Az eltérő kulturális gyökerek közös találkozási pontjai
Rovereto, MART
Ha egyetlen művel el lehetne mondani mindazt, amit egy világhírű szakember, nevezetesen Achille Bonito Oliva kurátor munkatársaival (Lorenzo Benedetti, Iara Boubnova, Cecilia Casorati, Hu Fang, Christiane Rekade és Julia Trolp) mintegy félszáz alkotó munkáival, a problémakört sokféle szemszögből megvilágítva el szeretne mondani, akkor a roveretói MART-ban rendezett kiállítása kapcsán bizonyára Mircea Cantor alkotását választanám. A Nagyváradon született, Kolozsvárott és Párizsban élő, mellesleg éppen a budapesti Műcsarnokban kiállító művész 2006-os munkáján a Le Monde című napilap letépett fejlécét helyezte átlátszó plexiglas lap alá, csak éppen előbb két „s” betűvel megtoldotta az újságcímet. Így lett a Le Monde-ból Les Mondes, azaz a Világból Világok.
Azaz, válasz arra a kérdésre, hogy lehetséges-e az évszázadokon át Európa központúként szemlélt világról új víziót alkotni, olyat, amelynek alkotóelemei nem ellentétben, hanem egységben jelennek meg, mintegy új és komplex művészi identitás jellemzőjeként. Az Eurázsia kurátora, Achille Bonito Oliva számára természetesen nem most vetődik föl először a kérdés, hiszen a transzavantgárd ideológusa, a kulturális nomádizmus elméletírója számára az értékek határokat, kontinenseket átívelő együttese jelentette a hivatkozási pontot már a 70-es, 80-as években is. Annak, hogy a problémát a mostani tárlaton bemutatott műveken keresztül újra végiggondolja, illetve a látogatókkal végiggondoltatja, azonban több oka is van. Az egyik erősen kötődik a helyhez és az időhöz, hiszen a MART nagyszabású kiállítása részben azért született meg, hogy a bemutatott művek párbeszédet folytassanak a Manifestával, amelynek több kiállítását éppen Roveretóban rendezték meg. A másik ok viszont tökéletesen független a konkrét helyszíntől és időponttól. A szemléletmód általános érvényűségére utal, hiszen egy immár több mint két évtizede lezárult, de ma is nagy hatású életmű, Joseph Beuys munkássága, pontosabban a német alkotó egyik alkotása, az Eurasia Siberian Symphony 1963 jelenti a kályhát, ahonnan Achille Bonito Oliva, illetve az általa összegyűjtött munkák sora elindul és visszatér. Ő volt az ugyanis a kurátor szerint, aki a 20. századi törekvéseket mintegy összefogva, kiteljesítve vizionálta a különböző művészeti világokat elválasztó határok feloldódását, az antropológiai különbségek, a szeparálódási törekvések háttérbe szorulását.
Hogy a kurátor választása milyen helyesnek bizonyult, azaz, hogy mennyire aktuális mindaz, amit Beuys létrehozott, jól érzékelteti a többi között az is, hogy éppen ő az egyik főszereplője a Berlinben 2008 őszén megrendezett Kult des Künstlers című kiállítássorozatnak, életművét a Hamburger Banhof termeiben a A forradalom mi vagyunk című kiállítás idézi meg. Az Eurasia Siberian Symphony 1963 című akcióra is Berlinben, a René Block Galériában került sor először 1966-ban, az akkor használt tárgyak ma a New York-i MoMA gyűjteményének a részét képezik. A roveretói kiállításon az akcióról készített Eurasienstab című 16 mm-es film (videóra átírt) formájában szerepel, amelyet 1968-ban az anversi Wide White Space-ben készítettek. Egyetlen szoba a helyszíne a nagy utazásnak Nyugat és Kelet között, amelynek során Beuys, a Fluxus mozgalom zenésze, Christiansen orgonamuzsikájával kísérve különböző anyagok átalakítása, különböző mozgások kimerevítése segítségével manifesztálja a művészetben rejlő energiákat. Egy margarintömböt gyúr, tapaszt a falhoz, majd tesz alaktalan masszává. Azután, mintha csak a nehézkedési erőt kívánná legyőzni, bal lábára fémből készült papucsot vesz, a magasba tartja, végül a fémbotot veszi kezébe, amely a pásztort, a lélek és az anyag, a ráció és az érzelem, a különböző kontinensek, kultúrák, az emberi világ és a természet erőit egyesíteni képes energiát jelképezi.
Sokféleképpen értelmezhetőek, inkább utalásokat, sejtetéseket jelentenek az akció egyes részletei, mégis, elválaszthatatlan egységet jelentenek. Valahogyan így kerülnek egymás mellé a kiállítás művei is, amelyeket minden szempontból a sokszínűség jellemez, mert bár a kiállítók zöme a harmincas-negyvenes korosztályt képviseli, legalább négy kontinenst képviselnek, s azon belül is az életpályák, a megélt kultúrák különbözősége, keveredése. Ezen a szinten azzal a műalkotással reprezentálható a legjobban az összeállítás, amelyet Oliva a Beuys képviselte epicentrummal szemben a horizontnak nevez, Alighiero Boetti Mappa című nagyméretű hímzésével, amelyen nemzeti színek, zászlómotívumok, felségjelek együtteséből alakul ki a világtérkép. Másféle, meglehetősen ironikus szemléletű megjelenítése ennek a különböző részletekből létrejövő egységnek Cristine Lucas térképpárja, amelyen a férfi és női nemi szervek közkeletű megnevezését közli országonkénti bontásban, vagy Anant Joshi Köldök: az egy és a sok című installációja, amely a filozófiai mélységű gondolatot a fröccsöntő műhelyek és a vásári bóvlit kínáló bódék polcainak tarkaságával ötvözi. A legutóbbi kasseli documentán éppen olyan kitüntetett helyen szerepelt ez a munka, mint a Yangyiang csoport Vízesés című alkotása, amely viszont egyetlen anyagból, viaszból formálódott, amely megolvadva valóban mint a vízesés számtalan ága jelent meg, hogy azonban a részletek végül mégis tökéletesen egységes egészet képezzenek.
Az elindulás, illetve a távoli világok közti utazás élményét idézi Von Wedemeyer határátlépőket ábrázoló filmje illetve Gulnara Kasmalieva és Muratbek Djumaliev Transszibériai amazonok című installációja a falként megjelenő egyforma bőröndök között elhelyező monitorokon megjelenő képeken, Mindaugas Lukosaitis viszont magának a fénynek a változását mutatja be, a nap huszonnégy órájának változó fényviszonyain keresztül a természeti körforgásra, világunk egységére utalva. Chiharu Shiota, Timo Nasseri, Fernando Sanches Castillo vagy a Velencei Biennále osztrák pavilonját néhány éve organikus építménnyé átalakító Hans Schabus a környezet elemeinek sajátszerűségét vizsgálja, Aidan Shalakova vagy a tajvani „átöltözőművész” Kuan-Yu Tsui az uniformis és az uniformizáltság kapcsolatát. Mitől vagyunk hasonlóak és mitől mások, s a másság milyen minőségeket hordoz? Feloldható-e a félelem? Összerakható-e valóban a töredékekre hullt világ darabkáiból újra az egész? Ilyesféle kérdések hangzanak el újra és újra, a többi között a kacatdarabokból mandalát építő Carola Spadoni vagy a régi kínai porcelánokat lecsupaszított tiranai szobabelsőben elhelyező Alban Hajdinaj megfogalmazásában. Beatrice Catanzaro arra a gondolati kísérletre vállalkozik, hogy mi lenne akkor, ha a 15. században másként alakul a történelem, s az európai ember nem „fedezi fel” a világot, azaz, ha egy indiai mágus képes lenne arra, hogy eltüntesse a felfedezések emlékművét Lisszabonban. Eurázsia című kiállítás helyett akkor, ahogyan Timo Nasseri nagyméretű betűszobra mondja, nyilván NOENEMY címmel gyűjthetné össze a témába vágó műveket egy másféle világ másféle kurátora. A világ azonban immár legalább fél évezrede csak egységes egészként kezelhető, s ez, ahogyan Beuys és a rá hivatkozó Achille Bonito Oliva állítja, a művészet számára a legfontosabb kihívások egyike. Nos, az Eurázsia című kiállításon a kihívásra talán Vadim Zaharov adja a düsseldorfi mesterhez leginkább illő feleletet: homokból, fából tökéletes japán kertet hozott létre, amelynek szabályosan meghúzott barázdái a szellemi és az anyagi világ találkozását jelképezhetik. Ott azonban, ahol egy-egy kavicsnak, kőnek kellene helyet kapnia, egy-egy darab sajt látható. Tökéletes ellentétben a körülötte lévő elemekkel. Vagy éppen eme ellentét miatt tökéletes egységben.
Rovereto, MART
Ha egyetlen művel el lehetne mondani mindazt, amit egy világhírű szakember, nevezetesen Achille Bonito Oliva kurátor munkatársaival (Lorenzo Benedetti, Iara Boubnova, Cecilia Casorati, Hu Fang, Christiane Rekade és Julia Trolp) mintegy félszáz alkotó munkáival, a problémakört sokféle szemszögből megvilágítva el szeretne mondani, akkor a roveretói MART-ban rendezett kiállítása kapcsán bizonyára Mircea Cantor alkotását választanám. A Nagyváradon született, Kolozsvárott és Párizsban élő, mellesleg éppen a budapesti Műcsarnokban kiállító művész 2006-os munkáján a Le Monde című napilap letépett fejlécét helyezte átlátszó plexiglas lap alá, csak éppen előbb két „s” betűvel megtoldotta az újságcímet. Így lett a Le Monde-ból Les Mondes, azaz a Világból Világok.
Azaz, válasz arra a kérdésre, hogy lehetséges-e az évszázadokon át Európa központúként szemlélt világról új víziót alkotni, olyat, amelynek alkotóelemei nem ellentétben, hanem egységben jelennek meg, mintegy új és komplex művészi identitás jellemzőjeként. Az Eurázsia kurátora, Achille Bonito Oliva számára természetesen nem most vetődik föl először a kérdés, hiszen a transzavantgárd ideológusa, a kulturális nomádizmus elméletírója számára az értékek határokat, kontinenseket átívelő együttese jelentette a hivatkozási pontot már a 70-es, 80-as években is. Annak, hogy a problémát a mostani tárlaton bemutatott műveken keresztül újra végiggondolja, illetve a látogatókkal végiggondoltatja, azonban több oka is van. Az egyik erősen kötődik a helyhez és az időhöz, hiszen a MART nagyszabású kiállítása részben azért született meg, hogy a bemutatott művek párbeszédet folytassanak a Manifestával, amelynek több kiállítását éppen Roveretóban rendezték meg. A másik ok viszont tökéletesen független a konkrét helyszíntől és időponttól. A szemléletmód általános érvényűségére utal, hiszen egy immár több mint két évtizede lezárult, de ma is nagy hatású életmű, Joseph Beuys munkássága, pontosabban a német alkotó egyik alkotása, az Eurasia Siberian Symphony 1963 jelenti a kályhát, ahonnan Achille Bonito Oliva, illetve az általa összegyűjtött munkák sora elindul és visszatér. Ő volt az ugyanis a kurátor szerint, aki a 20. századi törekvéseket mintegy összefogva, kiteljesítve vizionálta a különböző művészeti világokat elválasztó határok feloldódását, az antropológiai különbségek, a szeparálódási törekvések háttérbe szorulását.
Hogy a kurátor választása milyen helyesnek bizonyult, azaz, hogy mennyire aktuális mindaz, amit Beuys létrehozott, jól érzékelteti a többi között az is, hogy éppen ő az egyik főszereplője a Berlinben 2008 őszén megrendezett Kult des Künstlers című kiállítássorozatnak, életművét a Hamburger Banhof termeiben a A forradalom mi vagyunk című kiállítás idézi meg. Az Eurasia Siberian Symphony 1963 című akcióra is Berlinben, a René Block Galériában került sor először 1966-ban, az akkor használt tárgyak ma a New York-i MoMA gyűjteményének a részét képezik. A roveretói kiállításon az akcióról készített Eurasienstab című 16 mm-es film (videóra átírt) formájában szerepel, amelyet 1968-ban az anversi Wide White Space-ben készítettek. Egyetlen szoba a helyszíne a nagy utazásnak Nyugat és Kelet között, amelynek során Beuys, a Fluxus mozgalom zenésze, Christiansen orgonamuzsikájával kísérve különböző anyagok átalakítása, különböző mozgások kimerevítése segítségével manifesztálja a művészetben rejlő energiákat. Egy margarintömböt gyúr, tapaszt a falhoz, majd tesz alaktalan masszává. Azután, mintha csak a nehézkedési erőt kívánná legyőzni, bal lábára fémből készült papucsot vesz, a magasba tartja, végül a fémbotot veszi kezébe, amely a pásztort, a lélek és az anyag, a ráció és az érzelem, a különböző kontinensek, kultúrák, az emberi világ és a természet erőit egyesíteni képes energiát jelképezi.
Sokféleképpen értelmezhetőek, inkább utalásokat, sejtetéseket jelentenek az akció egyes részletei, mégis, elválaszthatatlan egységet jelentenek. Valahogyan így kerülnek egymás mellé a kiállítás művei is, amelyeket minden szempontból a sokszínűség jellemez, mert bár a kiállítók zöme a harmincas-negyvenes korosztályt képviseli, legalább négy kontinenst képviselnek, s azon belül is az életpályák, a megélt kultúrák különbözősége, keveredése. Ezen a szinten azzal a műalkotással reprezentálható a legjobban az összeállítás, amelyet Oliva a Beuys képviselte epicentrummal szemben a horizontnak nevez, Alighiero Boetti Mappa című nagyméretű hímzésével, amelyen nemzeti színek, zászlómotívumok, felségjelek együtteséből alakul ki a világtérkép. Másféle, meglehetősen ironikus szemléletű megjelenítése ennek a különböző részletekből létrejövő egységnek Cristine Lucas térképpárja, amelyen a férfi és női nemi szervek közkeletű megnevezését közli országonkénti bontásban, vagy Anant Joshi Köldök: az egy és a sok című installációja, amely a filozófiai mélységű gondolatot a fröccsöntő műhelyek és a vásári bóvlit kínáló bódék polcainak tarkaságával ötvözi. A legutóbbi kasseli documentán éppen olyan kitüntetett helyen szerepelt ez a munka, mint a Yangyiang csoport Vízesés című alkotása, amely viszont egyetlen anyagból, viaszból formálódott, amely megolvadva valóban mint a vízesés számtalan ága jelent meg, hogy azonban a részletek végül mégis tökéletesen egységes egészet képezzenek.
Az elindulás, illetve a távoli világok közti utazás élményét idézi Von Wedemeyer határátlépőket ábrázoló filmje illetve Gulnara Kasmalieva és Muratbek Djumaliev Transszibériai amazonok című installációja a falként megjelenő egyforma bőröndök között elhelyező monitorokon megjelenő képeken, Mindaugas Lukosaitis viszont magának a fénynek a változását mutatja be, a nap huszonnégy órájának változó fényviszonyain keresztül a természeti körforgásra, világunk egységére utalva. Chiharu Shiota, Timo Nasseri, Fernando Sanches Castillo vagy a Velencei Biennále osztrák pavilonját néhány éve organikus építménnyé átalakító Hans Schabus a környezet elemeinek sajátszerűségét vizsgálja, Aidan Shalakova vagy a tajvani „átöltözőművész” Kuan-Yu Tsui az uniformis és az uniformizáltság kapcsolatát. Mitől vagyunk hasonlóak és mitől mások, s a másság milyen minőségeket hordoz? Feloldható-e a félelem? Összerakható-e valóban a töredékekre hullt világ darabkáiból újra az egész? Ilyesféle kérdések hangzanak el újra és újra, a többi között a kacatdarabokból mandalát építő Carola Spadoni vagy a régi kínai porcelánokat lecsupaszított tiranai szobabelsőben elhelyező Alban Hajdinaj megfogalmazásában. Beatrice Catanzaro arra a gondolati kísérletre vállalkozik, hogy mi lenne akkor, ha a 15. században másként alakul a történelem, s az európai ember nem „fedezi fel” a világot, azaz, ha egy indiai mágus képes lenne arra, hogy eltüntesse a felfedezések emlékművét Lisszabonban. Eurázsia című kiállítás helyett akkor, ahogyan Timo Nasseri nagyméretű betűszobra mondja, nyilván NOENEMY címmel gyűjthetné össze a témába vágó műveket egy másféle világ másféle kurátora. A világ azonban immár legalább fél évezrede csak egységes egészként kezelhető, s ez, ahogyan Beuys és a rá hivatkozó Achille Bonito Oliva állítja, a művészet számára a legfontosabb kihívások egyike. Nos, az Eurázsia című kiállításon a kihívásra talán Vadim Zaharov adja a düsseldorfi mesterhez leginkább illő feleletet: homokból, fából tökéletes japán kertet hozott létre, amelynek szabályosan meghúzott barázdái a szellemi és az anyagi világ találkozását jelképezhetik. Ott azonban, ahol egy-egy kavicsnak, kőnek kellene helyet kapnia, egy-egy darab sajt látható. Tökéletes ellentétben a körülötte lévő elemekkel. Vagy éppen eme ellentét miatt tökéletes egységben.
© P. Szabó Ernő