. A La tragedia dell’Ungheria című dokumentumfüzetben (Róma--Milánó, 1957) szereplő képek fotókból képregénnyé átírt forradalomtörténetté állnak össze, ahol orosz fegyverek kényszere alatt, csíkos öltönyben -- börtönét jelezve így -- olvas Nagy Imre. Egy ausztriai gyermekrajzpályázatra emigráns szülők gyermekétől készült a Nagy Imre még az égben is börtönrács mögött című munka, ezen egy felhőn ül börtönében.
Halálának híre futótűzként terjedt el a nyugati világban, egyéni és kormányszintű tiltakozásokat zúdítva Kádárékra és a szovjetekre. A kopfjában „Hazádnak rendületlenül légy híve óh magyar” jelmondatot viselő, az 1956-os forradalom szellemiségét évtizedeken át ápoló Nemzetőr folyóirat Nagy Imre-emlékszámának fekete keretes vezércikke A halottak élén címen T. T. (Tollas Tibor) szignóval és Szalay Lajos rajzával jelent meg, amelynek fölirata: „Az Apokalipszis Négy Lovasa Magyarország felett”.
A magyar emigráció tagja, a képzőművész Gordon György 1959-es tusrajzán a kalapos, cvikkeres Nagy Imre-arc szeretettel megidézett, mindenfajta reprezentativitást mellőző profilkép.
A nyolcvanas évtized végén, különösen az újratemetés előtti fölfokozott várakozásban további Nagy Imre-portrék születtek. Kajári Gyula grafikusművész 1989--1992 között több változatban próbálta megidézni a mártír miniszterelnök arcát. Egyik művén Batthyány Lajossal párban ábrázolta. Farkas András nagyméretű rajzon és festményen történelmi tablót szerkesztett, amelyen egyik kezével a forradalmat szimbolizáló nőalakot tartja Nagy Imre, a másikkal pedig a Hruscsov vezette orosz tankot utasítja el.
Különös és egyúttal érthető, hogy a Kádár-rendszer forradalommal kapcsolatos képtiltása idején nem születtek, mert nem születhettek Nagy Imre-ábrázolások. Pedig a miniszterelnök mártírrá válása, sors kijelölte útjának bekövetkezése, az, ahogy elszántan, meggyőződése által vezérelve hallgatta ítélethirdetését 1958. június 15-én -- egyedi pillanata a magyar történelemnek. Sajátos történelmi sűrítmény: egy ember (politikus, vezető) és egy szent ügy, a forradalom összeforrottságának jelképe. Ezt a pillanatot megjeleníteni -- az ismert fotó felhasználásával, rajzi előtanulmányok segítségével -- tudtommal egyedül a forradalom alatti magatartása miatt börtönviselt, tavaly elhunyt Bényi Árpád festőművész próbálta, két festményén is. Az egyiket Nagy Imre szülővárosának, Kaposvár Polgármesteri Hivatalának ajándékozta. Oda, ahol a legtöbbet tehetnék azért, hogy Nagy Imre szülőházában is őrizzék az emlékét, hogy a forradalomra reflektáló képzőművészeti alkotások, 1956 több mint ezerdarabos képtárának Nagy Imrével kapcsolatos művei is méltó bemutatásra találhassanak.
Figuráját a művészetek (az irodalom és a film) elsősorban utókorában próbálták megidézni, megjeleníteni sajátos eszköztárukkal. Ám alakját, arcvonásait s azok lassú változását a fényképek őrizték meg a leghívebben. A fönnmaradt fotográfiák együttese: vizuális almanach Nagy Imréről, a felvételek élethelyszínei változó tereiben (családi vagy nyilvános, politikai helyzetekben: gyűlésen, elnökségben, parlamentben, hallgatóként, beszéd közben, emberekkel beszélgetve) örökítették meg. Egyúttal a múló idő okozta fiziognómiai változásokat is megmutatják a képek. Bár Nagy Imre arcának életkor szerinti változása nem látványos attól a pillanattól kezdve, hogy jellegzetes magyaros bajuszt hagyott. Mintája az édesapja, Nagy József lehetett. Arcáról elmaradhatatlan fémkeretes szemüvege vagy néha cvikkere is. A lágy vonások derűs nyugalmat, jó kedélyűséget, jovialitást sugallnak. Somogyi, kaposvári emlékeimben megbízható, megfontolt, a dolgát mindig pontosan tudó és azt lelkiismeretesen elvégző parasztgazda; ravasz is, ha kell. Megvan a magához való esze, ahogyan Somogyban is mondják. Abból a fajtából, aki alig kibillenthető a nyugalmából.
A fényképek -- mint leghitelesebb források -- minden egyéb vizuális művészeti, képzőművészeti földolgozásra is hatottak, és azok elsődleges és meghatározó forrásai lettek. Csak egy példa: Erich Lessing 1956 szeptemberében készített cvikkeres, mosolygós, bajuszt pedrő Nagy Imréje több könyvcímlapon, szóró- és emléklapokon, szamizdatkiadványon szerepelt az újratemetés alkalmából is. Mondhatjuk, hogy ez az egyik legismertebb és legnépszerűbb portré róla. Ennek kulcsa talán éppen a szokatlanságában, a fotóssal és a kép nézőjével összekacsintó, a politikusi keretek közül egy pillanat idejére kilépő, egyszeri alkalom lehet. E kimerevített pillanat egyedisége inspirálhatta azt az ismeretlen alkotót, aki kisméretű temperáján sajátos képkivágatban a mosolygós archoz csupán a bajuszpedrő kézfejet társítja, ám azt szó, illetve forma szerinti pontosságban, minden további, a fényképen látható részletet (háttér, karóra, zakó) mellőzve. Így maga a mozdulat kerül premier plánba, így válik a kisméretű portréarc expresszívvé.
Ahogy Nagy Imre arca és habitusa is állandóságot, biztonságot sugall, úgy ábrázolásaiban sem lelhetünk föl túlzott változatosságot. Ezeket hazatérése, politikai szerepvállalása kezdetétől vehetjük számba, a képzőművészet összes műfajában. A plasztikák sorából (a mindenkori politika erős befolyása miatt kétes színvonalú köztéri szobrászatot most nem említem) a plakettek, érmek, emlékérmek némelyike bír bizonyos művészi értékkel.
Beck András Nagy Imre-plakettjén oldalnézetben ábrázolta, a nagy formák (magas homlok, toka, áll, bajusz, az orrán cvikker) tömörítetten, expresszív összefogottságban jelennek meg. Általánosabban elterjedt e műfajban a teljes szembenézeti arckép alkalmazása, hiszen Nagy Imre portréjával díszítettek érdemrendet, emlékjelvényeket és kitüntető érmeket is.
A Magyar Nemzeti Bank 2006-ban, a forradalom 50. évfordulójára kiírt pénzpályázatán az akkori bankelnöktől, Járai Zsigmondtól elhangzott: „Nagy Imre nem szerepelhet emlékpénzen”. (Ugyanezen bankvezér viszont aktívan működött közre az 500 forintos vizuálisan ellentmondásos, szinte jelentészavaros 56-os emlékoldalának megvalósításában).
A Nagy Imrét megjelenítő plakátok kezdő és végpontja említhető jelentősebbként. Az 1953-as fekete-fehér nyomaton a szembenéző, fotóról készült politikusarc tekint ránk. Az újratemetésre hívó plakát -- Pintér Ferenc műve -- fekete alapon negatívba fordított, középtengelyre szerkesztett szöveggel és teljes, szimmetrikus, szembenéző arccal, cvikker-bajusz-szemöldök formákkal, kényes vizuális egyensúlyt teremtve torzítja a piros-fehér-zöld nemzeti színeket. Ezeket nemcsak színező, hanem kompozíciós, struktúrát építő elemekként is szervesen és ízlésesen használja.
A forradalom leverésétől az újratemetésig számított közel 33 évben nemcsak Nagy Imre megítélése történt kettős világkép alapján, hanem a megjelenítések s az ábrázolások indítékai is merőben különböztek egymástól. A Kádár-rendszer az egyik legkártékonyabb történeti szereplőként, mint legfőbb gonoszt igyekezett őt -- gyakorta Mindszentyvel együtt -- kolportálni. A belügyi szervek, a kádári megtorlás didaktikus, magyarázatokkal ellátott képes albumai VI. kötetében (Az ellenforradalom vezérkara) tekergőző kígyótesten, a gonosz megtestesítőjeként jelenítik meg a Mindszentyre néző Nagy Imrét.
A nyugati demokráciákban és a magyar emigrációban viszont a forradalom emléke éltetését és páratlan sorsvállalása nagyszerűségét látták személyében. A La tragedia dell’Ungheria című dokumentumfüzetben (Róma--Milánó, 1957) szereplő képek fotókból képregénnyé átírt forradalomtörténetté állnak össze, ahol orosz fegyverek kényszere alatt, csíkos öltönyben -- börtönét jelezve így -- olvas Nagy Imre. Egy ausztriai gyermekrajzpályázatra emigráns szülők gyermekétől készült a Nagy Imre még az égben is börtönrács mögött című munka, ezen egy felhőn ül börtönében.
Halálának híre futótűzként terjedt el a nyugati világban, egyéni és kormányszintű tiltakozásokat zúdítva Kádárékra és a szovjetekre. A kopfjában „Hazádnak rendületlenül légy híve óh magyar” jelmondatot viselő, az 1956-os forradalom szellemiségét évtizedeken át ápoló Nemzetőr folyóirat Nagy Imre-emlékszámának fekete keretes vezércikke A halottak élén címen T. T. (Tollas Tibor) szignóval és Szalay Lajos rajzával jelent meg, amelynek fölirata: „Az Apokalipszis Négy Lovasa Magyarország felett”.
A magyar emigráció tagja, a képzőművész Gordon György 1959-es tusrajzán a kalapos, cvikkeres Nagy Imre-arc szeretettel megidézett, mindenfajta reprezentativitást mellőző profilkép.
A nyolcvanas évtized végén, különösen az újratemetés előtti fölfokozott várakozásban további Nagy Imre-portrék születtek. Kajári Gyula grafikusművész 1989--1992 között több változatban próbálta megidézni a mártír miniszterelnök arcát. Egyik művén Batthyány Lajossal párban ábrázolta. Farkas András nagyméretű rajzon és festményen történelmi tablót szerkesztett, amelyen egyik kezével a forradalmat szimbolizáló nőalakot tartja Nagy Imre, a másikkal pedig a Hruscsov vezette orosz tankot utasítja el.
Különös és egyúttal érthető, hogy a Kádár-rendszer forradalommal kapcsolatos képtiltása idején nem születtek, mert nem születhettek Nagy Imre-ábrázolások. Pedig a miniszterelnök mártírrá válása, sors kijelölte útjának bekövetkezése, az, ahogy elszántan, meggyőződése által vezérelve hallgatta ítélethirdetését 1958. június 15-én -- egyedi pillanata a magyar történelemnek. Sajátos történelmi sűrítmény: egy ember (politikus, vezető) és egy szent ügy, a forradalom összeforrottságának jelképe. Ezt a pillanatot megjeleníteni -- az ismert fotó felhasználásával, rajzi előtanulmányok segítségével -- tudtommal egyedül a forradalom alatti magatartása miatt börtönviselt, tavaly elhunyt Bényi Árpád festőművész próbálta, két festményén is. Az egyiket Nagy Imre szülővárosának, Kaposvár Polgármesteri Hivatalának ajándékozta. Oda, ahol a legtöbbet tehetnék azért, hogy Nagy Imre szülőházában is őrizzék az emlékét, hogy a forradalomra reflektáló képzőművészeti alkotások, 1956 több mint ezerdarabos képtárának Nagy Imrével kapcsolatos művei is méltó bemutatásra találhassanak.
Sümegi György