A periszkóp, a vonatkozó lexikonszócikk szerint, olyan csőszerű eszköz, amelyben két, egymással szemben álló tükröt helyeznek el. A tengeralattjárókon azért használják, mert nem kell a járműnek kiemelkednie a vízből ahhoz, hogy gyomrából szét lehessen nézni a víz felszínén, sőt, a periszkópot használó néző nem a saját szemmagasságában lát, hanem azzal párhuzamosan a tükrök egymás közti távolságának megfelelő távot lát be. Egy másik leírás szerint a periszkóp olyan optikai, felderítő- és keresőeszköz, amelynek segítségével láthatóvá válik a nézőtől valamilyen, a szemmagassága fölé nyúló akadály által eltakart tárgy.
Chilf Mária legújabb sorozata a periszkóp fókuszában, de ugyanakkor a periszkóp mögött álló néző szerepében is megmutatkozik. Ahogy az alkotó hangsúlyozta több ízben, a fókusz fogalma áll érdeklődése és munkái középpontjában.
Középpont – ez a kifejezés önmagában is felveti Chilf Mária munkáinak problematikáját.
A fókuszok ugyanis folyamatosan változnak. A néző a tengeralattjáró-periszkóp protézist használva a mélyből kémleli a felszínt, anélkül, hogy kényszerítve volna a teljes kiemelkedésre, és közben keresi a megfigyelés tárgyát. Így azt mondhatom, hogy aki belép a galéria terébe, a mélyben találja magát, amely ugyanakkor a felszínen látottak felől értelmezi önmagát, a mélyben dolgozza fel a felszínen látottakat. Az oldalfalon látható Chilf Mária korábbi, grafikai-festői installatív munkáira utaló motívumként a kontúrokból összeállt csónak, amely, főleg a gyomrába vezető lépcsősorral, nyomatékosítja, térben és időben is kiemeli, hogy hol is helyezkedik el a falakon látott sorozat, illetve milyen tapasztalatok eredményeként született.
Ellenpontként, másik fókuszban pedig a bejárati falon a csillagos ég tárul fel, ez már távcsővel kémlelt világ, a felszínből az égbe vezető táguló horizont-élmény, amely épp annyira az optikai eszközök használata mentén értelmezhető, mint a csónak-motívum. Csakhogy a folyamat ellentétes azzal: a felszínről, csupán aprócska távolságot átfogni képes horizont mentén nézzük a monumentális, súlyos és mégis felszabadító világegyetemet, amely épp oly mély, feneketlen és kiismerhetetlen, mint a víz alatti mélység. Mélység fent, mélység lent.
A világűrbe, újabb ellenpontként, önmaga farkába harapó kígyóként, egy szoba (belső szoba, belső mélység?) kontúrvonalakból álló rajza épül be. Mélység kint, mélység bent. Ugyan ezesetben hiányoznak a nyolcasok, Möbius-szalagok, de világos, hogy a Chilf Máriát mindig is foglalkoztató végtelenség kérdése egy pillatra sem merült feledésbe.
Így aztán, hogy lemerültünk és belecsodálkoztunk mindkét mélységbe, a bejárattal szemközti falon tárul fel a sorozat, amely a kémlelő tapasztalatait rögzíti, de egyben a kémlelés folyamatát is feltételezi, a mélységből a felszínt kémlelő nézőpontját, amely mindig szemmagasságán túlra merészkedik, hogy aztán újra visszahúzódjon a mélységbe. Világossá válik, hogy honnan valónak tekintsük a falon sorakozó intenzív színű Rorschach-formákat, illetve a formák és a nagy elbeszélésekből kiszakadt apró figurák találkozásait, hová fordítsuk a távcsövet és hova fókuszáljunk a képek nézése közben. Belülre, a bent és kint kérdésére.
Hiszen a művész csakis univerzális formába vetített egyéni (lét)kérdésekkel foglalkozik, ez a középpont-kutatás része, oka és következménye is egyben, a felszín és a mélység közti viszony véget nem érő vizsgálatát mutatja. Mindig megdermeszt, amikor egy-egy pillantra tűélessé váló figyelmével, amelyet rövidke félmondatokkal megtámogat, egy-egy, akár mindennapi jelenség középpontjára tapint rá, legyen szó akár pszichológiáról, érzésekről, és ideológiákról, vagy akár ételekről, óceánkutatásról, világűrkutatásról. Ilyenkor mindig, egyik pillanatról a másikra úgy érzem magam, mint akit kézenfogtak és mélybeugrásra bírtak, valamiféle magma-közeli élmény átélésére kényszerítettek szelíden, amibe, a „behúzottságba” természetesen én is örömmel egyezem bele. Most itt látható ez a csónak és a világűr, hogy behúzzon a biztos érzékkel választott fókuszba (vagyis arra késztet, hogy foglalkozzam a saját fókuszommal), de változó horizontok közé, ami ellen a biztonságérzetem nyugtalanul tiltakozik.
Chilf Mária munkái hajthatalan megérteni-akarással és akarásra kényszerítenek, a tisztánlátás vágyának józan derűjével átitatva, amelybe a legnagyobb fokú sebezhetőség, szélsőséges szubjektivitás és radikális, a megfigyelő szempontját komolyan vevő objektivitás egyaránt belefér. Mint a bejárati falon lógó kulcskép felvetéseibe: körhintázók önmaguk középpontja körül forognak spirálisan, a spirál a húsdaráló képzetével akad össze az asszociációinkban. Ez lenne a mindent meghatározó fenyegett örömnek az egyetemessé növesztett képe, vagy az öröm és a fenyegetettség közti állandó darálódás, amely mindent meghatároz?
A Chilf-periszkópban a pszichológiai tartalmak, az egyéni lélekmélység és a mélység kitapasztalásának szándéka áll, a festészet és a rajz eszközeivel megtámogatva, elősegítve, illetve kölcsönösen fenntartva egymást.
Az itt látható sorozat először mutatja be azokat a munkákat a nézőknek, amelyek egy új formai-technikai kísérletsorozat eredményei: a véletlen drámai jellegét bekomponáló akvarell-foltok és egy maró hatású anyag találkozását rögzítik, festői és faktúradús, a művészre jellemző absztrakt expresszív organikus formákat alakítva, amelyekhez a sorozat egyes munkáinak esetében a nézőt történet-keresésre kényszerítve, kicsi rajzolt vagy festett figurák csatlakoznak. A nagyobb kiterjedésű, néhol majdnem naturalisztikus, máshol csak utalásokat tartalmazó, olykor utakkal szabdalt tájkép- világűr- vagy biomorf-foltok mellett ott a kis kereső, a gyanútlan lény, aki fut, hintázik, körhintázik, és akinek, hogy létbevetettségét, szívszorító fenyegetettségét felismerje, Chilf-periszkópra van szüksége – nekünk tehát, és az alkotónak is. Így kerül a periszkóp elé és mögé is ez a sorozat.
A megszokott leíró-jelleg, narratíva ebben a sorozatban módosul a Chilf Máriától megszokott elképzelésekhez képest. Keretbe kerültek ugyanis a munkák, lezárul egy-egy kép határa, a képek tartalma önmagába fordul vissza, spirálisan vagy koncentrikus körökben. Ezek a határok közé alakított elbeszélés-részletek viszont így, lezártságukban is nagyobb történetté állnak össze, de már nem csak a nagy egész szempontja felől értelmezhetők, nem egész-fragmentumok többé.
Az így nyert képek mindegyike tükörré válik végül, mélyfúrás helyszínévé, változó horizontjait és fókuszait felismerni kénytelen nézőket jelölve ki saját fókuszába.
(Elhangzott a kiállítás megnyitóján a NextArt Galériában 2009. május 21-én.)
Chilf Mária legújabb sorozata a periszkóp fókuszában, de ugyanakkor a periszkóp mögött álló néző szerepében is megmutatkozik. Ahogy az alkotó hangsúlyozta több ízben, a fókusz fogalma áll érdeklődése és munkái középpontjában.
Középpont – ez a kifejezés önmagában is felveti Chilf Mária munkáinak problematikáját.
A fókuszok ugyanis folyamatosan változnak. A néző a tengeralattjáró-periszkóp protézist használva a mélyből kémleli a felszínt, anélkül, hogy kényszerítve volna a teljes kiemelkedésre, és közben keresi a megfigyelés tárgyát. Így azt mondhatom, hogy aki belép a galéria terébe, a mélyben találja magát, amely ugyanakkor a felszínen látottak felől értelmezi önmagát, a mélyben dolgozza fel a felszínen látottakat. Az oldalfalon látható Chilf Mária korábbi, grafikai-festői installatív munkáira utaló motívumként a kontúrokból összeállt csónak, amely, főleg a gyomrába vezető lépcsősorral, nyomatékosítja, térben és időben is kiemeli, hogy hol is helyezkedik el a falakon látott sorozat, illetve milyen tapasztalatok eredményeként született.
Ellenpontként, másik fókuszban pedig a bejárati falon a csillagos ég tárul fel, ez már távcsővel kémlelt világ, a felszínből az égbe vezető táguló horizont-élmény, amely épp annyira az optikai eszközök használata mentén értelmezhető, mint a csónak-motívum. Csakhogy a folyamat ellentétes azzal: a felszínről, csupán aprócska távolságot átfogni képes horizont mentén nézzük a monumentális, súlyos és mégis felszabadító világegyetemet, amely épp oly mély, feneketlen és kiismerhetetlen, mint a víz alatti mélység. Mélység fent, mélység lent.
A világűrbe, újabb ellenpontként, önmaga farkába harapó kígyóként, egy szoba (belső szoba, belső mélység?) kontúrvonalakból álló rajza épül be. Mélység kint, mélység bent. Ugyan ezesetben hiányoznak a nyolcasok, Möbius-szalagok, de világos, hogy a Chilf Máriát mindig is foglalkoztató végtelenség kérdése egy pillatra sem merült feledésbe.
Így aztán, hogy lemerültünk és belecsodálkoztunk mindkét mélységbe, a bejárattal szemközti falon tárul fel a sorozat, amely a kémlelő tapasztalatait rögzíti, de egyben a kémlelés folyamatát is feltételezi, a mélységből a felszínt kémlelő nézőpontját, amely mindig szemmagasságán túlra merészkedik, hogy aztán újra visszahúzódjon a mélységbe. Világossá válik, hogy honnan valónak tekintsük a falon sorakozó intenzív színű Rorschach-formákat, illetve a formák és a nagy elbeszélésekből kiszakadt apró figurák találkozásait, hová fordítsuk a távcsövet és hova fókuszáljunk a képek nézése közben. Belülre, a bent és kint kérdésére.
Hiszen a művész csakis univerzális formába vetített egyéni (lét)kérdésekkel foglalkozik, ez a középpont-kutatás része, oka és következménye is egyben, a felszín és a mélység közti viszony véget nem érő vizsgálatát mutatja. Mindig megdermeszt, amikor egy-egy pillantra tűélessé váló figyelmével, amelyet rövidke félmondatokkal megtámogat, egy-egy, akár mindennapi jelenség középpontjára tapint rá, legyen szó akár pszichológiáról, érzésekről, és ideológiákról, vagy akár ételekről, óceánkutatásról, világűrkutatásról. Ilyenkor mindig, egyik pillanatról a másikra úgy érzem magam, mint akit kézenfogtak és mélybeugrásra bírtak, valamiféle magma-közeli élmény átélésére kényszerítettek szelíden, amibe, a „behúzottságba” természetesen én is örömmel egyezem bele. Most itt látható ez a csónak és a világűr, hogy behúzzon a biztos érzékkel választott fókuszba (vagyis arra késztet, hogy foglalkozzam a saját fókuszommal), de változó horizontok közé, ami ellen a biztonságérzetem nyugtalanul tiltakozik.
Chilf Mária munkái hajthatalan megérteni-akarással és akarásra kényszerítenek, a tisztánlátás vágyának józan derűjével átitatva, amelybe a legnagyobb fokú sebezhetőség, szélsőséges szubjektivitás és radikális, a megfigyelő szempontját komolyan vevő objektivitás egyaránt belefér. Mint a bejárati falon lógó kulcskép felvetéseibe: körhintázók önmaguk középpontja körül forognak spirálisan, a spirál a húsdaráló képzetével akad össze az asszociációinkban. Ez lenne a mindent meghatározó fenyegett örömnek az egyetemessé növesztett képe, vagy az öröm és a fenyegetettség közti állandó darálódás, amely mindent meghatároz?
A Chilf-periszkópban a pszichológiai tartalmak, az egyéni lélekmélység és a mélység kitapasztalásának szándéka áll, a festészet és a rajz eszközeivel megtámogatva, elősegítve, illetve kölcsönösen fenntartva egymást.
Az itt látható sorozat először mutatja be azokat a munkákat a nézőknek, amelyek egy új formai-technikai kísérletsorozat eredményei: a véletlen drámai jellegét bekomponáló akvarell-foltok és egy maró hatású anyag találkozását rögzítik, festői és faktúradús, a művészre jellemző absztrakt expresszív organikus formákat alakítva, amelyekhez a sorozat egyes munkáinak esetében a nézőt történet-keresésre kényszerítve, kicsi rajzolt vagy festett figurák csatlakoznak. A nagyobb kiterjedésű, néhol majdnem naturalisztikus, máshol csak utalásokat tartalmazó, olykor utakkal szabdalt tájkép- világűr- vagy biomorf-foltok mellett ott a kis kereső, a gyanútlan lény, aki fut, hintázik, körhintázik, és akinek, hogy létbevetettségét, szívszorító fenyegetettségét felismerje, Chilf-periszkópra van szüksége – nekünk tehát, és az alkotónak is. Így kerül a periszkóp elé és mögé is ez a sorozat.
A megszokott leíró-jelleg, narratíva ebben a sorozatban módosul a Chilf Máriától megszokott elképzelésekhez képest. Keretbe kerültek ugyanis a munkák, lezárul egy-egy kép határa, a képek tartalma önmagába fordul vissza, spirálisan vagy koncentrikus körökben. Ezek a határok közé alakított elbeszélés-részletek viszont így, lezártságukban is nagyobb történetté állnak össze, de már nem csak a nagy egész szempontja felől értelmezhetők, nem egész-fragmentumok többé.
Az így nyert képek mindegyike tükörré válik végül, mélyfúrás helyszínévé, változó horizontjait és fókuszait felismerni kénytelen nézőket jelölve ki saját fókuszába.
(Elhangzott a kiállítás megnyitóján a NextArt Galériában 2009. május 21-én.)
@ Balázs Katalin