Ernst Múzeum, 2009. II. 8-ig
A kortárs művészeti kiállításokat sokszor éri az a vád, hogy csupán a műértők, szakmabeliek számára készülnek. A kortárs művészet nyelvezete, képi világa, gondolatisága a legtöbb ember és így sok fiatal számára is egy távoli, megfoghatatlan világnak tűnik.
A Pixelek című kiállítás ezen szeretne változtatni. A kiállítók maguk is fiatalok, alig néhány éve végzett képzőművészek, ugyanabban a színes, pulzáló világban élnek, ugyanazt a nyelvet beszélik, és ugyanazokat a problémákat, és csodákat próbálják megfogalmazni, amit egész generációjuk. Az ő világukba enged bepillantást a kiállítás.
„A művészet lényege az, hogy közönsége legyen” – az utóbbi időben ez lett az Ernst Múzeum sokat idézett jelmondata. Ezzel párhuzamosan elsősorban a fiatal közönség felé próbál nyitni a programjával, például a Vágatlan változat, a Lenmechanika című kiállítások is a fiatalabb művészgeneráció különféle irányzatait, szemléleti sokféleségét, egy-egy alkotói pálya változatos médiumhasználatát tárta a néző elé. Ami a Pixelek-kiállítást mégis mássá teszi, hogy a Műcsarnokkal összefogva a magyar Music Television is komoly részt vállalt a születésében.
A magyar MTV 2008 tavaszától sugározta a Pixel Portrékat, egy a fiatal művészekkel foglalkozó riportsorozatot, ami elsősorban, bár nem kizárólag a street art, és az undergrund vonal mentén haladt. Az összeállításokat talán túlságosan is popos hangvétel jellemezte, ám segítségükkel a nézők harminc alkotó világába pillanthattak be egy kicsit. A velük készült interjúk, és a bemutatott alkotások segítségével szinte észrevétlenül közel kerülhettek a művészetükhöz, rájöhettek, hogy van közös nevező saját életük, és a kortárs művészet között. Az interjúk az MTV honlapján is megtekinthetőek, a nézők pedig saját szavazataikkal választhatták ki, melyik művész alkotásait, vagy személyiségét találták a legérdekesebbnek.
A Műcsarnokhoz tartozó Ernst Múzeumban a szavazatok és egy kurátori bizottság döntései alapján a legjobbnak ítélt művészek munkáit mutatja be a Pixelek. A sok médiumot felvonultató színes tárlat valójában egy jól felépített válogatás, ami átfogó keresztmetszetet nyújt a fiatal hazai képzőművészek világáról, így a kiállítás koncepciója többé-kevésbé követi az interjúkból kirajzolódó vonalat. Ezeket a kiállításon is meg lehet nézni, így a művészek maguk vezetik végig az érdeklődőt a tárlaton. Szerencsére az alkotások amúgy is a mai diákság, és fiatalság számára jól érthető hangon szólalnak meg. A reklámkultúra, az undergrund ízek, a graffitik színkavalkádja, punkos csibészség, irónia, meghittség, együttérzés és humor jellemzi a műveket. Minden alkotó más hangot szólaltat meg, mégis egységesen sokszínű kép fogadja a látogatót.
A szárnyát bontogató alternatív képregény műfajában is tevékeny részt vállaló művész, Stark Attila az urbánus szubkultúrák hangulatát idézi meg. A furcsa figurákkal benépesített éjszakai város, a kicsavart humor ezúttal is megmutatkozik a munkáin. Ezt a groteszk hangulatot a hazai képregények közönsége a Kulo city című munkájában már megismerhette. Hidvégi Áron a nagyvárosi létet a popkultúra eszközeivel jeleníti meg. Az általa használt motívumok az utcán, pólókon vagy a tévében mindennap szerepelnek. Vegyes technikájú művein a manga és graffiti, tévéújság, száguldó kocsik és nők azonban lassan jelképpé, a művészet részévé válnak. A street artból ismerős Kovács Budha Tamás hatalmas alkotása inkább egy talányos kirándulás. Jellegzetesen közép-európai hangulata, a lakótelepi falfirkák emblematikus formavilága Budapest eldugott belsőudvarainak, tűzfalainak hangulatát idézi meg. Ám közben a kép egy mesés utazás története is, ami így mégis meghitté teszi a szürke betonból született szimbolikát.
Czene Márta hiperrealista festményei a filmekből ismerős párhuzamos vágásokat ültetik át a festészet formanyelvére. Alkotásai hétköznapi és bensőséges, vagy intim történeteket mesélnek el sajátos dramaturgiával. Egy-egy műve képek sorozatából áll, mintha egy pergő film képkockáit ragadnánk ki. Látszólag semmi összefüggés, ám a képek hatnak egymásra. A hétköznapokban észrevétlenül megbúvó apró tragédiái és örömei mindenkinek vannak. Ezekbe kapaszkodva sejthető meg a történet a képkockák között.
Komlovszky-Szvet Tamás videói egyfajta naplók egy anyagon és filozófián átívelő utazás feljegyzései. Saját bevallása szerint, ha az anyag beindítja a képzeletét, akkor az egy kaput kínál a számára, melyen átléphet. Alkotásaival a nézőt is megpróbálják átvinni abba a különös világba. Elektromágnessel lebegtetett feketelyuk-szobra hasonló utazásra hív a modern technika eszközeinek segítségével.
Batykó Róbert máshogyan játszik az anyaggal, indusztriális tárgyi világunkból képez bravúros felületű ikonokat. Albert Ádám objektjei viszont egy fogyasztói aranykor sosemvolt világát idézik fel. Képei csipkelődően ironikus üzenetek ugyanebbe a köntösbe bújtatva. Borsos Róbert számára a filozofikus mondandón túl mindig is fontos szempont volt, hogy örömet szerezzenek. Filchuzatos, ergonomikusan kialakított fiktív „használati” tárgyai valójában teljesen használhatatlan pszeudótárgyak. Játékosságuk és lágyságuk azonban ellenpontozza az ironikus hangokat.
Sipos Eszter önmagunk és a többi ember világát próbálja meg feltárni egy kicsit. Sorozata az emberek hétköznapi bölcsességeit fogalmazza piktogramokba. Formázott vásznú festménye mindennapi idill. Egy másik munkája játék a cipőkkel, és egyúttal meghívó egy másik ember fejébe, talán a művészébe. A játékon és a cipőkön túl azonban feltehetjük a kérdést, mindig ugyanaz a nő, ugyanaz az ember tekint le a cipőjére, vagy ez a pillantás minden nőt, minden embert egyesít.
Szabó Eszter animációja, képei szintén velünk foglalkoznak. Egy kicsavarodott jövőre figyelmeztetnek bennünket. A mai fiatalokra jellemző ruhákba öltözött figurák a színeket elbágyasztó pauszon mi vagyunk. Öregen, 2039-ben, önmagunkba fordulva.
Galbovy Attila és Péli Barna szoborinstallációja még félelmetesebb kritika, ami nyugtalanító képzettársítások sorát indítja el a nézőben. A vérbefagyott „utolsó kínai” az Andy Warholt megidéző Brillo dobozban már önmagában durva asszociációt indít be a művészet mibenlétéről, és tartalmáról. Ráadásul mintha a golyó ütötte lyukon keresztül egy furcsa apokaliptikus vízió áradna ki, a sötét terem falára vetített kép csak tovább fokozza ezt a bizarr hatást. Talán társadalom-, talán művészetkritika, akárhogy is megrázó alkotás.
Asztalos Zsolt gázai háborúról készített miniatűr rajzai finomabbak ugyan, de figyelmeztető üzenetük épp olyan erős. A hatalmas fehér felületen elveszett körömnyi képeket úgy kell megkeresnünk. Ezek apró de személyes tragédiákra hívják fel a figyelmet. A közelmúltban szomorú aktualitást kapó konfliktuson túl a mindennapi monotonitásban észrevétlenül aprósággá váló másik ember mementói ezek a képek.
A Pixelek kiállítás olyan, mint a kor, amiben élünk. Kettős természetű. Vidám és szomorú, kritikus és optimista, harsány és letisztult. Egy különös, de izgalmas világba enged bepillantást. Látszik, hogy igyekeztek neki aktualitásokat adni. Néha talán túl direkt, néha még mindig túl elvontan. Esetleg jót tett volna még több kommentár, néhány erősebb hangsúly, egy a közös fiatalságon túlmutató erősebb rendező elv. Ugyanakkor a Pixelek jó próbálkozásnak tűnik. Van, aki megalkuvásnak tartja, de komoly gesztusként is felfogható, hogy a populáris közérthető nyelvén próbál kommunikálni. Az a fontos, hogy szeretné megszólítani a fiatalokat, hogy így tegye nyitottá őket a kortárs művészettel szemben. Talán sikerrel jár, és más hasonló kezdeményezésekkel karöltve eléri a célját. Az első lépéseket mindenesetre már megtették, érdemes lesz odafigyelni a folytatásra is.
A kortárs művészeti kiállításokat sokszor éri az a vád, hogy csupán a műértők, szakmabeliek számára készülnek. A kortárs művészet nyelvezete, képi világa, gondolatisága a legtöbb ember és így sok fiatal számára is egy távoli, megfoghatatlan világnak tűnik.
A Pixelek című kiállítás ezen szeretne változtatni. A kiállítók maguk is fiatalok, alig néhány éve végzett képzőművészek, ugyanabban a színes, pulzáló világban élnek, ugyanazt a nyelvet beszélik, és ugyanazokat a problémákat, és csodákat próbálják megfogalmazni, amit egész generációjuk. Az ő világukba enged bepillantást a kiállítás.
„A művészet lényege az, hogy közönsége legyen” – az utóbbi időben ez lett az Ernst Múzeum sokat idézett jelmondata. Ezzel párhuzamosan elsősorban a fiatal közönség felé próbál nyitni a programjával, például a Vágatlan változat, a Lenmechanika című kiállítások is a fiatalabb művészgeneráció különféle irányzatait, szemléleti sokféleségét, egy-egy alkotói pálya változatos médiumhasználatát tárta a néző elé. Ami a Pixelek-kiállítást mégis mássá teszi, hogy a Műcsarnokkal összefogva a magyar Music Television is komoly részt vállalt a születésében.
A magyar MTV 2008 tavaszától sugározta a Pixel Portrékat, egy a fiatal művészekkel foglalkozó riportsorozatot, ami elsősorban, bár nem kizárólag a street art, és az undergrund vonal mentén haladt. Az összeállításokat talán túlságosan is popos hangvétel jellemezte, ám segítségükkel a nézők harminc alkotó világába pillanthattak be egy kicsit. A velük készült interjúk, és a bemutatott alkotások segítségével szinte észrevétlenül közel kerülhettek a művészetükhöz, rájöhettek, hogy van közös nevező saját életük, és a kortárs művészet között. Az interjúk az MTV honlapján is megtekinthetőek, a nézők pedig saját szavazataikkal választhatták ki, melyik művész alkotásait, vagy személyiségét találták a legérdekesebbnek.
A Műcsarnokhoz tartozó Ernst Múzeumban a szavazatok és egy kurátori bizottság döntései alapján a legjobbnak ítélt művészek munkáit mutatja be a Pixelek. A sok médiumot felvonultató színes tárlat valójában egy jól felépített válogatás, ami átfogó keresztmetszetet nyújt a fiatal hazai képzőművészek világáról, így a kiállítás koncepciója többé-kevésbé követi az interjúkból kirajzolódó vonalat. Ezeket a kiállításon is meg lehet nézni, így a művészek maguk vezetik végig az érdeklődőt a tárlaton. Szerencsére az alkotások amúgy is a mai diákság, és fiatalság számára jól érthető hangon szólalnak meg. A reklámkultúra, az undergrund ízek, a graffitik színkavalkádja, punkos csibészség, irónia, meghittség, együttérzés és humor jellemzi a műveket. Minden alkotó más hangot szólaltat meg, mégis egységesen sokszínű kép fogadja a látogatót.
A szárnyát bontogató alternatív képregény műfajában is tevékeny részt vállaló művész, Stark Attila az urbánus szubkultúrák hangulatát idézi meg. A furcsa figurákkal benépesített éjszakai város, a kicsavart humor ezúttal is megmutatkozik a munkáin. Ezt a groteszk hangulatot a hazai képregények közönsége a Kulo city című munkájában már megismerhette. Hidvégi Áron a nagyvárosi létet a popkultúra eszközeivel jeleníti meg. Az általa használt motívumok az utcán, pólókon vagy a tévében mindennap szerepelnek. Vegyes technikájú művein a manga és graffiti, tévéújság, száguldó kocsik és nők azonban lassan jelképpé, a művészet részévé válnak. A street artból ismerős Kovács Budha Tamás hatalmas alkotása inkább egy talányos kirándulás. Jellegzetesen közép-európai hangulata, a lakótelepi falfirkák emblematikus formavilága Budapest eldugott belsőudvarainak, tűzfalainak hangulatát idézi meg. Ám közben a kép egy mesés utazás története is, ami így mégis meghitté teszi a szürke betonból született szimbolikát.
Czene Márta hiperrealista festményei a filmekből ismerős párhuzamos vágásokat ültetik át a festészet formanyelvére. Alkotásai hétköznapi és bensőséges, vagy intim történeteket mesélnek el sajátos dramaturgiával. Egy-egy műve képek sorozatából áll, mintha egy pergő film képkockáit ragadnánk ki. Látszólag semmi összefüggés, ám a képek hatnak egymásra. A hétköznapokban észrevétlenül megbúvó apró tragédiái és örömei mindenkinek vannak. Ezekbe kapaszkodva sejthető meg a történet a képkockák között.
Komlovszky-Szvet Tamás videói egyfajta naplók egy anyagon és filozófián átívelő utazás feljegyzései. Saját bevallása szerint, ha az anyag beindítja a képzeletét, akkor az egy kaput kínál a számára, melyen átléphet. Alkotásaival a nézőt is megpróbálják átvinni abba a különös világba. Elektromágnessel lebegtetett feketelyuk-szobra hasonló utazásra hív a modern technika eszközeinek segítségével.
Batykó Róbert máshogyan játszik az anyaggal, indusztriális tárgyi világunkból képez bravúros felületű ikonokat. Albert Ádám objektjei viszont egy fogyasztói aranykor sosemvolt világát idézik fel. Képei csipkelődően ironikus üzenetek ugyanebbe a köntösbe bújtatva. Borsos Róbert számára a filozofikus mondandón túl mindig is fontos szempont volt, hogy örömet szerezzenek. Filchuzatos, ergonomikusan kialakított fiktív „használati” tárgyai valójában teljesen használhatatlan pszeudótárgyak. Játékosságuk és lágyságuk azonban ellenpontozza az ironikus hangokat.
Sipos Eszter önmagunk és a többi ember világát próbálja meg feltárni egy kicsit. Sorozata az emberek hétköznapi bölcsességeit fogalmazza piktogramokba. Formázott vásznú festménye mindennapi idill. Egy másik munkája játék a cipőkkel, és egyúttal meghívó egy másik ember fejébe, talán a művészébe. A játékon és a cipőkön túl azonban feltehetjük a kérdést, mindig ugyanaz a nő, ugyanaz az ember tekint le a cipőjére, vagy ez a pillantás minden nőt, minden embert egyesít.
Szabó Eszter animációja, képei szintén velünk foglalkoznak. Egy kicsavarodott jövőre figyelmeztetnek bennünket. A mai fiatalokra jellemző ruhákba öltözött figurák a színeket elbágyasztó pauszon mi vagyunk. Öregen, 2039-ben, önmagunkba fordulva.
Galbovy Attila és Péli Barna szoborinstallációja még félelmetesebb kritika, ami nyugtalanító képzettársítások sorát indítja el a nézőben. A vérbefagyott „utolsó kínai” az Andy Warholt megidéző Brillo dobozban már önmagában durva asszociációt indít be a művészet mibenlétéről, és tartalmáról. Ráadásul mintha a golyó ütötte lyukon keresztül egy furcsa apokaliptikus vízió áradna ki, a sötét terem falára vetített kép csak tovább fokozza ezt a bizarr hatást. Talán társadalom-, talán művészetkritika, akárhogy is megrázó alkotás.
Asztalos Zsolt gázai háborúról készített miniatűr rajzai finomabbak ugyan, de figyelmeztető üzenetük épp olyan erős. A hatalmas fehér felületen elveszett körömnyi képeket úgy kell megkeresnünk. Ezek apró de személyes tragédiákra hívják fel a figyelmet. A közelmúltban szomorú aktualitást kapó konfliktuson túl a mindennapi monotonitásban észrevétlenül aprósággá váló másik ember mementói ezek a képek.
A Pixelek kiállítás olyan, mint a kor, amiben élünk. Kettős természetű. Vidám és szomorú, kritikus és optimista, harsány és letisztult. Egy különös, de izgalmas világba enged bepillantást. Látszik, hogy igyekeztek neki aktualitásokat adni. Néha talán túl direkt, néha még mindig túl elvontan. Esetleg jót tett volna még több kommentár, néhány erősebb hangsúly, egy a közös fiatalságon túlmutató erősebb rendező elv. Ugyanakkor a Pixelek jó próbálkozásnak tűnik. Van, aki megalkuvásnak tartja, de komoly gesztusként is felfogható, hogy a populáris közérthető nyelvén próbál kommunikálni. Az a fontos, hogy szeretné megszólítani a fiatalokat, hogy így tegye nyitottá őket a kortárs művészettel szemben. Talán sikerrel jár, és más hasonló kezdeményezésekkel karöltve eléri a célját. Az első lépéseket mindenesetre már megtették, érdemes lesz odafigyelni a folytatásra is.
@Tihanyi Lajos