Siker, pénz, csillogás... A számtalanszor hangoztatott közhely szerint a sikerhez, a sztársághoz elég a vonzó külső, a jó PR, s az állandó médiaszerepelés. Ám, ha alaposabban megvizsgáljuk az igazi sztárok, s nemcsak a néhány hónapig hírt szolgáltató, újságok címlapját díszítő sztárocskák közti különbséget, azt tapasztalhatjuk, hogy ez csak csalóka látszat. A Bécsben két helyszínen (Kunstforum Bank Austria, Kunsthalle) megrendezett Szupersztárok Warholtól Madonnáig című kiállítás e szuper előtaggal kívánta jelezni, hogy témája épp az ikonikussá vált médiaszepelők, s nem pedig az évszakonként változó hullócsillagok. Az utóbbi idők egyik leginkább gondolatébresztő kiállításán ugyan már a művek jó részét ismerhette a néző, mégis ebben a kontextusban a sztárság fogalmát kitágítva és körbejárva, új élményekkel szolgáltak, megerősítette bennem az e témáról unos untalanszor olvasható közhelyekkel szembeni ellenérzésemet. Éppen ezért az amúgy felettébb izgalmas rendezvény egyik zavaró aspektusa, koncepciótörése nyilvánult meg abban, hogy a Kunsthalléban látható tárlaton a Big Brother-jelenség is helyet kapott, a három percig "híres", pontosabban ismert figuráival.
E csillaginváziót felsorakoztatva a kiállítás arra próbálja rávenni a nézőt, hogy a gyors, kézenfekvő ítéletek helyett inkább gondoljon bele, mitől válik egy-egy jelenség emblematikussá.
A sztárjelenség alapvetően a film és televízió megjelenéséhez köthető, ezekkel a médiumokkal ugyanis egyszerre emberek milliói ismerhettek meg egy-egy színészt, énekest, sportolót, politikust és más közszereplőt. Ugyanakkor maga a kitűnni vágyás, a különbnek lenni érzése, a hírnév vonzása az emberiséggel egyidős. Az ókori sport és költői, dráma írói versenyeken, a hatalomért való harcban stb. is ez motiválta a „versenyzőket”. Ez az emberi erény vagy gyarlóság talán csak a középkorban szorult háttérbe, minthogy egyértelműen ez utóbbinak számított. Ma hírnév gyakran a pejoratívan hangzik, pedig a reneszánsz idején különösen kitüntette szerepet kapott. Rudolf és Margot Wittkower A Szaturnusz jegyében című könyvükben is számos esetet említenek a hírnév fontosságáról a művészek esetében, mely akkor olykor ellentétben állt az anyagi jóléttel. Filippo Villani A híres firenzeiek élete című kötetében olyan embernek írta le Giottót, akit a hírnév jobban érdekelt a gazdagságnál.1 Alberti szerint is a művész elsődleges célja az ókori elődök által élvezett hírnév és megbecsülés elnyerése.2 Szintén Wittkoweréknél olvashatunk arról, hogy bizonyos művészek (Leonardo, Michelangelo, Mantegna, Raffaello, Ferrari és Dürer) nemcsak művészetük kiválósága révén tettek szert dicsőségre és hírnévre, hanem emberségük és szokásaik finomsága is hozzájárult ehhez. 3 De hát a mi Balassink is úgy vélte, hogy vitézeink „az jó hírért névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak”.
Ma a gyors híráramlásban, a mindenhonnan ránk zúduló sztárdömpingből gyakran úgy tűnik, nem kell semmi különös tehetség a hírnév elnyeréséhez, mivel ez nem az illető valamely tettének, illetve személyiségének erényes, hasznos és kiváló tulajdonságai következtében adatik meg, hanem pusztán a gyakori szereplésétől. Ez azonban csak dekasztárokra jellemző, persze az adott pillanatban nehéz eldönteni kiből is lesz emblematikus figura, s ki válik a felejtés áldozatává. A sztárság jelensége az aktuális jelenben mindig valamilyen igényt is kielégít, mivel ugyanaz a viselkedésminta tíz évvel előbb vagy tíz évvel később nem biztos, hogy hasonló hatást keltene. Azt a kis másságot, amire már van fogadó készség, jókor kell bevinni a köztudatba. Egy-egy korszak bizonyos sztárjai az utókor számára jelentőségüket vesztik, másokat később újra elővesznek (lásd a feminizmus térhódításával egyre népszerűbbé váló Frida Kahlo esetét stb.), más múltbéli és természetesen jelenbeli személyekre kerül a reflektorfény. Mégis vannak olyan ikonok, akik mindig ott vannak a sztárság toplistáján.
A jelenség kritikája helyett talán célravezetőbb megvizsgálni, mi lehet ennek a hátterében, milyen igény érkezik a közönség felől, s mi az, amit ők megtestesítenek. Assman4 szerint, amikor az elhunyt ember továbbél az utókor emlékezetében, valójában a felelevenítés olyan aktusáról van szó, melyet az elhunyt a csoport abbéli eltökélt és határozott szándékának köszönhet, hogy nem engedik az enyészet martalékává válni, hanem az emlékezés erejével megtartják a közösség tagjainak sorában, és magukkal viszik a jövőbe. A sztárokra való reflexiók is tulajdonképpen ezt a folyamatos felelevenítést hajtják végre.
Az egyes „csillagok” életútjának tanulmányozása során az is megállapítható, hogy az elengedhetetlenül szükséges szerencsén túl maguk is keményen hozzájárultak e sikerhez. S mindehhez az előbb említett igénykielégítés, az egyediség, az öntörvényűség is szükséges, de nem elégséges feltétele a sztársághoz vezető útnak.
A bécsi kiállítás ugyanakkor nem a bulvárlapok nyomán rendez toplistát, hanem a művészetre, elsősorban a képzőművészetre gyakorolt hatását vizsgálja. Ugyanis ezek az emblematikus figurák a művészet témáivá is válhatnak. Szupersztárok a művészet aspektusából. Vajon mit tippelnének kik szerepeltek legtöbbet a tárlaton? Ugyan néhány művel természetesen lehetett volna még bővíteni a műtárgyak számát, de a legtöbbször szereplők esete talán mégiscsak önmagáért beszél. 17 alkotás reflektált a Marilyn Monroe-jelenségre, 11 Mona Lisára, de hozzá még számtalan szuvenírtárgy is társult (csak a katalógusban ezek már nem szerepeltek). Utánuk szinte csak férfiak hada következik Andy Warhol (mint téma) Michael Jacksonnal fej fej mellett, de Warhol mint kiállító művész is 20 munkával volt jelen. Nyomukban Picasso-, Dalí- és Beuys-feldolgozások következtek, bár ezek alapvetően fotók voltak a művészekről.
Azt, hogy a rendezvény elsősorban a szimbolikussá vált jelenségeket mutatja be, igazolja az a tény is, hogy a szupersztárok közé bekerült számos tárgy mint márka. Azaz a brand- vagy logókultúra fetisizált alakjai is megjelennek, úgy mint például a Coca-Cola. Ezüstösen csillogott Andy Warhol szoborrá avanzsált palackja, míg Rauschenberg combine painting-jén a vászonra applikálták a képét. A Coca-Cola nálunk különösen mást jelentett, mint Amerikában és Nyugat-Európában, a szabadságnak stb. ízét is hordozta, gondoljunk csak Gothár Péter Megáll az idő című filmjének emlékezetes a Coca-Colás jelenetére!
De más szimbolikus márkákkal is találkozhattunk, mint például a híres cipőkkel: a Gucci, a Prada Sylvie Fleury művén, melyek az elegancia, high life szimbólumai. Ugyancsak hatalmas márkakultusz-harc (Starwars?) dúl az egyes sportmárkák közt, itt is láthattunk szinte emlékművet a Nike-nak (Michael Blum, Andreas Gursky) és az Adidasnak (Marc Bijl). Sőt, a leglátványosabb munkák közé tartoztak Jeff Koons azon Nike-plakátjai, melyen egy-egy híres sportoló mint valami uralkodó jelenik meg sportszerei közt, így például Zungul mint (gól)király, Moses Malone, az NBA történetének egyik legsikeresebb játékosa nevének őséhez méltó szituációban látható, amint a kosárlabdák utat nyitnak előtte.
Ezen márkák fontos jellemzője a kiváló (?) minőségen túl, hogy egy-egy életstílus képviselői, s ha a vásárló úgy érezheti, ha rendelkezik ezekkel a tárgyakkal, akkor ezáltal részese annak az életvitelnek is, amit a birtokolt termék megtestesít.
A McDonald's étteremlánc különösen az azt nem kedvelők körében vált a rohanó világunk, a stílus nélküliség, a 20. századi új uniformizáltság, a globalizáció, az egészségtelen táplálkozás stb. metaforájává. A kiállításon Tom Sachs reflektált erre a jelenségre egyrészt hirdetőtáblaként jelezve, hogy az étteremlánc az egész Földet behálózza, másrészt McDonald's-os dobozokból Brancusi szobrát imitálva mint az új esztétikumot vizionálja. A rendezvényen nem volt jelen, de jól illett volna a koncepcióba a Chapman-fivérek azon műtárgysorozata, ahol archaikus totemfigurákat díszítenek McDonald's-os logókkal, hamburgerekkel, sült krumplival, s némelyik tárgyon ezek az elemek annyira belesimulnak a totembe, hogy első pillantásra észre sem vehetők.
A márka és életvitel azonosságának talán legtipikusabb képviselője a Malboroh-Man feeling. A vadnyugati betörhetetlen, örökké nyughatatlan, magányos, de küldetéseit megvalósító férfi, akit a hétköznapok kicsinyes nyűgei nem érintenek meg. Talán a hagyományos értelemben vett férfiasság szimbólumaként jelenik meg Rodney Graham filmjében és Richard Prince fotóin.
Első hangzásra akármilyen hihetetlennek is tűnik, bizonyos műalkotások is „sztárrá” válhatnak. Ám ha ezt az emblematikusság felől szemléljük, mindjárt érthetővé válik ennek a tematikának a megjelenése a kiállítás keretén belül. Ha az embereknek fel kellene sorolniuk három híres festményt, szinte majdnem minden változatban szerepelne a Mona Lisa. Nem is tudnánk igazán meg mondani miért épp ez a mű vált mintegy a festészet jelképévé. Leonardo más festménye legalább ennyire jó, sőt az egyes szubjektív ízlések más alkotásokat sokkal kiválóbbnak talál, mégis ez a mű mintegy fogalommá vált. Ezt a tényt persze tovább erősíti az a számos Mona Lisa-reflexió, ami azóta született. A Kunstforumban is egy külön teremben láthatók a teljesség igénye nélkül a különböző Mona Lisa-feldolgozások. Köztük például Tót Endre Távollévő képe, az üres kép közepén a mosoly valahol itt felirattal. Kacajra fakasztó Botero húsos, robosztus 13 éves Mona Lisája, akinek pirosló orcáján már ott a titokzatos mosoly, csak épp a festmény stílusa és Giaconda kisugárzása áll elemi ellentétben Leonardo művének aurájával. Általában a humoros attitűd jellemzi ezeket a feldolgozásokat, mint például Timm Ulrichs munkáját, melyen a saját csengője alatt Mona Lisáé található, ez a közeli szomszédság egyben a saját egóját is növeli ezzel, mivel egyszintre helyezi magát a hölggyel. De bemutatták Marcel Duchamp-féle L. H.O. O. Q. felirattal ellátott változatot is, Magritte és Malevics reflexióját is. A műalkotás értékű Mona Lisa-adaptációk mellett a tárlóban különféle Mona Lisa-díszítésű szuvenírek is láthatók.
A Leonardo-remeken kívül még más műalkotás-feldolgozásokkal is találkozhattunk. A folyamatosan arcátalakításon áteső, s ezt a művészetévé avató Orlan többek közt a különböző festmények nőalakjainak arcát választotta operációinak mintájául. Cindy Sherman híres festmények főszereplőivé (Madonnává, és a Beteg Bacchusszá) maszkírozta magát, akárcsak a japán Morimura, aki most Olimpiaként tekintett a nézőkre. Eve Sussman filmjében a lassú filmáramban a szereplők úgy jönnek-mennek, hogy közben különböző Velazquez-festmények elevenednek meg.
Azt láthattuk, a médiasztárok közé tartozik a pápa is, aki Velázquez, Bacon alkotásai után számos kortárs alkotásnak is a témája. A híres-hírhedt Cattelan-mű ugyan hiányzott a bemutatóról, de így is számos pápa-művet láthattunk, különböző műfajokban: Yan Pei Ming Pápa vörös című munkája festmény, Piotr Uklanszkij II. János Pálja fotó, ahol az emberek csoportja mintegy performanszként alkotja a pápa-fejet, Volker Hildebrandtnál A pápa jön, megy című művén apró filmkockánkként mutatja be a pápa beszédhez való érkezésétől a távozásáig. A várakozásomhoz képest viszonylag kevés politikussal találkozhattunk (Adam McEwen:Bill Clinton, Jim: Shaw: Ronald Reagan, Casale Chatwick: JFK's öltöny) szerencsére.
A művész művész általi ábrázolása esetében azt tapasztalhatjuk, hogy azok az alkotók, akik valamely kollégájukat megörökítették, gyakran maguk is műalkotás témájává váltak. Sőt talán a legtöbb műalkotás témája maga a művészetre, mint műalkotásokra vagy mint a művészekre való reflexió. Így nemcsak Beuys személye, hanem még az öltönye inspirálóvá vált (Beuys, Cattelan), Leibovitz is végig fotózott jó néhány sztárt, méghozzá szellemesen, a saját művészetük szellemében: Christót becsomagolva, Keith Heringet összegraffitzve stb.
A művészek közül legtöbbször Dalí (Philippe Halsman, Helmut Newton fotósorozatai) Picasso (Louise Lawler, Robert Doisneau), Andy Warhol (Leibovitz, Ron Galella, Douglas Gordon, Patrick McMullan, Duane Michals) szerepelnek másik műalkotás, többnyire fotó témájaként.
A sztárság fogalma ugyanakkor leginkább a filmsztárok, sportolók és a zenészek körében a legautentikusabb, s gyakran a képzőművészet témájává is válnak. Azok a szimbolikus filmsztárok, akikkel nemcsak a filmvásznon, hanem a itt is találkozhattunk, például: Robert Redford, Elizabeth Taylor, James Dean, s a sokat emlegetett Marilyn Monroe. De a képregény-figurák is - különösen a megfilmesítés után - felvehetik velük a versenyt, úgymint a Batmen, a Pókember, a Superman. Sőt a kiállítás mint bizonyos típusú filmkarakterek sztereotípiáit is összegyűjtötte, úgymint a náci katonák ábrázolását különböző filmek filmkockáiból és plakátjairól. A kiállításon külön szekciót képviseletek a szupermodellek, de itt nem is annyira az egyes személyeken, mint inkább a modell-jelenségen volt a hangsúly.
Az, hogy a sztársághoz elég a csinos külső és a megfelelő kapcsolatok, a jó „piárolás”, főleg női idolok esetében szokott felmerülni. A Marilyn Monroe-jelenséget is - és különösen a nők - puszta külsőségekkel magyarázzák. Ha mindez elég volna, miért nem lesz több „Marilyn Monroe”, hiszen a producereknek, a színészek-énekesek menedzsereinek alapvető céljuk, hogy "védencükből" sztárt faragjanak. A médiaipar alapvetően erre a sztárgyártásra rendezkedett be, mégis hosszabb távra emblematikus személyiséggé válni csak néhánynak sikerül (mármint a jelöltek számát tekintve). Úgy vélem, hogy azokból a népszerű sztárokból váltak ún. szupersztárok, akik valamilyen viselkedésformát önmagukban megtestesítenek, valami újat és karaktereset adtak az addigi zenéhez, filmhez stb. Ez lehet mozdulat, stílus, egy életforma megtestesítése.
Marilyn Monroe-ra visszatérve, aki e kiállításon is számos módon megjelent (legtöbb reflexiót ő inspirálta: Gil&Moti, Morimura, Mimmo Rotella, Bert Stein, George Brecht, Christo, Douglas Gordon stb.), nem pusztán egy csinos, szexis nő volt, aki híres és magas rangú férfiak társaságában fordult elő. Az 50-es évek Amerikájának konzervatív nőideáljával szemben felvállalta szexuális kisugárzását. Férje, Arthur Miller ezt a naivitástól önpusztításig terjedő, széles skálán ingázó személyiséget A bűnbeesés után című drámájában is megidézi.
Marilyn Monroe temetésén az egyik beszéd is a kisugárzásának titkát kereste: „Más is akadt, aki gyönyörű szép volt, mint ő, ám benne volt valami más is, ami az emberek megláttak és azonosultak. Sugárzása volt sóvárgás és vágy áradt belőle...”5
A film ugyanakkor nemcsak alkalmazott médiuma lehet a sztárnak, hanem maga főszereplővé léphez elő. Egyes művek úgy sajátítanak ki más munkákat, hogy a film mint egy másik műalkotás témája jelenik meg, mint pl. Douglas Gordon videóműveiben, jelen esetben a Taxisofőr című film gordonosított szimultán vetített változatát láthattuk. Candice Breitz (szerepelt a 2005-ös Velencei Biennálén is) olyan filmrészletekből válogatott, ahol a párkapcsolatban épp a szakításnak lehetünk tanúi. A tévék térben voltak elhelyezve, mivel mindegyik elején egy valós filmbéli részlettel találkozhattunk, a híres színésznők eredeti játékával, míg a posztamens hátsó képernyőén ugyanaz a színésznő játszotta el minden jelenetben az elől hallható szöveget.
A zenészek közül úgy tűnik a Beatles, Elvis Presley, Michael Jackson és Madonna azok, aki képesek lettek ikonikus jelenséggé válni. Michael Jackson nemcsak Andy Warholt inspirálta, Jeff Koons is szobrot készített róla a majmával, s ezt a művet parodizálta Paul McCharty. Jackson is a popszakma emblematikus figurája, aki miután learatta a zenei sikereit, a testét is átszabatta, s ma már jóformán a különböző zűrös és peres ügyeiről lehet hallani. Mind az énekmódja, mind a tánca felettébb karakteres és rá jellemző. A leghíresebb videóklippjei komolyan szólnak valamilyen - többnyire társadalmi - jelenségről, nagyon profi koreográfiával és kivitelezésben. A tömeg és magas kultúra egymásra hatása jól tetten érhető a Scream című futurisztikus videóklippjében, amikor is egy űrhajón utazva előkerülnek az emberiség múltbéli értékei különböző műalkotások formájában. Madonna, aki mint Marilyn Monroe-t utánozva robbant be a köztudatba, mindig provokál és tabukat feszeget, s képes újból és újból megújulni.
Sztárság ugyanakkor önmagát gerjesztő folyamat. Andy Warhol sztárportréinak is maga a sztárság volt a témája. Noha épp ő általa vált szállóigévé a „15 percig mindenki híres lehet”-gondolat, mégis jó érzékkel valódi csillagokat örökített meg. Marilyn Monroe, Elvis Presley, Jackie Kennedy, Liz Taylor..., akiknek nemcsak a külsejük, hanem mimikájuk, gesztusuk is védjeggyé vált a média és Warhol nyomán. Ez a védjegy olyan erős, hogy a képekből készített sorozatokkal, szériajelleggel - több elemző állításával ellentétben - sem veszítenek egyediségükből, sőt akaratlanul emlékezetesek lesznek, csak épp olyan termékekké válnak, mint például a Coca-Cola és a Brillo-dobozok. A sztárok különben is hasonlóan működnek, mint a reklámozott termékek. Az újságra, filmre stb. azért kerül valamelyik híresség, hogy azt még jobban eladja, viszont ezáltal még híresebbé válik. A szociálpszichológusok (E. Aronson, R. Zajonc) tapasztalatai szerint a reklámokat nem szerető, nem figyelő, s abban nem hívő ember vásárláskor mégiscsak a már hallott és ismert márkát választja. Ugyanakkor a termékek csak ritkán mutatnak túl önmagukon (lásd márka-kultusz) A sztárok viszont valamilyen vonzó, sikeres magatartásformának az ikonjai, amilyenné szeretnénk válni vagy csak távolról utálni és csodálni. Még a folyton lázadó és a világgal haragban álló, s épp e mítosza miatt híres-hírhedt James Dean is az örök sztárok közé való. (Bécs, Kunstforum Bank Austria, Kunsthalle, 2006. II. 22-ig) 1. R. Wittkower-M. Wittkower: A Szaturnusz jegyében. A művész személyisége 2. Uo.
3. Wittkower-Wittkower: i.m. 137.
4. Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Budapest, 1999, Atlantisz Kiadó.
5. Lee Strasborg temetési beszéde
E csillaginváziót felsorakoztatva a kiállítás arra próbálja rávenni a nézőt, hogy a gyors, kézenfekvő ítéletek helyett inkább gondoljon bele, mitől válik egy-egy jelenség emblematikussá.
A sztárjelenség alapvetően a film és televízió megjelenéséhez köthető, ezekkel a médiumokkal ugyanis egyszerre emberek milliói ismerhettek meg egy-egy színészt, énekest, sportolót, politikust és más közszereplőt. Ugyanakkor maga a kitűnni vágyás, a különbnek lenni érzése, a hírnév vonzása az emberiséggel egyidős. Az ókori sport és költői, dráma írói versenyeken, a hatalomért való harcban stb. is ez motiválta a „versenyzőket”. Ez az emberi erény vagy gyarlóság talán csak a középkorban szorult háttérbe, minthogy egyértelműen ez utóbbinak számított. Ma hírnév gyakran a pejoratívan hangzik, pedig a reneszánsz idején különösen kitüntette szerepet kapott. Rudolf és Margot Wittkower A Szaturnusz jegyében című könyvükben is számos esetet említenek a hírnév fontosságáról a művészek esetében, mely akkor olykor ellentétben állt az anyagi jóléttel. Filippo Villani A híres firenzeiek élete című kötetében olyan embernek írta le Giottót, akit a hírnév jobban érdekelt a gazdagságnál.1 Alberti szerint is a művész elsődleges célja az ókori elődök által élvezett hírnév és megbecsülés elnyerése.2 Szintén Wittkoweréknél olvashatunk arról, hogy bizonyos művészek (Leonardo, Michelangelo, Mantegna, Raffaello, Ferrari és Dürer) nemcsak művészetük kiválósága révén tettek szert dicsőségre és hírnévre, hanem emberségük és szokásaik finomsága is hozzájárult ehhez. 3 De hát a mi Balassink is úgy vélte, hogy vitézeink „az jó hírért névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak”.
Ma a gyors híráramlásban, a mindenhonnan ránk zúduló sztárdömpingből gyakran úgy tűnik, nem kell semmi különös tehetség a hírnév elnyeréséhez, mivel ez nem az illető valamely tettének, illetve személyiségének erényes, hasznos és kiváló tulajdonságai következtében adatik meg, hanem pusztán a gyakori szereplésétől. Ez azonban csak dekasztárokra jellemző, persze az adott pillanatban nehéz eldönteni kiből is lesz emblematikus figura, s ki válik a felejtés áldozatává. A sztárság jelensége az aktuális jelenben mindig valamilyen igényt is kielégít, mivel ugyanaz a viselkedésminta tíz évvel előbb vagy tíz évvel később nem biztos, hogy hasonló hatást keltene. Azt a kis másságot, amire már van fogadó készség, jókor kell bevinni a köztudatba. Egy-egy korszak bizonyos sztárjai az utókor számára jelentőségüket vesztik, másokat később újra elővesznek (lásd a feminizmus térhódításával egyre népszerűbbé váló Frida Kahlo esetét stb.), más múltbéli és természetesen jelenbeli személyekre kerül a reflektorfény. Mégis vannak olyan ikonok, akik mindig ott vannak a sztárság toplistáján.
A jelenség kritikája helyett talán célravezetőbb megvizsgálni, mi lehet ennek a hátterében, milyen igény érkezik a közönség felől, s mi az, amit ők megtestesítenek. Assman4 szerint, amikor az elhunyt ember továbbél az utókor emlékezetében, valójában a felelevenítés olyan aktusáról van szó, melyet az elhunyt a csoport abbéli eltökélt és határozott szándékának köszönhet, hogy nem engedik az enyészet martalékává válni, hanem az emlékezés erejével megtartják a közösség tagjainak sorában, és magukkal viszik a jövőbe. A sztárokra való reflexiók is tulajdonképpen ezt a folyamatos felelevenítést hajtják végre.
Az egyes „csillagok” életútjának tanulmányozása során az is megállapítható, hogy az elengedhetetlenül szükséges szerencsén túl maguk is keményen hozzájárultak e sikerhez. S mindehhez az előbb említett igénykielégítés, az egyediség, az öntörvényűség is szükséges, de nem elégséges feltétele a sztársághoz vezető útnak.
A bécsi kiállítás ugyanakkor nem a bulvárlapok nyomán rendez toplistát, hanem a művészetre, elsősorban a képzőművészetre gyakorolt hatását vizsgálja. Ugyanis ezek az emblematikus figurák a művészet témáivá is válhatnak. Szupersztárok a művészet aspektusából. Vajon mit tippelnének kik szerepeltek legtöbbet a tárlaton? Ugyan néhány művel természetesen lehetett volna még bővíteni a műtárgyak számát, de a legtöbbször szereplők esete talán mégiscsak önmagáért beszél. 17 alkotás reflektált a Marilyn Monroe-jelenségre, 11 Mona Lisára, de hozzá még számtalan szuvenírtárgy is társult (csak a katalógusban ezek már nem szerepeltek). Utánuk szinte csak férfiak hada következik Andy Warhol (mint téma) Michael Jacksonnal fej fej mellett, de Warhol mint kiállító művész is 20 munkával volt jelen. Nyomukban Picasso-, Dalí- és Beuys-feldolgozások következtek, bár ezek alapvetően fotók voltak a művészekről.
Azt, hogy a rendezvény elsősorban a szimbolikussá vált jelenségeket mutatja be, igazolja az a tény is, hogy a szupersztárok közé bekerült számos tárgy mint márka. Azaz a brand- vagy logókultúra fetisizált alakjai is megjelennek, úgy mint például a Coca-Cola. Ezüstösen csillogott Andy Warhol szoborrá avanzsált palackja, míg Rauschenberg combine painting-jén a vászonra applikálták a képét. A Coca-Cola nálunk különösen mást jelentett, mint Amerikában és Nyugat-Európában, a szabadságnak stb. ízét is hordozta, gondoljunk csak Gothár Péter Megáll az idő című filmjének emlékezetes a Coca-Colás jelenetére!
De más szimbolikus márkákkal is találkozhattunk, mint például a híres cipőkkel: a Gucci, a Prada Sylvie Fleury művén, melyek az elegancia, high life szimbólumai. Ugyancsak hatalmas márkakultusz-harc (Starwars?) dúl az egyes sportmárkák közt, itt is láthattunk szinte emlékművet a Nike-nak (Michael Blum, Andreas Gursky) és az Adidasnak (Marc Bijl). Sőt, a leglátványosabb munkák közé tartoztak Jeff Koons azon Nike-plakátjai, melyen egy-egy híres sportoló mint valami uralkodó jelenik meg sportszerei közt, így például Zungul mint (gól)király, Moses Malone, az NBA történetének egyik legsikeresebb játékosa nevének őséhez méltó szituációban látható, amint a kosárlabdák utat nyitnak előtte.
Ezen márkák fontos jellemzője a kiváló (?) minőségen túl, hogy egy-egy életstílus képviselői, s ha a vásárló úgy érezheti, ha rendelkezik ezekkel a tárgyakkal, akkor ezáltal részese annak az életvitelnek is, amit a birtokolt termék megtestesít.
A McDonald's étteremlánc különösen az azt nem kedvelők körében vált a rohanó világunk, a stílus nélküliség, a 20. századi új uniformizáltság, a globalizáció, az egészségtelen táplálkozás stb. metaforájává. A kiállításon Tom Sachs reflektált erre a jelenségre egyrészt hirdetőtáblaként jelezve, hogy az étteremlánc az egész Földet behálózza, másrészt McDonald's-os dobozokból Brancusi szobrát imitálva mint az új esztétikumot vizionálja. A rendezvényen nem volt jelen, de jól illett volna a koncepcióba a Chapman-fivérek azon műtárgysorozata, ahol archaikus totemfigurákat díszítenek McDonald's-os logókkal, hamburgerekkel, sült krumplival, s némelyik tárgyon ezek az elemek annyira belesimulnak a totembe, hogy első pillantásra észre sem vehetők.
A márka és életvitel azonosságának talán legtipikusabb képviselője a Malboroh-Man feeling. A vadnyugati betörhetetlen, örökké nyughatatlan, magányos, de küldetéseit megvalósító férfi, akit a hétköznapok kicsinyes nyűgei nem érintenek meg. Talán a hagyományos értelemben vett férfiasság szimbólumaként jelenik meg Rodney Graham filmjében és Richard Prince fotóin.
Első hangzásra akármilyen hihetetlennek is tűnik, bizonyos műalkotások is „sztárrá” válhatnak. Ám ha ezt az emblematikusság felől szemléljük, mindjárt érthetővé válik ennek a tematikának a megjelenése a kiállítás keretén belül. Ha az embereknek fel kellene sorolniuk három híres festményt, szinte majdnem minden változatban szerepelne a Mona Lisa. Nem is tudnánk igazán meg mondani miért épp ez a mű vált mintegy a festészet jelképévé. Leonardo más festménye legalább ennyire jó, sőt az egyes szubjektív ízlések más alkotásokat sokkal kiválóbbnak talál, mégis ez a mű mintegy fogalommá vált. Ezt a tényt persze tovább erősíti az a számos Mona Lisa-reflexió, ami azóta született. A Kunstforumban is egy külön teremben láthatók a teljesség igénye nélkül a különböző Mona Lisa-feldolgozások. Köztük például Tót Endre Távollévő képe, az üres kép közepén a mosoly valahol itt felirattal. Kacajra fakasztó Botero húsos, robosztus 13 éves Mona Lisája, akinek pirosló orcáján már ott a titokzatos mosoly, csak épp a festmény stílusa és Giaconda kisugárzása áll elemi ellentétben Leonardo művének aurájával. Általában a humoros attitűd jellemzi ezeket a feldolgozásokat, mint például Timm Ulrichs munkáját, melyen a saját csengője alatt Mona Lisáé található, ez a közeli szomszédság egyben a saját egóját is növeli ezzel, mivel egyszintre helyezi magát a hölggyel. De bemutatták Marcel Duchamp-féle L. H.O. O. Q. felirattal ellátott változatot is, Magritte és Malevics reflexióját is. A műalkotás értékű Mona Lisa-adaptációk mellett a tárlóban különféle Mona Lisa-díszítésű szuvenírek is láthatók.
A Leonardo-remeken kívül még más műalkotás-feldolgozásokkal is találkozhattunk. A folyamatosan arcátalakításon áteső, s ezt a művészetévé avató Orlan többek közt a különböző festmények nőalakjainak arcát választotta operációinak mintájául. Cindy Sherman híres festmények főszereplőivé (Madonnává, és a Beteg Bacchusszá) maszkírozta magát, akárcsak a japán Morimura, aki most Olimpiaként tekintett a nézőkre. Eve Sussman filmjében a lassú filmáramban a szereplők úgy jönnek-mennek, hogy közben különböző Velazquez-festmények elevenednek meg.
Azt láthattuk, a médiasztárok közé tartozik a pápa is, aki Velázquez, Bacon alkotásai után számos kortárs alkotásnak is a témája. A híres-hírhedt Cattelan-mű ugyan hiányzott a bemutatóról, de így is számos pápa-művet láthattunk, különböző műfajokban: Yan Pei Ming Pápa vörös című munkája festmény, Piotr Uklanszkij II. János Pálja fotó, ahol az emberek csoportja mintegy performanszként alkotja a pápa-fejet, Volker Hildebrandtnál A pápa jön, megy című művén apró filmkockánkként mutatja be a pápa beszédhez való érkezésétől a távozásáig. A várakozásomhoz képest viszonylag kevés politikussal találkozhattunk (Adam McEwen:Bill Clinton, Jim: Shaw: Ronald Reagan, Casale Chatwick: JFK's öltöny) szerencsére.
A művész művész általi ábrázolása esetében azt tapasztalhatjuk, hogy azok az alkotók, akik valamely kollégájukat megörökítették, gyakran maguk is műalkotás témájává váltak. Sőt talán a legtöbb műalkotás témája maga a művészetre, mint műalkotásokra vagy mint a művészekre való reflexió. Így nemcsak Beuys személye, hanem még az öltönye inspirálóvá vált (Beuys, Cattelan), Leibovitz is végig fotózott jó néhány sztárt, méghozzá szellemesen, a saját művészetük szellemében: Christót becsomagolva, Keith Heringet összegraffitzve stb.
A művészek közül legtöbbször Dalí (Philippe Halsman, Helmut Newton fotósorozatai) Picasso (Louise Lawler, Robert Doisneau), Andy Warhol (Leibovitz, Ron Galella, Douglas Gordon, Patrick McMullan, Duane Michals) szerepelnek másik műalkotás, többnyire fotó témájaként.
A sztárság fogalma ugyanakkor leginkább a filmsztárok, sportolók és a zenészek körében a legautentikusabb, s gyakran a képzőművészet témájává is válnak. Azok a szimbolikus filmsztárok, akikkel nemcsak a filmvásznon, hanem a itt is találkozhattunk, például: Robert Redford, Elizabeth Taylor, James Dean, s a sokat emlegetett Marilyn Monroe. De a képregény-figurák is - különösen a megfilmesítés után - felvehetik velük a versenyt, úgymint a Batmen, a Pókember, a Superman. Sőt a kiállítás mint bizonyos típusú filmkarakterek sztereotípiáit is összegyűjtötte, úgymint a náci katonák ábrázolását különböző filmek filmkockáiból és plakátjairól. A kiállításon külön szekciót képviseletek a szupermodellek, de itt nem is annyira az egyes személyeken, mint inkább a modell-jelenségen volt a hangsúly.
Az, hogy a sztársághoz elég a csinos külső és a megfelelő kapcsolatok, a jó „piárolás”, főleg női idolok esetében szokott felmerülni. A Marilyn Monroe-jelenséget is - és különösen a nők - puszta külsőségekkel magyarázzák. Ha mindez elég volna, miért nem lesz több „Marilyn Monroe”, hiszen a producereknek, a színészek-énekesek menedzsereinek alapvető céljuk, hogy "védencükből" sztárt faragjanak. A médiaipar alapvetően erre a sztárgyártásra rendezkedett be, mégis hosszabb távra emblematikus személyiséggé válni csak néhánynak sikerül (mármint a jelöltek számát tekintve). Úgy vélem, hogy azokból a népszerű sztárokból váltak ún. szupersztárok, akik valamilyen viselkedésformát önmagukban megtestesítenek, valami újat és karaktereset adtak az addigi zenéhez, filmhez stb. Ez lehet mozdulat, stílus, egy életforma megtestesítése.
Marilyn Monroe-ra visszatérve, aki e kiállításon is számos módon megjelent (legtöbb reflexiót ő inspirálta: Gil&Moti, Morimura, Mimmo Rotella, Bert Stein, George Brecht, Christo, Douglas Gordon stb.), nem pusztán egy csinos, szexis nő volt, aki híres és magas rangú férfiak társaságában fordult elő. Az 50-es évek Amerikájának konzervatív nőideáljával szemben felvállalta szexuális kisugárzását. Férje, Arthur Miller ezt a naivitástól önpusztításig terjedő, széles skálán ingázó személyiséget A bűnbeesés után című drámájában is megidézi.
Marilyn Monroe temetésén az egyik beszéd is a kisugárzásának titkát kereste: „Más is akadt, aki gyönyörű szép volt, mint ő, ám benne volt valami más is, ami az emberek megláttak és azonosultak. Sugárzása volt sóvárgás és vágy áradt belőle...”5
A film ugyanakkor nemcsak alkalmazott médiuma lehet a sztárnak, hanem maga főszereplővé léphez elő. Egyes művek úgy sajátítanak ki más munkákat, hogy a film mint egy másik műalkotás témája jelenik meg, mint pl. Douglas Gordon videóműveiben, jelen esetben a Taxisofőr című film gordonosított szimultán vetített változatát láthattuk. Candice Breitz (szerepelt a 2005-ös Velencei Biennálén is) olyan filmrészletekből válogatott, ahol a párkapcsolatban épp a szakításnak lehetünk tanúi. A tévék térben voltak elhelyezve, mivel mindegyik elején egy valós filmbéli részlettel találkozhattunk, a híres színésznők eredeti játékával, míg a posztamens hátsó képernyőén ugyanaz a színésznő játszotta el minden jelenetben az elől hallható szöveget.
A zenészek közül úgy tűnik a Beatles, Elvis Presley, Michael Jackson és Madonna azok, aki képesek lettek ikonikus jelenséggé válni. Michael Jackson nemcsak Andy Warholt inspirálta, Jeff Koons is szobrot készített róla a majmával, s ezt a művet parodizálta Paul McCharty. Jackson is a popszakma emblematikus figurája, aki miután learatta a zenei sikereit, a testét is átszabatta, s ma már jóformán a különböző zűrös és peres ügyeiről lehet hallani. Mind az énekmódja, mind a tánca felettébb karakteres és rá jellemző. A leghíresebb videóklippjei komolyan szólnak valamilyen - többnyire társadalmi - jelenségről, nagyon profi koreográfiával és kivitelezésben. A tömeg és magas kultúra egymásra hatása jól tetten érhető a Scream című futurisztikus videóklippjében, amikor is egy űrhajón utazva előkerülnek az emberiség múltbéli értékei különböző műalkotások formájában. Madonna, aki mint Marilyn Monroe-t utánozva robbant be a köztudatba, mindig provokál és tabukat feszeget, s képes újból és újból megújulni.
Sztárság ugyanakkor önmagát gerjesztő folyamat. Andy Warhol sztárportréinak is maga a sztárság volt a témája. Noha épp ő általa vált szállóigévé a „15 percig mindenki híres lehet”-gondolat, mégis jó érzékkel valódi csillagokat örökített meg. Marilyn Monroe, Elvis Presley, Jackie Kennedy, Liz Taylor..., akiknek nemcsak a külsejük, hanem mimikájuk, gesztusuk is védjeggyé vált a média és Warhol nyomán. Ez a védjegy olyan erős, hogy a képekből készített sorozatokkal, szériajelleggel - több elemző állításával ellentétben - sem veszítenek egyediségükből, sőt akaratlanul emlékezetesek lesznek, csak épp olyan termékekké válnak, mint például a Coca-Cola és a Brillo-dobozok. A sztárok különben is hasonlóan működnek, mint a reklámozott termékek. Az újságra, filmre stb. azért kerül valamelyik híresség, hogy azt még jobban eladja, viszont ezáltal még híresebbé válik. A szociálpszichológusok (E. Aronson, R. Zajonc) tapasztalatai szerint a reklámokat nem szerető, nem figyelő, s abban nem hívő ember vásárláskor mégiscsak a már hallott és ismert márkát választja. Ugyanakkor a termékek csak ritkán mutatnak túl önmagukon (lásd márka-kultusz) A sztárok viszont valamilyen vonzó, sikeres magatartásformának az ikonjai, amilyenné szeretnénk válni vagy csak távolról utálni és csodálni. Még a folyton lázadó és a világgal haragban álló, s épp e mítosza miatt híres-hírhedt James Dean is az örök sztárok közé való. (Bécs, Kunstforum Bank Austria, Kunsthalle, 2006. II. 22-ig) 1. R. Wittkower-M. Wittkower: A Szaturnusz jegyében. A művész személyisége 2. Uo.
3. Wittkower-Wittkower: i.m. 137.
4. Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Budapest, 1999, Atlantisz Kiadó.
5. Lee Strasborg temetési beszéde
©Bordács Andrea