"... a festészet, akárcsak az írás, emlékezni tanít bennünket...Emlékezetbe idézni: ez mindenekelőtt a szentírás feladata. Ebben a kép csak segédkezhet." Gergely pápa
A KÉP JELENNÉ TESZ
Lehet-e ereje, hatalma a képeknek? Ma, a pillanatnyi figyelemért egymást túllicitáló látványdömpingben fuldokolva, talán nevetségesnek tűnik ez a kérdés, különösen mikor mindezen helyzetben csak megkeseredetten konstatálhatjuk a kortárs művészet, sőt egyáltalán a művészet csekély társadalomra gyakorolt hatását, mely ritkán tudja felvenni a harcot ezzel az áradó képözönnel. Pedig a történelem folyamán a kép szerepéről vérre menő viták folytak. Sőt, a vita kifejezés alapvetően pontatlan, enyhe, mivel a különböző vallásháborúk és képrombolások sarkalatos pontja volt annak a kérdésnek tisztázása: vajon a kép csak felidézi vagy helyettesíti az ábrázoltat.
Belting Kép és kultusz című könyvében nagy hangsúlyt fektet a képmás és a képi elbeszélés közti különbségre, különösen azáltal, hogy szerinte a Krisztusról és a szentekről készült képek történetében a képmás, az imago mindig elsőséget élvezett az elbeszéléshez vagy történethez képest. A kultuszképet a jelenlét szimbólumaként, míg a képi elbeszélést a történet szimbólumaként értelmezi. "A kép ebben az összefüggésben valami olyasminek a helyettesítője vagy szimbóluma, ami a jelenben csak közvetve tapasztalható meg: Isten egykori és eljövendő jelenlétének az ember életében. A kép megosztotta a nézővel azt a jelent, amelyben Isten tetteiből egyébként csak kevés megy végbe láthatóan. Ugyanakkor a kép belenyúlt múltba és jövőbe." 1
Persze ez alapvetően addig igaz, míg a kép elsődleges funkciója a kultuszban betöltött szerepe. Ám a középkori kultuszkép az újkor műalkotásává vált. Ezután a kép létrejöttében a művészet szabályai váltak dominánssá. "Az újkor embere egyedül maradt a világban. Készíthet újabb képeket magának, ám azok semmi más igazságot nem hordoznak, mint egyedül azt, amellyel ő ruházza fel őket."2
A fényképezőgép, a "képmás" rögzítése által nyert mágikus hatalom elől menekülő "primitív" törzsek esete közismert, akárcsak a népi hiedelmekben azok a megszemélyesített babák, melyeken végrehajtották az utált személy megrontást.
Csontó Lajos ugyan napjaink alkotója, mégis műveiben rendszeresen foglalkoztatja a kép hatalmának kérdése, misztikus ereje. Ráadásul folyamatosan felbukkan nála a hagyományhoz, hagyományos ábrázoláshoz kapcsolódás és az ettől való elszakadás, az újítás egyidejű megjelenítése. Így alkotásait a kulturális idézőjelek permanens kísértése jellemzi, metaforikus tartalommal telítve. Ennek következtében a kortárs művészet aspektusából Csontó művei is vádolhatók képrombolással, mivel a kortárs művészet képrombolásának legfőbb ismertetői - bár számos eleme már korábban is előfordult, mégis napjainkra vált dominánssá -: a képek összekapcsolása más képekkel, megismétlése, remixelése, reprodukálása, megidézése, paródiája, allúziója, el- és kisajátítása és a hipertextek használata. KÉP ÉS ÍRÁS A korai hagyományhoz talán öntudatlanul, de szintén kapcsolódik műveiben a kép és írás egysége. Alkotásainak kezdetektől domináns eleme a vizualitás és a verbalitás együttes jelenléte, ahol a feliratoknak nemcsak a tartalma, hanem a tipográfiája is meghatározó. A korábbi művein (1997-2000) a 70-es évek írógép leütéseit imitáló betűkkel olvashatók a szövegek (mégse; mégis; eszembe jutott isten; Istenem; hamis hűség; Mindent értek Apa stb.), majd 2002-ben a Vintage Galéria kiállításán bemutatott fotókon mintha tévéképernyőn megjelenő képeket látnánk, melyeken a sírfeliratok kőből vésett betűi alkotják a szöveget (boldog isten; hontalan hűség; takaros türelem; édes nővér stb.). Sajátos tipográfiájú a családjáról készült fotóinak a felirata. Megint más a ha gondolod, szólj/ ha gondolod, ölj szövegek típusa. A mostani kiállításán az emberkovácsolás szó a neonfeliratok tipikus designjával készült.
A tipográfiánál azonban sokkal fontosabb ezen szövegek jelentése. Ezek olykor szellemes megállapítások (nem akarok úgy meghalni, hogy nem éreztem jól magam az életem hátra lévő részében) vagy épp egyszerű bölcsességek (Szokás dolga a felelősség is). De gyakran csak egy-egy szó, szókapcsolat a mű része (türelem, irgalom, uralom, hatalom, baráti jobb stb.). Ezek közt a különböző kontextusokban leggyakrabban az isten (eszembe jutott isten, Istenem-szivacsaggyal, Istenem-hajóval, Boldog isten), a hűség (hamis hűség, hontalan) és a türelem szavak fordulnak elő a leggyakrabban. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy a feliratok sokszor épp az emberben rejtőző ellentmondásosságot és dichotómiát prezentálják, például: mégse-mégis; mindig mindent soha semmit; rossz is vagyok, meg jó is; örökre őrzöm hiszékenységemet/ örökre hurcolom hiszékenységemet; ha gondolod, szólj, ha gondolod, ölj; hontalan hűség stb.
A mostani kiállításán az Emberkovácsolás neonfeliratként olvasható és A zene szép című művében az egyik lábon az egymás után megjelenő szavak a Jó élet vár jelentést adják ki. Láthatóan a szövegek is igazolják Csontó irányultságát a világ metafizikus és morális megközelítésére, anélkül hogy a negédessé vagy patetikussá válna. Persze mindezeket a képek is alátámasztják. A zene szép című, függönyökre vetített videóinstallációján a művész arca hol Jézussá, hol Hitlerré, hol csokinyúllá változik. E képek mindegyike egy-egy világkép, eszme szignifikáns megtestesítője (jóság, gonoszság, populáris giccs), mintegy szimbolizálva az emberben egyszerre benne rejlő lehetséges alternatívák szélsőséges eseteit. Egyik kezén a stigma, a másikban számos bibliai utalású tárgy3. Egyik lábán lassan a jó élet vár felirat olvasható, míg a másik hol halfarokká, kutya-, illetve disznólábbá változik szintén kultúrtörténeti utalásokkal terhelve. ÉN ÉS A VILÁG Csontó eddigi életműve, különösen a videóművei alapján feltűnő, hogy többnyire egyszerre lehetünk részese egy/több másik ember megjelenítésének és az önreprezentációnak. Mivel szinte minden művében jelen van saját maga is, ugyanakkor folyamatosan átváltozik valaki mássá, így egyszerre ego és közösségi művész. Műveiben folyamatosan kapcsolatot tart a környezetével, a múlttal, s mintegy állandó szimbiózisban él velük. Például Az örökké őrzöm hiszékenységemet című videóművén a saját és ismerősei, sőt számos médiaszemélyiség arca változik át egymásba. A zene szép című fent említett videóinstallációján a múlt és a jelen folyik folyamatosan egymásba. Az Emberkovácsolás című egyrészt egy neonfeliratból, másrészt egy videóműből áll, ahol a vízesésben fel-felbukkanó labdák az emberi viszonylatok metaforái, amelyben hol találkozunk, hol eltávolodunk egymástól, de az egyes ember életútjának csúcs- és mélypontjait is megjeleníti, a változás állandóságát. Ezen s átváltozó művei sorában is külön figyelmet érdemelnek a Vajda Lajos Stúdió évfordulós kiállításaira készült lambdaprintjei. Ezekben néhány vajdás személyiséggel azonosságot vállalva változik át Bereznay Péterré, Bukta Imrévé, Ungár Ágnessé, fe Lugossy Lacává, ef Zámbó Istvánná, Mátrai Szabolccsá, Nánássy Istvánná (2002) stb. Látszólag nem nagy ügy valakit lemásolni, bár az utánzás Arisztotelész szerint a művészet alapja. " A költői tevékenységet egészében, nyilvánvalóan két ok teremtette meg, éspedig két természeti ok. Az emberekkel ugyanis gyermekségüktől fogva velük született az utánzás (...) és az, hogy mindnyájan örömüket lelik az utánozmányokban.4
Csontó nemcsak külsejében, ruházatában próbál azonosulni a modellekkel, hanem olyan szituációt, mozdulatot "kap el", mely jellemző a megidézett személyre. Az utánzás által a prezentált személyeket valójában reprezentálja, azaz újra jelenlévővé teszi őket, különösen az imitált arckifejezés által.
A portrék jó részén egyszerre tükröződik a modell belső lelkivilága, személyisége, de ugyanakkor az empátia révén a környezetének vonásai is megjelennek rajta.
A pszichológus Robert Zajonc hosszas kutatásai, kísérletei során arra megállapításra jutott, hogy az arc nemcsak belső érzelmeket fejez ki, hanem ez a folyamat fordítva is működik. Az empátia révén az ember átveszi a másik ember arckifejezését, utánozza az arcizmok mozgását, s ez befolyásolja a hangulatát. "Az empátiás folyamat az arc motoros működésére, illetve az ebből eredő érzésállapot szubjektív élményére vezethető vissza. A másvalakivel együttérző személy a saját szubjektív tapasztalata alapján képes felfogni a másik állapotát. És ahhoz, hogy ez a szubjektív tapasztalat létrejöjjön, semmi másra nincs szükség, mint a megfelelő arckifejezésre.5
Persze minthogy a befogadás és az értelmezés egymástól el nem választható műveletek, kölcsönösen és teljesen összefüggnek egymással. Nelson Goodman szerint sohasem reprezentálunk semmit tulajdonságaitól teljesen megfosztottan vagy tulajdonságainak teljességével. Egy kép sohasem pusztán csak reprezentálja x-et, hanem férfiként reprezentálja, azt reprezentálja, hogy x-et hegy mivoltában reprezentálja, vagy azt a tényt reprezentálja, hogy x-dinnyeként van.6 E minden reprezentációra vonatkozó tényen túl Csontó műveit erőteljesen meghatározza a "modell" egyéniségét leginkább megjelenítésére és ugyanakkor önmaga megmutatására irányuló vágy, az azonosulás és a distancia igénye, alkotásai ezért idézőjelek, mivel egyrészt felelevenítenek, másrészt távolságot is tartanak ("idézőjelbe teszi" az ábrázoltakat).
Csontó az általa megidézett múltbéli személyeket a közös a kulturális emlékezetből meríti, a kortársait viszont ezen gesztus által megerősíti az utódok kulturális emlékezete számára. Jan Assmann7 szerint amikor az elhunyt ember továbbél az utókor emlékezetében, valójában a felelevenítés olyan aktusáról van szó, melyet az elhunyt a csoport abbéli eltökélt és határozott szándékának köszönhet, hogy nem engedik az enyészet martalékává válni, hanem az emlékezés erejével megtartják a közösség tagjainak sorában, és magukkal viszik a jövőbe. Ahogy Assmann szerint is megvannak a kulturális emlékezetnek a maga sajátos hordozói, például a sámánok, a bárdok, a papok, a tudósok, az írnokok, s nem utolsó sorban a művészek, vagyis a tudás felhatalmazottai. Csontó is mint művész ezen kulturális emlékezet közvetítője, aki közben reflektál saját tevékenységére és a változás állandóságára is.
(Szentendre, Szentendrei Képtár, 2005.) 1 Hans Belting: Kép és kultusz. Bp., 2000, Balassi Kiadó, 10.
2 U.o., 492.
3 Ezekről lásd András Edit:Vizuális napló. Új Művészet, 2005/2..
4 Arisztotelész: Poétika, Bp., 1997, PannonKlett Kiadó, 27.)
5 Robert Zajonc: Érzelmek a társas kapcsolatokban és a megismerésben. Bp., 2003, Osiris Kiadó, 364.
6 Nelson Goodman: Az újraalkotott valóságról és a képek hangjairól. In A sok arcú kép (szerk.: Horányi Özséb). Bp., 2003, Typotext, 45.
7 Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Bp., 2000, ???
Belting Kép és kultusz című könyvében nagy hangsúlyt fektet a képmás és a képi elbeszélés közti különbségre, különösen azáltal, hogy szerinte a Krisztusról és a szentekről készült képek történetében a képmás, az imago mindig elsőséget élvezett az elbeszéléshez vagy történethez képest. A kultuszképet a jelenlét szimbólumaként, míg a képi elbeszélést a történet szimbólumaként értelmezi. "A kép ebben az összefüggésben valami olyasminek a helyettesítője vagy szimbóluma, ami a jelenben csak közvetve tapasztalható meg: Isten egykori és eljövendő jelenlétének az ember életében. A kép megosztotta a nézővel azt a jelent, amelyben Isten tetteiből egyébként csak kevés megy végbe láthatóan. Ugyanakkor a kép belenyúlt múltba és jövőbe." 1
Persze ez alapvetően addig igaz, míg a kép elsődleges funkciója a kultuszban betöltött szerepe. Ám a középkori kultuszkép az újkor műalkotásává vált. Ezután a kép létrejöttében a művészet szabályai váltak dominánssá. "Az újkor embere egyedül maradt a világban. Készíthet újabb képeket magának, ám azok semmi más igazságot nem hordoznak, mint egyedül azt, amellyel ő ruházza fel őket."2
A fényképezőgép, a "képmás" rögzítése által nyert mágikus hatalom elől menekülő "primitív" törzsek esete közismert, akárcsak a népi hiedelmekben azok a megszemélyesített babák, melyeken végrehajtották az utált személy megrontást.
Csontó Lajos ugyan napjaink alkotója, mégis műveiben rendszeresen foglalkoztatja a kép hatalmának kérdése, misztikus ereje. Ráadásul folyamatosan felbukkan nála a hagyományhoz, hagyományos ábrázoláshoz kapcsolódás és az ettől való elszakadás, az újítás egyidejű megjelenítése. Így alkotásait a kulturális idézőjelek permanens kísértése jellemzi, metaforikus tartalommal telítve. Ennek következtében a kortárs művészet aspektusából Csontó művei is vádolhatók képrombolással, mivel a kortárs művészet képrombolásának legfőbb ismertetői - bár számos eleme már korábban is előfordult, mégis napjainkra vált dominánssá -: a képek összekapcsolása más képekkel, megismétlése, remixelése, reprodukálása, megidézése, paródiája, allúziója, el- és kisajátítása és a hipertextek használata. KÉP ÉS ÍRÁS A korai hagyományhoz talán öntudatlanul, de szintén kapcsolódik műveiben a kép és írás egysége. Alkotásainak kezdetektől domináns eleme a vizualitás és a verbalitás együttes jelenléte, ahol a feliratoknak nemcsak a tartalma, hanem a tipográfiája is meghatározó. A korábbi művein (1997-2000) a 70-es évek írógép leütéseit imitáló betűkkel olvashatók a szövegek (mégse; mégis; eszembe jutott isten; Istenem; hamis hűség; Mindent értek Apa stb.), majd 2002-ben a Vintage Galéria kiállításán bemutatott fotókon mintha tévéképernyőn megjelenő képeket látnánk, melyeken a sírfeliratok kőből vésett betűi alkotják a szöveget (boldog isten; hontalan hűség; takaros türelem; édes nővér stb.). Sajátos tipográfiájú a családjáról készült fotóinak a felirata. Megint más a ha gondolod, szólj/ ha gondolod, ölj szövegek típusa. A mostani kiállításán az emberkovácsolás szó a neonfeliratok tipikus designjával készült.
A tipográfiánál azonban sokkal fontosabb ezen szövegek jelentése. Ezek olykor szellemes megállapítások (nem akarok úgy meghalni, hogy nem éreztem jól magam az életem hátra lévő részében) vagy épp egyszerű bölcsességek (Szokás dolga a felelősség is). De gyakran csak egy-egy szó, szókapcsolat a mű része (türelem, irgalom, uralom, hatalom, baráti jobb stb.). Ezek közt a különböző kontextusokban leggyakrabban az isten (eszembe jutott isten, Istenem-szivacsaggyal, Istenem-hajóval, Boldog isten), a hűség (hamis hűség, hontalan) és a türelem szavak fordulnak elő a leggyakrabban. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy a feliratok sokszor épp az emberben rejtőző ellentmondásosságot és dichotómiát prezentálják, például: mégse-mégis; mindig mindent soha semmit; rossz is vagyok, meg jó is; örökre őrzöm hiszékenységemet/ örökre hurcolom hiszékenységemet; ha gondolod, szólj, ha gondolod, ölj; hontalan hűség stb.
A mostani kiállításán az Emberkovácsolás neonfeliratként olvasható és A zene szép című művében az egyik lábon az egymás után megjelenő szavak a Jó élet vár jelentést adják ki. Láthatóan a szövegek is igazolják Csontó irányultságát a világ metafizikus és morális megközelítésére, anélkül hogy a negédessé vagy patetikussá válna. Persze mindezeket a képek is alátámasztják. A zene szép című, függönyökre vetített videóinstallációján a művész arca hol Jézussá, hol Hitlerré, hol csokinyúllá változik. E képek mindegyike egy-egy világkép, eszme szignifikáns megtestesítője (jóság, gonoszság, populáris giccs), mintegy szimbolizálva az emberben egyszerre benne rejlő lehetséges alternatívák szélsőséges eseteit. Egyik kezén a stigma, a másikban számos bibliai utalású tárgy3. Egyik lábán lassan a jó élet vár felirat olvasható, míg a másik hol halfarokká, kutya-, illetve disznólábbá változik szintén kultúrtörténeti utalásokkal terhelve. ÉN ÉS A VILÁG Csontó eddigi életműve, különösen a videóművei alapján feltűnő, hogy többnyire egyszerre lehetünk részese egy/több másik ember megjelenítésének és az önreprezentációnak. Mivel szinte minden művében jelen van saját maga is, ugyanakkor folyamatosan átváltozik valaki mássá, így egyszerre ego és közösségi művész. Műveiben folyamatosan kapcsolatot tart a környezetével, a múlttal, s mintegy állandó szimbiózisban él velük. Például Az örökké őrzöm hiszékenységemet című videóművén a saját és ismerősei, sőt számos médiaszemélyiség arca változik át egymásba. A zene szép című fent említett videóinstallációján a múlt és a jelen folyik folyamatosan egymásba. Az Emberkovácsolás című egyrészt egy neonfeliratból, másrészt egy videóműből áll, ahol a vízesésben fel-felbukkanó labdák az emberi viszonylatok metaforái, amelyben hol találkozunk, hol eltávolodunk egymástól, de az egyes ember életútjának csúcs- és mélypontjait is megjeleníti, a változás állandóságát. Ezen s átváltozó művei sorában is külön figyelmet érdemelnek a Vajda Lajos Stúdió évfordulós kiállításaira készült lambdaprintjei. Ezekben néhány vajdás személyiséggel azonosságot vállalva változik át Bereznay Péterré, Bukta Imrévé, Ungár Ágnessé, fe Lugossy Lacává, ef Zámbó Istvánná, Mátrai Szabolccsá, Nánássy Istvánná (2002) stb. Látszólag nem nagy ügy valakit lemásolni, bár az utánzás Arisztotelész szerint a művészet alapja. " A költői tevékenységet egészében, nyilvánvalóan két ok teremtette meg, éspedig két természeti ok. Az emberekkel ugyanis gyermekségüktől fogva velük született az utánzás (...) és az, hogy mindnyájan örömüket lelik az utánozmányokban.4
Csontó nemcsak külsejében, ruházatában próbál azonosulni a modellekkel, hanem olyan szituációt, mozdulatot "kap el", mely jellemző a megidézett személyre. Az utánzás által a prezentált személyeket valójában reprezentálja, azaz újra jelenlévővé teszi őket, különösen az imitált arckifejezés által.
A portrék jó részén egyszerre tükröződik a modell belső lelkivilága, személyisége, de ugyanakkor az empátia révén a környezetének vonásai is megjelennek rajta.
A pszichológus Robert Zajonc hosszas kutatásai, kísérletei során arra megállapításra jutott, hogy az arc nemcsak belső érzelmeket fejez ki, hanem ez a folyamat fordítva is működik. Az empátia révén az ember átveszi a másik ember arckifejezését, utánozza az arcizmok mozgását, s ez befolyásolja a hangulatát. "Az empátiás folyamat az arc motoros működésére, illetve az ebből eredő érzésállapot szubjektív élményére vezethető vissza. A másvalakivel együttérző személy a saját szubjektív tapasztalata alapján képes felfogni a másik állapotát. És ahhoz, hogy ez a szubjektív tapasztalat létrejöjjön, semmi másra nincs szükség, mint a megfelelő arckifejezésre.5
Persze minthogy a befogadás és az értelmezés egymástól el nem választható műveletek, kölcsönösen és teljesen összefüggnek egymással. Nelson Goodman szerint sohasem reprezentálunk semmit tulajdonságaitól teljesen megfosztottan vagy tulajdonságainak teljességével. Egy kép sohasem pusztán csak reprezentálja x-et, hanem férfiként reprezentálja, azt reprezentálja, hogy x-et hegy mivoltában reprezentálja, vagy azt a tényt reprezentálja, hogy x-dinnyeként van.6 E minden reprezentációra vonatkozó tényen túl Csontó műveit erőteljesen meghatározza a "modell" egyéniségét leginkább megjelenítésére és ugyanakkor önmaga megmutatására irányuló vágy, az azonosulás és a distancia igénye, alkotásai ezért idézőjelek, mivel egyrészt felelevenítenek, másrészt távolságot is tartanak ("idézőjelbe teszi" az ábrázoltakat).
Csontó az általa megidézett múltbéli személyeket a közös a kulturális emlékezetből meríti, a kortársait viszont ezen gesztus által megerősíti az utódok kulturális emlékezete számára. Jan Assmann7 szerint amikor az elhunyt ember továbbél az utókor emlékezetében, valójában a felelevenítés olyan aktusáról van szó, melyet az elhunyt a csoport abbéli eltökélt és határozott szándékának köszönhet, hogy nem engedik az enyészet martalékává válni, hanem az emlékezés erejével megtartják a közösség tagjainak sorában, és magukkal viszik a jövőbe. Ahogy Assmann szerint is megvannak a kulturális emlékezetnek a maga sajátos hordozói, például a sámánok, a bárdok, a papok, a tudósok, az írnokok, s nem utolsó sorban a művészek, vagyis a tudás felhatalmazottai. Csontó is mint művész ezen kulturális emlékezet közvetítője, aki közben reflektál saját tevékenységére és a változás állandóságára is.
(Szentendre, Szentendrei Képtár, 2005.) 1 Hans Belting: Kép és kultusz. Bp., 2000, Balassi Kiadó, 10.
2 U.o., 492.
3 Ezekről lásd András Edit:Vizuális napló. Új Művészet, 2005/2..
4 Arisztotelész: Poétika, Bp., 1997, PannonKlett Kiadó, 27.)
5 Robert Zajonc: Érzelmek a társas kapcsolatokban és a megismerésben. Bp., 2003, Osiris Kiadó, 364.
6 Nelson Goodman: Az újraalkotott valóságról és a képek hangjairól. In A sok arcú kép (szerk.: Horányi Özséb). Bp., 2003, Typotext, 45.
7 Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Bp., 2000, ???
©Bordács Andrea