Egy korosztályhoz tartozók lévén, hadd kezdjem egy emlékkel. Jó húsz esztendővel ezelőtt sokszor találkoztunk a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának különböző rendezvényein, s jelenlegi tárlatát járva felötlött bennem egy réges-régi kép: Pócs Péter Zsdánov kötetből olvas fel részleteket valamelyik Stúdió közgyűlésen, ifjonti hévvel feszegetve a kulturális irányítás tűrési határait. Ugyanezt tette plakátjaival is. Nyughatatlan természetével ő is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az akkori stúdióvezetőnek, a néhai Chikán Bálintnak gyakran kellett raportra mennie a mindenható Vészics elvtárshoz.
Abban az időben, a 80-as évek elején - ez volt a kulturális plakát virágkora nálunk - Pócs Péter fotó alapú falragaszokat készített, amelyekre némiképpen hatottak a lengyel plakátművészeti hagyományok, de legalább annyira jellemezte őket az egyéni, expresszív-szürrealisztikus, mindig blikkfangokra, újításokra épülő kifejezésmódja. A fénykép alapú munkákat azután egy máig tartó, sóliszt gyurma (később pirogránit) figurákra épülő stílus követte. Ezen az alkotói perióduson belül van viszont egy rövid, a demokratikus fordulat idejére eső, igen jelentős időszaka, a rendszerváltozás folyamatát dokumentáló plakátoké, amely azért is meghatározó, mert a változás éveinek a megörökítése a képzőművészet területén egyedül a plakátművészetben érhető tetten. Emlékezzünk csak Orosz Istvánnak az etalonná vált Továrisi konyec! (1989) című falragaszára, vagy éppen írásom főszereplőjének 1956-ra emlékező plakátjára, amelyen a nyers húsból kivágott vörös csillagot egy rozsdás egérfogó ejti rabul ('56. 10. 23. 1989).
A 90-es évek elejétől a művészi, stílust teremtő és szellemes plakátművészet kezdett elsorvadni, egyre inkább kiszorították az utcáról és a hirdetőoszlopokról a lelketlen, fantáziátlan nagyméretű gigantposzterek. Kimondani is szörnyű, de úgy tűnik, napjainkban igazán gondolatébresztő, kvalitásos falragaszokkal - ahogy a jelen esetben is - legtöbbször már csak a kiállítótermekben találkozhatunk.
Pócs Péter indulásának idején, a 70-es és a 80-as évek fordulóján a hivatalos magyar plakátművészet motívumtára kiüresedőben volt. A rendszer hivatalos, piros betűs ünnepeit megjelenítő munkák a formális, sőt hazug jelképek újbóli és újbóli ismételgetésében merültek ki. A tartalmukban és formailag is gyenge politikai plakátok mellett a későszocializmus hiánygazdaságában kereskedelmi plakátoknak sem nagyon születtek. Áru nem lévén ugyanis nem volt funkciójuk, nem volt mit reklámozniuk. Ma már csak mosolyogni tudunk a „cipőt a cipőboltból”, és az ezekhez hasonló semmitmondó szlogeneken.
Az egyetlen szabad terület, melyre nem figyelt a hatalom, a filmet, színházi előadásokat és kiállításokat népszerűsítő kulturális plakát volt. E műfajban nem kellett ügyelni a szigorúan kötött politikai ikonográfiára, az egyéni ötletek mellett alkalmazni lehetett az új, a képzőművészetben is népszerű fotóeljárásokat (Schmal Károly) vagy a meghatározó képzőművészeti stílusokat. Nem véletlen, hogy 1989-ig Pócsnak, illetve az 1987-ben alakult DOPP csoport tagjainak (Duczky Kristóf, Orosz István, Pócs Péter és Pinczehelyi Sándor) munkái szinte egytől egyig kulturális plakátok voltak.
A bemutató is az 1980-as évek elején született, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója éves kiállításait reklámozó, zömmel fotó alapú munkákkal kezdődik. A sort az egyik végén festékes tubusból, a másik végén ceruzából komponált, pegazust formázó plakát nyitja (Fiatal Képzőművészek Stúdiójának kiállítása, 1980). A következőn egy vízből kiemelkedő, mentőövben felbukkanó fej látható (Stúdió '81, 1981). A két esztendővel későbbi éves stúdió-kiállítás plakátjának (Stúdió '83) sugallata az, hogy a művészet fogyasztható: a kompozíció egy fehérre festett, felülnézetből fotózott neobarokk tálca, rajta különböző geometrikus idomok (sütemények), illetve a hurkát formázó paletta embléma, mellette az egyik oldalon kés és villa, a másik oldalon szalvéta. E kétértelműség, a direkt tárgyak szimbólumokká való transzponálása szinte valamennyi Pócs-mű jellemzője.
A kulturális plakát sanyarú helyzetétből, illetve a megrendelések hiányából következett, hogy rengeteg a tárlaton a saját kiállításokat reklámozó falragasz. Ezeken a korai, ugyancsak fotót felhasználó plakátokon állatok, így kutya, tyúkok fényképei tűnnek fel, illetve maga a bekötött szemű művész, aki átlát a kötésen (Pócs Péter plakátkiállítása, Pécs, Ifjúsági Ház, 1983). A fotóra építő munkák egy rövid rajzos periódus után a már említett, máig tartó festett „sógyurma” és festett pirogránit figurákból építkező plakátokkal folytatódnak. Közülük is az egyik legszuggesztívebb az az egyszerre tárgyszerű és szürreális munka, amely több egyszemű, sokszor orr nélküli, ládába gyömöszölt cipószerű fejből áll össze (Pócs Péter plakátjai, Műcsarnok, 1987). Egy évvel később készült az óriási fülből és egy legörbült ceruzából fejet formáló ugyancsak harsogó szürreális falragasza (Pócs Péter plakátjai, Komáromi Kisgaléria, 1988). Az újabbak közül való a vörös alapon, piros csőrű széttárt szárnyú, hatalmas fehér madarat és piciny hajót ábrázoló (Péter Pócs Plakater, Viborg, 2003).
Ugyanezt a stílust és szemléletet képviselik a képzőművész kollégák tárlatait ajánló művek. Közülük az egyik legautentikusabb, leginkább a témát idéző a Gulyás Gyula kiállítását beharangozó, amelyen úgy utal a szobrász posztmodern periódusára, hogy a Marilyn Monroe-ról készült fehér gipsz büsztjét egy régi játék tűzoltóautóval kombinálja (Gulyás Gyula szobrászművész kiállítása, 1990). Jellemző, hogy az ekkor született többi nagyon szuggesztív kiállítási plakát már az erodálódó kommunista diktatúra végnapjait vizionálja, és nem az illető művész munkásságára hívja fel a figyelmet. Egy kövér szőrös hasat összeszorító "Előre" feliratos úttörőöv az emblémája például Pinczehelyi Sándor kiállításának (Pécsi Galéria, Pécs, 1986). És ugyanez mondható el a rendszerváltozás előtt egy évvel betiltott, Stefanovits Péter tárlatához készült lapjáról is, amire keresztre feszített, szétmálló vörös csillagot helyezett (Hasonlat, Dorottya utcai Kiállítóterem, 1988).
A politikai témájú plakátok méltatása előtt térjünk még egy rövid időre vissza a képzőművészeti és színházi alkotásokhoz! Közülük most csak kettőt emelnék ki, a SZAFT-kiállításét, melyen - utalva a címre - egy fekete tányérba öntött vörös szaft formál egy fejet, két gombszerű szemmel, a piros lében úszó csontra emlékeztető orral és a tányérból kilógó kanállal. Ez utóbbi egyszerre utal a szájra, kiálló műanyag nyele pedig cigarettára (SZAFT, 1988). Hasonló kompozíciós megoldású, de visszafogottabb, puritánabb a DOPP-csoportnak a Ginza Grafika Galériában (Japán), megrendezett tárlatát reklámozó falragasza. Ezen fehér alapon egy nagy vörös gomb látható, a gomblyukból kilógó vörös cérnaszállal (DOPP a GGG-ben, 1996).
A politikai plakátok jól tükrözik az 1989-ben bekövetkezett politikai fordulat utáni állapotokat, a többpártrendszer kialakulását, a szovjet csapatok kivonulását, az előző rendszerben tabu témának számító 1956-os forradalom ünneplését, valamint történelmi helyének kijelölését.
Az 1956-ra emlékező művek közül kitűnik a szuggesztív, szinte sokkoló 23. 10. '56. A palát egy fehér deszkalapra szegezett rozsdás egérfogót ábrázol, melynek lecsapó rúgója megfogja és lelapítja a nyers húsból kivágott vörös csillagot. Ugyancsak a forradalomra, annak hőseire és áldozataira, a 301-es parcellára utal a 301 című munkája (1989), amin a repedezett földet idéző alapon vörös festékből (vérből) csorgatott Magyarország- térképre kereszt alakba két rozsdás szeget helyezett egymásra a művész. A magyar szabadságharcot idézi a kokárdát fogó esküre nyújtott kéz (Kecskemét, 1848, 1989. március 15.) A romániai falurombolások, a múlt értékeinek a pusztítása ellen szól az Erdély(1988) című plakátja, amely nem más, mint egy Erdély feliratú, üres, lapok nélküli bőr könyvfedél, rajta román zászlóval.
Pócs szinte minden jelentős politikai eseményhez készített plakátot, például a kelet-németek Ausztriába távozásának emlékére a német zászló közepére egy bőröndöt foldozott (1989-?). Ugyancsak a rendszerváltozásról szól a Pócs Péter első kiállítása Franciaországban (1988) című plakát is. Motívumai, így a bomló vályogfal, a falra akasztott, kopott-repedt vörös csillag, a zabla, a fal mellé állított elnyűtt csizma, a falnak támasztott sarló és kalapács, mind-mind a kommunista rendszer pusztulását idézik. De politikai falragasz a legújabb, 1956 félszázados évfordulója előtt tisztelegő alkotása is.
A művész kisszámú kereskedelmi plakátjai ugyancsak blikkfangosak. Közülük a T. Nagy Tamás sajtkereskedése számára készült fél tucat falragaszból idéznék meg néhányat. Az egyiken háromnegyed piros almát látunk, aminek a belseje gusztusos, lyukacsos sárga sajt. A másikon könnyűfém felnire gumiabroncs helyett kerek sajtot applikált a művész, így tulajdonképpen sajtkerékkel reklámozza a kerek sajtot (T. Nagy Tamás sajtkereskedése, 1996, 1997).
Pócs ezredforduló után készült munkái egytől egyig meghökkentők és szellemesek, reklámozzák akár a mexikói designt (Lúdica -13, 2002), akár a Ludvig Nemzetközi Művésztelepet (2003).
Befejezésül a művész két kulcsfontosságú szimbólumáról, a (vörös) csillagról és a szemről, avagy szemekről szólnék, mivel nagyon sok plakátnak kiemelt motívumai. A csillagábrázolások igen régiek, szemben az ötágú vörös csillaggal, a kommunizmus, a munkásmozgalom jóval rövidebb életű jelképével. Ez utóbbi visszatárgyiasítására, deheroizálására vállalkozott Pócs is, akárcsak a kollégája, Pinczehelyi Sándor, amikor egérfogóba rakta, esetleg keresztre feszítette. A művész másik gyakran alkalmazott jelképe a szem, a világosságot és a szellemi látóképességet szimbolizálja. A szem nemcsak érzékelő szerv, hanem erősugarakat is képes kibocsátani, gondoljunk csak Medúza mindent kővé változtató pillantására. A keresztény ikonográfiában a háromszögbe foglalt szem Isten mindenütt jelenvalóságának a jelképe. Pócsnál is megjelenik ez a motívum, például a 3. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál (1993) címűn. Ezen a szöveget indító 3-as szám felső karéja válik háromszöggé, s annak közepében egy szem ül. Máshol a szemek önálló látó tárgyakként, ládába zsúfolt cipókba applikálva jelennek meg, esetleg hatalmas fülbe rakva, vagy fejet átszúró üreges csövekként (Pócs Péter plakátjai, Castelmoron d'Albert, 2003), illetve még számtalan meghökkentő, szürrealizmust is megidéző formában.
Pócs Péternek a lengyel plakáttradíciókból kialakított formanyelvét jobb híján szürrealisztikusnak nevezhetnénk, de illik rá a sokkoló, az abszurd jelző is. Igazán eredetivé és egyénivé mégis az teszi, hogy túl tud lépni a harsogó ötleteken, és el tud jutni a szimbolikus jelentésig. Munkái az általánosat is megcélzó tulajdonságuk révén emelkednek ki generációjának igen színvonalas plakátmezőnyéből, ahogy azt a jelenlegi, Budapest Galériában megrendezett tárlatán is tapasztalhatjuk. Reméljük, hogy a művész jövőben készülő plakátjai először nem a kiállítótermekbe vagy múzeumokba, hanem igazi helyükre, az utcára, a hirdetőoszlopokra kerülnek. (Budapest Galéria, III. 2-IV. 2.)
Abban az időben, a 80-as évek elején - ez volt a kulturális plakát virágkora nálunk - Pócs Péter fotó alapú falragaszokat készített, amelyekre némiképpen hatottak a lengyel plakátművészeti hagyományok, de legalább annyira jellemezte őket az egyéni, expresszív-szürrealisztikus, mindig blikkfangokra, újításokra épülő kifejezésmódja. A fénykép alapú munkákat azután egy máig tartó, sóliszt gyurma (később pirogránit) figurákra épülő stílus követte. Ezen az alkotói perióduson belül van viszont egy rövid, a demokratikus fordulat idejére eső, igen jelentős időszaka, a rendszerváltozás folyamatát dokumentáló plakátoké, amely azért is meghatározó, mert a változás éveinek a megörökítése a képzőművészet területén egyedül a plakátművészetben érhető tetten. Emlékezzünk csak Orosz Istvánnak az etalonná vált Továrisi konyec! (1989) című falragaszára, vagy éppen írásom főszereplőjének 1956-ra emlékező plakátjára, amelyen a nyers húsból kivágott vörös csillagot egy rozsdás egérfogó ejti rabul ('56. 10. 23. 1989).
A 90-es évek elejétől a művészi, stílust teremtő és szellemes plakátművészet kezdett elsorvadni, egyre inkább kiszorították az utcáról és a hirdetőoszlopokról a lelketlen, fantáziátlan nagyméretű gigantposzterek. Kimondani is szörnyű, de úgy tűnik, napjainkban igazán gondolatébresztő, kvalitásos falragaszokkal - ahogy a jelen esetben is - legtöbbször már csak a kiállítótermekben találkozhatunk.
Pócs Péter indulásának idején, a 70-es és a 80-as évek fordulóján a hivatalos magyar plakátművészet motívumtára kiüresedőben volt. A rendszer hivatalos, piros betűs ünnepeit megjelenítő munkák a formális, sőt hazug jelképek újbóli és újbóli ismételgetésében merültek ki. A tartalmukban és formailag is gyenge politikai plakátok mellett a későszocializmus hiánygazdaságában kereskedelmi plakátoknak sem nagyon születtek. Áru nem lévén ugyanis nem volt funkciójuk, nem volt mit reklámozniuk. Ma már csak mosolyogni tudunk a „cipőt a cipőboltból”, és az ezekhez hasonló semmitmondó szlogeneken.
Az egyetlen szabad terület, melyre nem figyelt a hatalom, a filmet, színházi előadásokat és kiállításokat népszerűsítő kulturális plakát volt. E műfajban nem kellett ügyelni a szigorúan kötött politikai ikonográfiára, az egyéni ötletek mellett alkalmazni lehetett az új, a képzőművészetben is népszerű fotóeljárásokat (Schmal Károly) vagy a meghatározó képzőművészeti stílusokat. Nem véletlen, hogy 1989-ig Pócsnak, illetve az 1987-ben alakult DOPP csoport tagjainak (Duczky Kristóf, Orosz István, Pócs Péter és Pinczehelyi Sándor) munkái szinte egytől egyig kulturális plakátok voltak.
A bemutató is az 1980-as évek elején született, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója éves kiállításait reklámozó, zömmel fotó alapú munkákkal kezdődik. A sort az egyik végén festékes tubusból, a másik végén ceruzából komponált, pegazust formázó plakát nyitja (Fiatal Képzőművészek Stúdiójának kiállítása, 1980). A következőn egy vízből kiemelkedő, mentőövben felbukkanó fej látható (Stúdió '81, 1981). A két esztendővel későbbi éves stúdió-kiállítás plakátjának (Stúdió '83) sugallata az, hogy a művészet fogyasztható: a kompozíció egy fehérre festett, felülnézetből fotózott neobarokk tálca, rajta különböző geometrikus idomok (sütemények), illetve a hurkát formázó paletta embléma, mellette az egyik oldalon kés és villa, a másik oldalon szalvéta. E kétértelműség, a direkt tárgyak szimbólumokká való transzponálása szinte valamennyi Pócs-mű jellemzője.
A kulturális plakát sanyarú helyzetétből, illetve a megrendelések hiányából következett, hogy rengeteg a tárlaton a saját kiállításokat reklámozó falragasz. Ezeken a korai, ugyancsak fotót felhasználó plakátokon állatok, így kutya, tyúkok fényképei tűnnek fel, illetve maga a bekötött szemű művész, aki átlát a kötésen (Pócs Péter plakátkiállítása, Pécs, Ifjúsági Ház, 1983). A fotóra építő munkák egy rövid rajzos periódus után a már említett, máig tartó festett „sógyurma” és festett pirogránit figurákból építkező plakátokkal folytatódnak. Közülük is az egyik legszuggesztívebb az az egyszerre tárgyszerű és szürreális munka, amely több egyszemű, sokszor orr nélküli, ládába gyömöszölt cipószerű fejből áll össze (Pócs Péter plakátjai, Műcsarnok, 1987). Egy évvel később készült az óriási fülből és egy legörbült ceruzából fejet formáló ugyancsak harsogó szürreális falragasza (Pócs Péter plakátjai, Komáromi Kisgaléria, 1988). Az újabbak közül való a vörös alapon, piros csőrű széttárt szárnyú, hatalmas fehér madarat és piciny hajót ábrázoló (Péter Pócs Plakater, Viborg, 2003).
Ugyanezt a stílust és szemléletet képviselik a képzőművész kollégák tárlatait ajánló művek. Közülük az egyik legautentikusabb, leginkább a témát idéző a Gulyás Gyula kiállítását beharangozó, amelyen úgy utal a szobrász posztmodern periódusára, hogy a Marilyn Monroe-ról készült fehér gipsz büsztjét egy régi játék tűzoltóautóval kombinálja (Gulyás Gyula szobrászművész kiállítása, 1990). Jellemző, hogy az ekkor született többi nagyon szuggesztív kiállítási plakát már az erodálódó kommunista diktatúra végnapjait vizionálja, és nem az illető művész munkásságára hívja fel a figyelmet. Egy kövér szőrös hasat összeszorító "Előre" feliratos úttörőöv az emblémája például Pinczehelyi Sándor kiállításának (Pécsi Galéria, Pécs, 1986). És ugyanez mondható el a rendszerváltozás előtt egy évvel betiltott, Stefanovits Péter tárlatához készült lapjáról is, amire keresztre feszített, szétmálló vörös csillagot helyezett (Hasonlat, Dorottya utcai Kiállítóterem, 1988).
A politikai témájú plakátok méltatása előtt térjünk még egy rövid időre vissza a képzőművészeti és színházi alkotásokhoz! Közülük most csak kettőt emelnék ki, a SZAFT-kiállításét, melyen - utalva a címre - egy fekete tányérba öntött vörös szaft formál egy fejet, két gombszerű szemmel, a piros lében úszó csontra emlékeztető orral és a tányérból kilógó kanállal. Ez utóbbi egyszerre utal a szájra, kiálló műanyag nyele pedig cigarettára (SZAFT, 1988). Hasonló kompozíciós megoldású, de visszafogottabb, puritánabb a DOPP-csoportnak a Ginza Grafika Galériában (Japán), megrendezett tárlatát reklámozó falragasza. Ezen fehér alapon egy nagy vörös gomb látható, a gomblyukból kilógó vörös cérnaszállal (DOPP a GGG-ben, 1996).
A politikai plakátok jól tükrözik az 1989-ben bekövetkezett politikai fordulat utáni állapotokat, a többpártrendszer kialakulását, a szovjet csapatok kivonulását, az előző rendszerben tabu témának számító 1956-os forradalom ünneplését, valamint történelmi helyének kijelölését.
Az 1956-ra emlékező művek közül kitűnik a szuggesztív, szinte sokkoló 23. 10. '56. A palát egy fehér deszkalapra szegezett rozsdás egérfogót ábrázol, melynek lecsapó rúgója megfogja és lelapítja a nyers húsból kivágott vörös csillagot. Ugyancsak a forradalomra, annak hőseire és áldozataira, a 301-es parcellára utal a 301 című munkája (1989), amin a repedezett földet idéző alapon vörös festékből (vérből) csorgatott Magyarország- térképre kereszt alakba két rozsdás szeget helyezett egymásra a művész. A magyar szabadságharcot idézi a kokárdát fogó esküre nyújtott kéz (Kecskemét, 1848, 1989. március 15.) A romániai falurombolások, a múlt értékeinek a pusztítása ellen szól az Erdély(1988) című plakátja, amely nem más, mint egy Erdély feliratú, üres, lapok nélküli bőr könyvfedél, rajta román zászlóval.
Pócs szinte minden jelentős politikai eseményhez készített plakátot, például a kelet-németek Ausztriába távozásának emlékére a német zászló közepére egy bőröndöt foldozott (1989-?). Ugyancsak a rendszerváltozásról szól a Pócs Péter első kiállítása Franciaországban (1988) című plakát is. Motívumai, így a bomló vályogfal, a falra akasztott, kopott-repedt vörös csillag, a zabla, a fal mellé állított elnyűtt csizma, a falnak támasztott sarló és kalapács, mind-mind a kommunista rendszer pusztulását idézik. De politikai falragasz a legújabb, 1956 félszázados évfordulója előtt tisztelegő alkotása is.
A művész kisszámú kereskedelmi plakátjai ugyancsak blikkfangosak. Közülük a T. Nagy Tamás sajtkereskedése számára készült fél tucat falragaszból idéznék meg néhányat. Az egyiken háromnegyed piros almát látunk, aminek a belseje gusztusos, lyukacsos sárga sajt. A másikon könnyűfém felnire gumiabroncs helyett kerek sajtot applikált a művész, így tulajdonképpen sajtkerékkel reklámozza a kerek sajtot (T. Nagy Tamás sajtkereskedése, 1996, 1997).
Pócs ezredforduló után készült munkái egytől egyig meghökkentők és szellemesek, reklámozzák akár a mexikói designt (Lúdica -13, 2002), akár a Ludvig Nemzetközi Művésztelepet (2003).
Befejezésül a művész két kulcsfontosságú szimbólumáról, a (vörös) csillagról és a szemről, avagy szemekről szólnék, mivel nagyon sok plakátnak kiemelt motívumai. A csillagábrázolások igen régiek, szemben az ötágú vörös csillaggal, a kommunizmus, a munkásmozgalom jóval rövidebb életű jelképével. Ez utóbbi visszatárgyiasítására, deheroizálására vállalkozott Pócs is, akárcsak a kollégája, Pinczehelyi Sándor, amikor egérfogóba rakta, esetleg keresztre feszítette. A művész másik gyakran alkalmazott jelképe a szem, a világosságot és a szellemi látóképességet szimbolizálja. A szem nemcsak érzékelő szerv, hanem erősugarakat is képes kibocsátani, gondoljunk csak Medúza mindent kővé változtató pillantására. A keresztény ikonográfiában a háromszögbe foglalt szem Isten mindenütt jelenvalóságának a jelképe. Pócsnál is megjelenik ez a motívum, például a 3. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál (1993) címűn. Ezen a szöveget indító 3-as szám felső karéja válik háromszöggé, s annak közepében egy szem ül. Máshol a szemek önálló látó tárgyakként, ládába zsúfolt cipókba applikálva jelennek meg, esetleg hatalmas fülbe rakva, vagy fejet átszúró üreges csövekként (Pócs Péter plakátjai, Castelmoron d'Albert, 2003), illetve még számtalan meghökkentő, szürrealizmust is megidéző formában.
Pócs Péternek a lengyel plakáttradíciókból kialakított formanyelvét jobb híján szürrealisztikusnak nevezhetnénk, de illik rá a sokkoló, az abszurd jelző is. Igazán eredetivé és egyénivé mégis az teszi, hogy túl tud lépni a harsogó ötleteken, és el tud jutni a szimbolikus jelentésig. Munkái az általánosat is megcélzó tulajdonságuk révén emelkednek ki generációjának igen színvonalas plakátmezőnyéből, ahogy azt a jelenlegi, Budapest Galériában megrendezett tárlatán is tapasztalhatjuk. Reméljük, hogy a művész jövőben készülő plakátjai először nem a kiállítótermekbe vagy múzeumokba, hanem igazi helyükre, az utcára, a hirdetőoszlopokra kerülnek. (Budapest Galéria, III. 2-IV. 2.)
©Lóska Lajos