Lenmechanika – festészet az új(?) médiumok igézetében
Ernst Múzeum, 2008. VII. 9–VIII. 31.
A kurátori kiállítások jellemzője, hogy valamilyen koncepciót, művészeti jelenséget próbálnak a műveken keresztül láthatóvá tenni. Ám előfordulhat, hogy egy izgalmasnak hangzó ideológiát, tézist reprezentáló munkák viszont egyáltalán nem érdekesek. De akár fordítva is lehetséges, azaz problematikus koncepció szülhet meglepő és gondolatébresztő kiállítást. A Lenmechanika esetében ez utóbbi eset áll fenn.
A kiállítás a kurátori statement szerint azt vizsgálja, hogy miként viszonyulnak a „táblaképiséghez” a magyar művészek legújabb generációi. A festészet alternatív hordozó felületeire fókuszál és az ezek által generált formai és elméleti problémák kiváltotta kihívásokra.
A kiállítás kurátora, Fenyvesi Áron a festészet határainak tágíthatóságát két irányból is vizsgálja, egyrészt a festői látásmódot keresi médiumoktól függetlenül, másrészt a médium, a hagyományos táblakép formátum nem kifejezetten festői indíttatású alternatíváit veszi szemügyre. Már maga a cím is ezt a médiumvándorlást sugallja, ami – valljuk be – jobban hangzik, mint a kifejtett koncepció.
A kiállítást kísérő füzetben olvasható szöveg némileg zavarosnak tűnik, s erőteljesen megidézi még a 90-es évek festészeti törekvéseit felvázoló Peter Weibel Pittura/Immedia című írásában felvetett problémákat. „Mindenekelőtt meg kell kísérelnie a festőiség ideájának újragondolását. Időközben a festészet anyagi alapjai rendkívül hangsúlyt kaptak…”(Balkon, 1995/5, 6-7-8.)
Weibel akkor elméletének tesztelésére hasonló címmel kiállítást is rendezett, amit 1995-ben a Műcsarnokban is bemutattak. Miután Weibel szerint a 90-es évek festészetének meghatározója a klasszikus festészet legalább egy elemének az elhagyása (lenvászon, vakkeret, ecset, olajfesték, függőleges felfüggesztés stb.), az általa rendezett „kiállítás művészei a fenti sor legalább egy, de inkább több, sőt majdnem minden elemét, kódját és szabályát elhagyják” (i.m.)
Bizonyos felvetései nem igazán győztek meg, már nála sem értettem, miért kell bizonygatni egy faépítmény festői pozícióját. Most erőteljes de ja vu érzésem támadt. Számomra shakespeari módon maga a dolog milyensége a fontos, nem pedig, hogy miként nevezzük.
Mindenesetre érdemes megnézni, milyen csomópontok köré szerveződik maga a tárlat.
Az első terem az Apró hétköznapi tárgyaké: Szabó Eszter, Fischer Judit akvarelljein, Surányi Miklós szokatlan fotócsendéletein. Ez utóbbi művek kapcsán különösen adódhat a kérdés, hogyan kerülnek egy festészet alternatíváit reprezentáló tárlatra. E fotókban Fenyvesi a festői látásmódot vélte felfedezni, azaz a képnek egy olyan fokú megkomponáltságát és struktúráját, ami általában nem a fotóknak, hanem a festészetnek a jellemzője. Csákány István faépítménye kalandvágyó műkedvelőknek jó kihívás, de ettől még nem lesz festészet.
A következő rész a Konceptuális festészet terepe, mely valódi falfestményt (Société Réaliste), zománc- (Albert Ádám) és fatáblákra (Kupcsik Adrián) készített munkákat foglalt magába.
Ez a szemléletmód folytatódik a harmadik teremben (Tarr Hajnal, Rajzlap kiadványok), mely különben alapvetően az Intimitás tereit fedi fel. A saját lakhely feltérképezésére vállalkozott Navratil Judit rajz-akvarell felülnézeti lakásenteriőrjén és Dénes Ágnes Dóra szobáinak szinte 1:1-ben méretarányos, térbe kilépő festményinstallációjával (ez utóbbi munka az egyedi installáláson túl azért erőteljes szakmai hiányosságokkal rendelkezett).
A következő egység a Transzparencia hívószavát viseli, mely egyrészt pszichológiai, másrészt materiális – áttetsző felületek – értelemben használható. A személyiség-kérdése jelenik meg Verebics Ágnes torzuló videóportréján és vízszintes helyzetű nyomatán, Borsos-Lőrinc Lilla gyerekmaszkos képein, ami által az egyén színesebb konstrukcióként jelenik meg, mint valójában. Győrffy László Agytörmelékek című, térbe installált rajzai enciklopédikus lenyomatai a művész tudatalattijának. Kis Róka Csaba víziói a szabálytalanul egymás alá, fölé helyezett képek által egyszerre hordozzák a sorozatszerűséget, s az önálló mű státusát. Karácsonyi László is tulajdonképpen portrékat jelenít meg speciális hypóval készített, öndefiníciója szerint hyporeál képein, melyeknek nemcsak a technikája sajátos, hanem elhelyezése is, mivel a kiállítóhely plafonjára is komponált művet.
A médiumok közti transzparenciáról beszélhetünk Bodó Sándor Messala ostora című festett plazmatévéje, Halász Péter táblakép formájú tükör-lámpa műve esetében. Ez utóbbi mű folyamatosan oszcillál, hogy alberti valóságra nyíló ablakaként avagy technikai eredményként értelmezzük.
Uglár Csaba Xanadu című műtárgyraktára előtt egy építkezési hálóra festett műtárgy-raktár kép Orson Welles Aranypolgár című filmjéből „vett idézet” a művészet és a valóság transzparenciáját felvető kérdésként írható le.
A Lenmechanika kiállítást szemlélve evidensen adódódik az összevetés egy néhány hónappal korábbi kiállítással, a Vágatlan változattal, mely szintén a festészet tendenciáit reprezentálta ugyancsak az Ernst Múzeumban. Míg a Vágatlan változat inkább a tipikusat vonultatta fel, mind a „teljes” hazai kortárs festészeti mozgásokon, mind az egyes életműveken belül, azaz a festészeti mainstream kereteit kísérelte meg felvázolni, addig a Lenmechanika a különlegeset. A Vágatlan változat mintegy a kortárs festészet „hivatalos”, pontosabban intézményes irányait mutatta, a Lenmechanika viszont a szélsőségesebb, alternatívabb, váratlanabb megoldásokat.
Az újszerű megoldások mellett ugyanakkor a weibeli problémafelvetések kísértenek. A hagyományos festészeti elemekhez képest szokatlan hordozófelületek (kiállító terem fala, plafonja, fémlemez, építkezési háló) és alkotóeszközök (hypo, fahasábok) tömegével találkozhatunk
A tematikai csoportosításon túl valójában mintha három fő mozzanat köré szerveződnének a művek: 1. a festői látásmód érvényesülése más médiumokban (Tibor Zsolt videófestmény-installációja, Surányi Miklós fotócsendéletei), 2. a festészeti médiumok térbe történő elhelyezése (Kovács Budha Tamás, Société Réaliste festett falai, Karácsonyi László plafonfestménye, Dénes Ágnes Dóra festményinstallációja), 3. főleg festőként ismert médiumváltó, illetve több médiumban dolgozó művészek nem festményei (Győrffy László, Navratil Judit, Verebics Ágnes).
Ugyan a kiállítás a meghirdetett koncepció alapján a festészet alternatíváit járná körbe, mégis inkább úgy tűnik, valójában a térben s térről való gondolkodás a domináns e művekben, bármilyen médiumban is alkosson a művész.
A kiállítás erénye a másképp láttatás, s ez valójában a kurátor, Fenyvesi Áron érdeme, aki képes szokatlanul nyitottan viszonyulni a művészethez /művészekhez. A már régebb óta alkotó művészekre is képes tiszta szemmel rátekinteni, sztereotípiáktól, előítéletektől mentesen, s így felfedezni a szakmai köztudatban rögzült műveiktől eltérő munkáikat is. (Az már egy másik cikk témája lehetne, hogy maga az FKSE a belterjességéből az utóbbi években hogyan vált egyre nyitottabb intézménnyé – mind a szakma, az FKSE-n kívüliek, a más generációk irányába, s ez úgy tűnik, kifejezetten jót tesz a hazai kortárs művészetnek.)
A Lenmechanika a füzetben megfogalmazott statementtől eltérően szerintem igazából nem a festészetről szól, hanem a kortárs művészet azon meghatározó jelenségéről, hogy egy-egy művész nincs médiumokhoz kötve, szabadon kószálhatnak a különböző médiumok között. S kifejezetten izgalmas, ahogy egy-egy alkotói világkép hogyan képes más-más médiumokban is megjelenni.
Ernst Múzeum, 2008. VII. 9–VIII. 31.
A kurátori kiállítások jellemzője, hogy valamilyen koncepciót, művészeti jelenséget próbálnak a műveken keresztül láthatóvá tenni. Ám előfordulhat, hogy egy izgalmasnak hangzó ideológiát, tézist reprezentáló munkák viszont egyáltalán nem érdekesek. De akár fordítva is lehetséges, azaz problematikus koncepció szülhet meglepő és gondolatébresztő kiállítást. A Lenmechanika esetében ez utóbbi eset áll fenn.
A kiállítás a kurátori statement szerint azt vizsgálja, hogy miként viszonyulnak a „táblaképiséghez” a magyar művészek legújabb generációi. A festészet alternatív hordozó felületeire fókuszál és az ezek által generált formai és elméleti problémák kiváltotta kihívásokra.
A kiállítás kurátora, Fenyvesi Áron a festészet határainak tágíthatóságát két irányból is vizsgálja, egyrészt a festői látásmódot keresi médiumoktól függetlenül, másrészt a médium, a hagyományos táblakép formátum nem kifejezetten festői indíttatású alternatíváit veszi szemügyre. Már maga a cím is ezt a médiumvándorlást sugallja, ami – valljuk be – jobban hangzik, mint a kifejtett koncepció.
A kiállítást kísérő füzetben olvasható szöveg némileg zavarosnak tűnik, s erőteljesen megidézi még a 90-es évek festészeti törekvéseit felvázoló Peter Weibel Pittura/Immedia című írásában felvetett problémákat. „Mindenekelőtt meg kell kísérelnie a festőiség ideájának újragondolását. Időközben a festészet anyagi alapjai rendkívül hangsúlyt kaptak…”(Balkon, 1995/5, 6-7-8.)
Weibel akkor elméletének tesztelésére hasonló címmel kiállítást is rendezett, amit 1995-ben a Műcsarnokban is bemutattak. Miután Weibel szerint a 90-es évek festészetének meghatározója a klasszikus festészet legalább egy elemének az elhagyása (lenvászon, vakkeret, ecset, olajfesték, függőleges felfüggesztés stb.), az általa rendezett „kiállítás művészei a fenti sor legalább egy, de inkább több, sőt majdnem minden elemét, kódját és szabályát elhagyják” (i.m.)
Bizonyos felvetései nem igazán győztek meg, már nála sem értettem, miért kell bizonygatni egy faépítmény festői pozícióját. Most erőteljes de ja vu érzésem támadt. Számomra shakespeari módon maga a dolog milyensége a fontos, nem pedig, hogy miként nevezzük.
Mindenesetre érdemes megnézni, milyen csomópontok köré szerveződik maga a tárlat.
Az első terem az Apró hétköznapi tárgyaké: Szabó Eszter, Fischer Judit akvarelljein, Surányi Miklós szokatlan fotócsendéletein. Ez utóbbi művek kapcsán különösen adódhat a kérdés, hogyan kerülnek egy festészet alternatíváit reprezentáló tárlatra. E fotókban Fenyvesi a festői látásmódot vélte felfedezni, azaz a képnek egy olyan fokú megkomponáltságát és struktúráját, ami általában nem a fotóknak, hanem a festészetnek a jellemzője. Csákány István faépítménye kalandvágyó műkedvelőknek jó kihívás, de ettől még nem lesz festészet.
A következő rész a Konceptuális festészet terepe, mely valódi falfestményt (Société Réaliste), zománc- (Albert Ádám) és fatáblákra (Kupcsik Adrián) készített munkákat foglalt magába.
Ez a szemléletmód folytatódik a harmadik teremben (Tarr Hajnal, Rajzlap kiadványok), mely különben alapvetően az Intimitás tereit fedi fel. A saját lakhely feltérképezésére vállalkozott Navratil Judit rajz-akvarell felülnézeti lakásenteriőrjén és Dénes Ágnes Dóra szobáinak szinte 1:1-ben méretarányos, térbe kilépő festményinstallációjával (ez utóbbi munka az egyedi installáláson túl azért erőteljes szakmai hiányosságokkal rendelkezett).
A következő egység a Transzparencia hívószavát viseli, mely egyrészt pszichológiai, másrészt materiális – áttetsző felületek – értelemben használható. A személyiség-kérdése jelenik meg Verebics Ágnes torzuló videóportréján és vízszintes helyzetű nyomatán, Borsos-Lőrinc Lilla gyerekmaszkos képein, ami által az egyén színesebb konstrukcióként jelenik meg, mint valójában. Győrffy László Agytörmelékek című, térbe installált rajzai enciklopédikus lenyomatai a művész tudatalattijának. Kis Róka Csaba víziói a szabálytalanul egymás alá, fölé helyezett képek által egyszerre hordozzák a sorozatszerűséget, s az önálló mű státusát. Karácsonyi László is tulajdonképpen portrékat jelenít meg speciális hypóval készített, öndefiníciója szerint hyporeál képein, melyeknek nemcsak a technikája sajátos, hanem elhelyezése is, mivel a kiállítóhely plafonjára is komponált művet.
A médiumok közti transzparenciáról beszélhetünk Bodó Sándor Messala ostora című festett plazmatévéje, Halász Péter táblakép formájú tükör-lámpa műve esetében. Ez utóbbi mű folyamatosan oszcillál, hogy alberti valóságra nyíló ablakaként avagy technikai eredményként értelmezzük.
Uglár Csaba Xanadu című műtárgyraktára előtt egy építkezési hálóra festett műtárgy-raktár kép Orson Welles Aranypolgár című filmjéből „vett idézet” a művészet és a valóság transzparenciáját felvető kérdésként írható le.
A Lenmechanika kiállítást szemlélve evidensen adódódik az összevetés egy néhány hónappal korábbi kiállítással, a Vágatlan változattal, mely szintén a festészet tendenciáit reprezentálta ugyancsak az Ernst Múzeumban. Míg a Vágatlan változat inkább a tipikusat vonultatta fel, mind a „teljes” hazai kortárs festészeti mozgásokon, mind az egyes életműveken belül, azaz a festészeti mainstream kereteit kísérelte meg felvázolni, addig a Lenmechanika a különlegeset. A Vágatlan változat mintegy a kortárs festészet „hivatalos”, pontosabban intézményes irányait mutatta, a Lenmechanika viszont a szélsőségesebb, alternatívabb, váratlanabb megoldásokat.
Az újszerű megoldások mellett ugyanakkor a weibeli problémafelvetések kísértenek. A hagyományos festészeti elemekhez képest szokatlan hordozófelületek (kiállító terem fala, plafonja, fémlemez, építkezési háló) és alkotóeszközök (hypo, fahasábok) tömegével találkozhatunk
A tematikai csoportosításon túl valójában mintha három fő mozzanat köré szerveződnének a művek: 1. a festői látásmód érvényesülése más médiumokban (Tibor Zsolt videófestmény-installációja, Surányi Miklós fotócsendéletei), 2. a festészeti médiumok térbe történő elhelyezése (Kovács Budha Tamás, Société Réaliste festett falai, Karácsonyi László plafonfestménye, Dénes Ágnes Dóra festményinstallációja), 3. főleg festőként ismert médiumváltó, illetve több médiumban dolgozó művészek nem festményei (Győrffy László, Navratil Judit, Verebics Ágnes).
Ugyan a kiállítás a meghirdetett koncepció alapján a festészet alternatíváit járná körbe, mégis inkább úgy tűnik, valójában a térben s térről való gondolkodás a domináns e művekben, bármilyen médiumban is alkosson a művész.
A kiállítás erénye a másképp láttatás, s ez valójában a kurátor, Fenyvesi Áron érdeme, aki képes szokatlanul nyitottan viszonyulni a művészethez /művészekhez. A már régebb óta alkotó művészekre is képes tiszta szemmel rátekinteni, sztereotípiáktól, előítéletektől mentesen, s így felfedezni a szakmai köztudatban rögzült műveiktől eltérő munkáikat is. (Az már egy másik cikk témája lehetne, hogy maga az FKSE a belterjességéből az utóbbi években hogyan vált egyre nyitottabb intézménnyé – mind a szakma, az FKSE-n kívüliek, a más generációk irányába, s ez úgy tűnik, kifejezetten jót tesz a hazai kortárs művészetnek.)
A Lenmechanika a füzetben megfogalmazott statementtől eltérően szerintem igazából nem a festészetről szól, hanem a kortárs művészet azon meghatározó jelenségéről, hogy egy-egy művész nincs médiumokhoz kötve, szabadon kószálhatnak a különböző médiumok között. S kifejezetten izgalmas, ahogy egy-egy alkotói világkép hogyan képes más-más médiumokban is megjelenni.
Bordács Andrea