A nápolyi Anjou-dinasztia trónra kerülése – legalábbis az udvari művészet tekintetében – fordulópont, de a századforduló művészetének összképét feltehetően még az Árpád-korban kialakult jellegzetességek határozták meg. A kulturális környezet, a megrendelői igények, a közönség vagy az ízlés változásairól inkább csak az 1320-as évektől fellendülő művészet emlékei tanúskodnak. Stiláris szempontból a 14–15. századi Magyarország művészetére a gótika dominanciája jellemző, de az 1470-es évektől az itáliai reneszánsz stílusjegyeinek megjelenésével és fokozatos térhódításával is számolni kell. Az Anjou-dinasztia magyarországi uralkodásának megszilárdulását, Károly Róbert (1309–42) trónjának megerősödését évekig tartó viszálykodás előzte meg, a királyt a Szent Koronával csak 1310-ben koronázták meg. A hatalomért folytatott küzdelem végét, ugyanakkor Károly Róbert legitimitásának még 1317-ben is bizonyításra szoruló voltát jelzi a szepeshelyi prépostsági templom ez évben készült falképe, melyen a térdelő király fejére – hatalmának Istentől rendelt voltát demonstrálva – Magyarország égi patrónája, a gyermek Jézust ölében tartó, történeti személyek körében trónoló Madonna helyez koronát. Ugyancsak a legitimáció kérdéskörével függ össze az Árpád-házi szent királyok, különösen a lovagkori életideáloknak megfelelő Szent László kultuszának a képzőművészetben is kimutatható fellendülése. Szent László népszerűsége legendájának igen nagyszámú ábrázolásában nyilvánult meg, közülük az utóbbi időkben tárták fel a türjei premontrei monostor templomának 1300 körül keletkezett falképciklusát, amelyen a szent hercegként végbevitt tettei láthatók, mint a kerlési csatához fűződő jelenetsor; a pogány kun által elrabolt lány megmentése. Az Anjouk magyarországi uralmának egyértelmű következménye volt az itáliai kapcsolatok erősödése; így hatása viszonylag hamar érezhetővé vált a képzőművészetben, a trecento festészet. Jól példázzák ezt az esztergomi palotakápolna kvalitásos, az 1340-es évekre datált freskói és freskótöredékei, amelyek a Maiestas Dominit, a passió jeleneteit, Krisztus feltámadását és mennybemenetelét, Mária megkoronázását és az apostolok félalakját ábrázolták. Bármily egyértelműnek látszik is, az itáliai művészet befolyásának, pontosabban e hatás elemeinek és útvonalának tisztázása nem jelent könnyű feladatot a kutatás számára. Ebben a kérdéskörben igen érdekesek az esztergomi freskókkal közel egy időben, mai tudásunk szerint az 1330-as évek közepén bizonytalan helyen készült, négy-öt festő által illusztrált reprezentatív kódex, az ún. Magyar Anjou Legendárium hat gyűjteménybe szétszóródott lapjai (Berkeley, Bancroft Library; New York, Metropolitan Museum of Art, valamint Pierpont Morgan Library; Párizs, Louvre; Róma, Biblioteca Apostolica Vaticana; Szentpétervár, Ermitázs), amelyek stílusában a meghatározó bolognai vonások mellett nápolyi–sienai, toscanai, sőt az itáliai művészetben ismeretlen jellegzetességek is feltűnnek. A kézirat tartalmának magyar vonatkozásai félreismerhetetlenek; Szent László, Szent Imre és Szent Gellért szerepeltetése (utóbbiak legendájának legkorábbi fennmaradt illusztrációival) más kultúrkörben nemigen képzelhető el. Az ikonográfiai jellegzetességek és a kódex stiláris heterogenitása alapján felmerült annak a lehetősége is, hogy a mű Magyarországon keletkezett. Még összetettebb a Nagy Lajos (1342–82) számára 1358 körül készített, a hunok pannóniai történetét és a magyarokét a honfoglalástól 1330-ig, Károly Róbert Bazaráb elleni hadjáratáig feldolgozó, befejezetlen Képes Krónika (Országos Széchényi Könyvtár) illusztrációinak stiláris helyzete. A krónika szövegében tárgyalt eseményeket olykor más forrásokból származó jelenetekkel kiegészítő ábrázolások stílusában a különféle (nápolyi–sienai, bolognai) itáliai összetevők mellett az utóbbi kutatások egyre hangsúlyosabbnak látják a jellegzetes közép-európai, leginkább a cseh művészetből ismert vonásokat, s a kódexet magyar udvari környezetben készült emléknek tartják. Itáliai és közép-európai jellegzetességek szerves összekapcsolódását figyelhetjük meg a székesfehérvári, ún. Anjou sírkápolna számos építészeti részletből, valamint két szarkofág-fedlap és egy szarkofág-oldallap töredékből álló maradványain (Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum). Az együttes falhoz állított, baldachinos síremlékként rekonstruálható. E típus egyértelműen a nápolyi Anjou-udvar környezetéből eredeztethető, ahogy néhány részlet mozaikos-berakásos technikai megoldása, sőt, az egyik – jobbjában jogart, baljában országalmát tartó királyfigurát ábrázoló – fedlaptöredék ikonográfiai megoldása is. Ugyanakkor e faragvány, s a másik, nőalakot megjelenítő szarkofágtöredék bizonyos elemei a dél-német területek művészetével mutatnak kapcsolatot; a királyfej alatt elhelyezett oroszlán, továbbá a fekvő női figura lábánál látható, szájában kisebb állatot tartó oroszlán alakja II. Rudolf (†1353) síremlékéről ismert. Ugyancsak a nápolyi udvar művészetével, az ötvösség és a táblaképfestészet technikáját ötvöző fémborítású félalakos Madonna-képek 14. század eleji divatjával áll kapcsolatban két, Nagy Lajos által 1367-ben az aacheni magyar kápolnának ajándékozott (Aachen, Dómkincstár), továbbá egy, azokkal közel egy időben, az 1360-as és 70-es években készült, s Mariazellbe került Madonna-alakos tábla (Mariazell, Búcsújárótemplom, Kincstár). Minthogy a mariazelli kegyképet átfestették, az aachenieket pedig a 18. században újakra cserélték, stiláris hovatartozásuk ma nemigen ítélhető meg, ikonográfiai megoldásuk leginkább a bizánci eredetű ún. Glükophilousza ábrázolásokra vezethető vissza. Az udvar művészetében az 1360-as években irányváltás figyelhető meg. A pécsi Aranyos Szűz Mária-kápolna feltehetően oltárretabulumból származó töredékein (Pécs, Dómmúzeum) az udvarban divatos nyugati, főként a francia művészetből eredeztethető elemek dominálnak. Ugyanerre a stíluskörre utalnak bizonyos, egyértelműen udvari környezetben készült ötvöstárgyak: Nagy Lajos második kettőspecsétje, valamint Mária királynő (1382–95) kettőspecsétje is (Budapest, Magyar Országos Levéltár). A francia hatásnak a magyarországi Anjouk környezetében kimutatható jelenléte a bécsi hercegi műhely egykorú stílusigazodásával párhuzamos, sőt – egyes emlékek, így Garai Miklós nádor (†1386) félig elkészült, a siklósi (volt) Ágoston-rendi templomban előkerült sírlapja alapján – azzal összefüggő jelenség. A korszak udvari építészetéről kevés biztos adattal rendelkezünk. Az 1340-es évektől Erzsébet királyné által rezidenciaként kiépített Óbuda épületeinek – elsősorban az átalakított 13. századi királyi várnak, valamint a királyné alapította klarissza kolostornak – néhány töredéktől eltekintve csak alaprajzi elrendezését ismerjük: a kettős fallal és várárokkal körülvett palotaépület négyszögű udvar köré rendeződött, a klarisszák temploma három hajóval, a nyolcszög öt oldalával záródó szentéllyel épült fel, nyugati oldalán csillagboltozattal fedett, nagyméretű apácakarzat kapott helyet. Feltehetően a királyné ajándékaként került a klarisszák tulajdonába az 1340-es években minden bizonnyal Párizsban készített, Erzsébet királyné házioltáraként ismert remekművű ötvöstárgy (New York, Metropolitan Museum of Art, The Cloisters). Az óbudai királynéi rezidenciánál összetettebb kérdés a nagy jelentőségű, több építési fázisban kialakított királyi központok, így a visegrádi palota, valamint a budai vár Anjou-kori képének rekonstrukciója, 14. századi maradványaik periodizációja. Az udvar jelenléte Visegrádon már Károly Róbert idejében, Budán 1347-től kimutatható, ennek ellenére a feltárt alapfalak, épületrészletek, valamint a faragványtöredékek között kevés a biztonsággal Anjou-korinak mondható. Jelenlegi tudásunk alapján minden valószínűség szerint Nagy Lajos uralkodásának idején, 1366-ban épült a visegrádi palota kápolnája, de a budai palota trapezoid udvar köré rendezett bővítése, a részben ma is álló palotakápolna építése már inkább a Zsigmond-korra (1387–1437) tehető. A budai palota késői keletkezésének lehetősége egyben azt jelenti, hogy a visegrádinál és a budainál jóval épebb állapotban fennmaradt, szintén a 14. században divatos, négyszögű udvart közrefogó várpalota típusába tartozó, 1370 körül építtetett diósgyőri és zólyomi vár korábban épült. Az udvari környezetben keletkezett emlékek mellett a városi kultúra is egyre nagyobb jelentőségre tett szert, ami egyrészt a királyi központok művészetének bázisát jelentette, másrészt annak hatását mutatatta. Bizonyos értelemben az udvari és városi művészet határterületét képviselik a királyi városok, így Nagybánya (Budapest, Magyar Országos Levéltár) és Újbánya pecsétje (Magyar Nemzeti Múzeum), előbbi táji környezetbe helyezett munka-ábrázolás, utóbbi a gyermek Jézust ölében tartó Madonna mellett a város jogainak biztosítóját, az uralkodót jeleníti meg. A városok önállósodásának, a polgárság megerősödésének egyértelmű jelzője a városi plébániák, ill. plébániai feladatokat is ellátó szerzetesi templomok nagyszámú megjelenése. A lőcsei minorita templom, amelynek tornya a város őrzését is szolgálta, 1309 után, a 14. századi gótika jellegzetes, egységes térszerkezetet alkotó típusában, csarnoktemplomként épült fel, nyomában a korábban bazilikális elrendezésűnek szánt lőcsei Szent Jakab plébánia temploma álbazilikális kiképzést kapott. A 14. század második felében csarnoktérként kezdték el a csak jóval később befejezett pozsonyi Szent Márton templom hosszházát, s a szászsebesi plébánia szentélye is ebbe a típusba tartozik. A 14. század végén indultak a magyarországi gótika egyik legnagyobb alkotásának, a kassai Szent Erzsébet-templomnak építkezései, amelynek különböző, egymástól nem feltétlenül élesen elhatárolódó periódusaiban a prágai Parler-műhely és a bécsi építőpáholy hatása mutatható ki. E városi templomok 14. századi berendezési és liturgikus tárgyaiból, oltáraiból nem sok maradt ránk, s az emlékek jó része ma töredékes. Ebből a szempontból egyes kódexeken – így több, ma az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonában lévő pozsonyi Missalén – kívül kivételt képez a szepességi Krígről származó oltár, amely a középső figura hiányától eltekintve ép állapota miatt különös értéket képvisel (Bratislava, Slovenská národná galéria). A század közepének faszobrászati produkciójáról, ill. annak sokszínűségéről több, közvetve franciás előképekre visszavezethető Madonna szobor, pl. az ún. I. Toporci Madonna (Magyar Nemzeti Galéria) és a Szlatvini Madonna (Magyar Nemzeti Galéria) ismeretében alkothatunk némi fogalmat, a lőcsei Szent Jakab templom 16. század eleji főoltárának oromzatán elhelyezett apostolfigurák pedig az 1370–80-as évek oltárszobrászatáról tájékoztatnak. Az eddig bemutatott alkotások biztonsággal nem attribuálhatók a különböző 14. századi forrásokban viszonylag szép számmal említett művészek egyikének sem, szignált mű Magyarországon – nyilvánvalóan a művészek társadalmi helyzetének és önértékelésének változásával – csak a század utolsó harmadából ismert. Egykori felirata szerint 1373-ban a kolozsvári » Márton [2] és György testvérpár készítette azt a sárkány felett diadalmaskodó Szent György-lovasszobrot, amely a középkori magyarországi művészet egyedülálló alkotásai közé tartozik (Prága, Národní Galerie). A radkersburgi » Johannes Aquilá [3]nak több évtizedes tevékenységét követhetjük nyomon. Működésének jó része már Zsigmond uralkodásának idejére (1387–1437) esik. A késői Anjou- és a korai Zsigmond-kor művészetét egymástól jóval kevésbé éles cezúra választja el, mint az régebben feltételezhető volt. A királyi (később császári) rezidencia méltó központtá történő kiépítésének munkálatai a 15. század első évtizedeiben is folytak, a feltárt alapfalak, valamint az egykorú leírások alapján rekonstruálható Zsigmond-kori palota legreprezentatívabb része az ún. Friss-palota és annak európai viszonylatban is tekintélyes méretű nagyterme lehetett. Buda Zsigmond-kori művészetének legjelentősebb emlékegyüttesét az 1974-es ásatások során előkerült, több mesterkéz által alkotott, azonosíthatatlan világi és egyházi személyeket felsorakoztató, bizonytalan rendeltetésű, ún. budavári szoborlelet alkotja (Budapesti Történeti Múzeum). A kiemelkedő minőségű művek datálása korábban durván az 1380-as és az 1420-as évek között ingadozott, ma korai keletkezésük feltételezése – nem utolsó sorban a késői Anjou- és korai Zsigmond-kori művészeti orientáció hasonlóságának felismeréséből, s az udvari művészetben inkább 1419, Zsigmondnak a konstanzi zsinatról való hazatérése után bekövetkezett stílusváltás feltételezéséből adódóan – valószínűtlennek látszik. Ugyanezen megfontolások alapján a Zsigmond-kori ötvösség kiemelkedő alkotását, Szent László fejereklyetartóját (Győr, Székesegyházi Kincstár) ma nem közvetlenül a korábbi herma 1406-os pusztulása utánra, hanem 1420 körülre datáljuk. A budavári szoborlelet a hazai emlékanyagban sokáig önmagában állónak, előzmény nélkülinek tetszett. Helyzete az utóbbi időben egyrészt a bécsi szobrászat meghatározó egyéniségéhez, a 14. század utolsó harmadában működött ún. Großlobmingi mesterhez fűződő stíluskapcsolatok, ill. a bécsivel rokon stílusorientációnak már az Anjou-udvarban kimutatható jelenléte, másrészt egyes, a budai Szent Zsigmond-templom ásatásai során a közelmúltban előkerült töredékek, köztük egy Vir dolorum szobor maradványai alapján egyre kevésbé látszik izoláltnak. A szoborlelet néhány figurájának stílusjegyei két Budáról és egy Székesfehérvárról származó, címereik alapján a Stibor család egyes tagjainak állított síremlék töredékein is felismerhetők. A faragványok egyetlen, munkáiról a » Stibor-síremlékek mestere [4] szükségnévvel elnevezett kőfaragónak tulajdoníthatók. A Zsigmond-kor udvari festészetéről több, az ország legtehetősebb arisztokratái által megrendelt, stílus és kvalitás szempontjából igen jelentős eltéréseket mutató falképciklus, így az Apafiak számára készített almakeréki, a Lackfiak megbízásából létrejött keszthelyi és a Garai család megrendelésére készült siklósi festmények tájékoztatnak. Magas színvonaluk alapján közülük a legjelentékenyebbek a siklósi (volt) Ágoston-rendi kolostor templomának második kifestéséhez tartozó, 1985-ben feltárt, igen átgondolt programot megvalósító freskói. Stílusuk, továbbá az 1408-ban alapított sárkányrend jelvénye alapján az 1410-es években keletkezhettek. A templomot a Garaiak feltehetően temetkezőhelyüknek szánták, néhányukat talán itt is helyeztek nyugalomra. Később Garai (II.) Miklós nádor a budai Nagyboldogasszony-plébániatemplom (Mátyás-templom) északi oldalán alapított családi sírkápolnát, amelynek első említése 1433-ból ismert. Városi környezetben készült festészeti alkotások a cseh művészet példaadó szerepéről tanúskodnak. Többek között a lőcsei minorita templom és ugyanott a Szent Jakab-templom könyvfestészeti előképekre utaló falfestményei, a Szent Jakab-templom Szent Katalin-oltárának 1400 körüli predellája, a póniki plébániatemplom 1415-ben készült falfestményei és ezekkel közel egyidős oltártáblái sorolhatók ide (Banská Bystrica, Múzeum, Poniky, Farsky urad). Leginkább az internacionális kapcsolatokkal rendelkező cseh táblakép- és könyvfestészeti alkotások szolgáltatnak párhuzamot a Zsigmond-kori festészet legkiemelkedőbb emlékének, a mára elpusztult felirata szerint 1427-ben kolozsvári » Tamás [5] által alkotott Kálvária oltár (Esztergom, Keresztény Múzeum) kifinomult stílusához is. Zsigmond számos utazása, császári udvarának vonzereje szerteágazó művészeti kapcsolatok létrejöttének lehetőségét teremtette meg. Uralkodása alatt nem egy neves művész – így pl. Masolino –, s jónéhány kitűnő alkotás jutott el Magyarországra, utóbbiak közül a legjelentősebbek talán IV. Vencel (cseh király: 1378–1419) könyvtárának Zsigmond tulajdonába került reprezentatív kódexei. Nem elképzelhetetlen, hogy már Zsigmond idejében az uralkodói kincstárba került az a Párizsban készült, 1402-ben Merész Fülöp burgundiai herceg tulajdonában volt remekművű ötvöstárgy, amely az ún. Mátyás-kálvária felső részét alkotja (Esztergom, Főszékesegyházi Kincstár). A magyar megrendelésre külföldön készült művek érdekes csoportját alkotják az uralkodó mindenkori tartózkodási helyén kiállított, s gyakorta ott is díszített címereslevelek, mint az az 1415–18 között Konstanzban kelt huszonnégy oklevél, amelyek kivitelezésében a szakirodalom négy festő működését mutatta ki (nagyobb részt: Budapest, Magyar Országos Levéltár). Zsigmond hosszú ideig tartó, stabil uralkodását rendezetlenebb, trónviszályokkal sújtott időszak követte, amelyben – I. Ulászló király négy évig tartó regnálásától eltekintve (1440–44) – Albert (1437–39), majd később fia, V. László (1444–57) révén a Habsburg-ház jutott hatalomra. A hozzájuk köthető művek, így pl. Albert király Melkben őrzött, s az ún. Albrechtsmeister által illuminált imakönyve, valamint V. László valószínűleg 1453–57 között készült imádságos könyve főként osztrák, ill. cseh területeken keletkeztek, s minthogy Magyarországra feltehetően el sem jutottak, a hazai művészettörténetnek nem képezik szerves részét. Ugyanakkor azoknak a kitűnő kvalitású, figurális csempékkel kirakott kályháknak az első példányai, amelyek a budai palota fényét emelték, V. László budai tartózkodása alatt készültek. A Zsigmond-kor szobrászatának és festészetének stílusát leginkább az internacionális gótika, a lágy stílus fogalmaival írhatjuk körül. Ezt az európai művészeti folyamatokat követve, ill. azokkal párhuzamosan a 15. század negyvenes éveitől realisztikusabb, a térbeli viszonyok világos ábrázolására törekvő, ugyanakkor szárazabb, a drapériákat keményebb redőkbe szedő fogalmazásmód váltja fel. E stílus reprezentatív példája a mateóci plébániatemplom főoltára Szent István és Szent Imre egészalakos ábrázolásával és legendajeleneteivel (Mateóc, plébániatemplom, » Mateóci mester [6]). A 15. század közepétől – elsősorban a nyugati országrészekben – a dinasztikus kapcsolatokkal, valamint III. Frigyes magyarországi terjeszkedésével összefüggésben az osztrák művészeti hatások válnak meghatározóvá. A pozsonyi Szent Márton-templom hosszházának hajlított bordás boltozata Hanns Puchspaum (a bécsi Stefanskirche vezető mestere) tervei szerint került kivitelezésre, az 1478-ban befejezett szentély megoldása Bécs Puchspaum utáni művészetében gyökerezik, s az 1470-es években bécsi tervrajz alapján alakították ki a csütörtökhelyi Zápolya-kápolnát is. Osztrák kapcsolatok nem csak az építészet terén mutathatók ki; a bécsi mesterek meghívásában feltehetően jelentős szerepet betöltő Schönberg György pozsonyi prépost 1470-ben készült epitáfiumának (Pozsony, Szent Márton-dóm) a portréra és a drapériakezelésre egyaránt jellemző realizmusa ahhoz a stílushoz köthető, amelyet III. Frigyes udvarában Nicolaus Gerhaerts van Leyden honosított meg. Az ország keleti részében zajló, részben szintén osztrák, ill. délnémet irányultságú művészeti tevékenység jelentős produktumai az 1440-es évektől egyre nagyobb hatalomra szert tevő Hunyadi család megbízásából jöttek létre. A Hunyadi János kormányzó szolgálatában álló építőműhely – amely az obszerváns ferencesek tövisi templomán, valamint a család vajdahunyadi várának a negyvenes évektől folyó, s csak Mátyás uralkodása (1458–90) alatt befejezett átépítési munkálatain működött – a brassói és kolozsvári, részben bécsi mintaképeket alkalmazó építőműhelyekkel állt kapcsolatban, ifjabb Hunyadi János 1440 k., Hunyadi János kormányzó, valamint Hunyadi László 1470 előtt készült gyulafehérvári síremlékének realisztikus stílusa pedig dél-német hatásokat mutat. Az 1470-es évektől, leginkább Mátyás és Beatrix 1476-ban köttetett házasságát követően a magyarországi – jóllehet eleinte csak udvari – művészetben olyan döntő orientációváltás következett be, amely egy merőben új stílus, az itáliai reneszánsz európai viszonylatban is korai megjelenését eredményezte. A reneszánsz stíluselemeket ugyanakkor gyakran a gótika jellegzetességeivel párhuzamosan, a reneszánsz épülettagozatokat pl. alapvetően még a gótika által meghatározott szerkezetben alkalmazták, s – főként városi környezetben – a gótika továbbélését, a fennmaradt alkotások számát és kvalitását tekintve késői virágzását figyelhetjük meg. A templomépítészetre – hogy csak néhány példát említsünk: a nyírbátori Szent György-templomra, a kolozsvári Farkas utcai templomra, az okolicsnói ferences templomra vagy az 1478 előtt átépített siklósi várkápolna szentélyére – a könnyen átlátható, világos terek, a gazdag csillag-, háló-, vagy hajlított bordás boltozatok dominanciája, a dekorativitás fokozódó szerepe jellemző. Ebből az időszakból már nagy mennyiségű berendezési és liturgikus tárgy, köztük a késő gótikus oltárművészet több, európai viszonylatban is jelentős alkotása maradt ránk. Előbbiek közül a bártfai plébániatemplom 1483-ban készült, faragott ornamentikával ékes stalluma érdemel említést (Magyar Nemzeti Múzeum), utóbbiak sorában talán a legismertebb a kassai Szent Erzsébet-templom 1474–77 között felállított főoltára. Az oltárszekrény szobrai (a Madonna és a két Szent Erzsébet) a Dél-Németországban és Ausztriában működő » Kassai Jakab, [7] valamint az ulmi Erhart család művészetével mutatnak kapcsolatot, a szárnyakon látható táblaképek (az Erzsébet-legenda, a Passió és egy Mária-élete sorozat) megoldásai a bécsi Schottenstift oltárának stílusában gyökereznek. A kassai főoltár szobraitól nem áll távol egy Jézus születését szinte életképszerűen ábrázoló szoborcsoport, az ún. Galgóci Betlehem megfogalmazása (Bratislava, Slovenská národná galéria), amelyről a legfrissebb kutatások derítették ki, hogy valaha a pozsonyi Szent Márton-templom főoltárának részét képezte. A szoborcsoporthoz hasonlóan, de annál jóval erőteljesebben a láttatást, az evangéliumi eseményeknek a szó szoros értelmében vett megjelenítését szolgálta a garamszentbenedeki apátság apostolfigurákkal és Schongauer-metszetek alapján faragott passió-jelenetekkel díszített Úrkoporsója, benne egy mozgatható karú, tehát a keresztre felerősíthető, majd a sírba fektethető Krisztus-testtel (Esztergom, Keresztény Múzeum). Gótikus alkotások, főként városi környezetben, még a 16. század elején is szép számmal születtek. Az ekkorra már jónéhány évtizedes múltra visszatekintő, stilárisan igen összetett képet mutató felvidéki oltárművészet sorába illeszkedik a lőcsei Szent Jakab-templom 1508–17 között készült főoltára, amelyet a valószínűleg Veit Stoss krakkói műhelyében tanult lőcsei » Pál mester [8] alkotott (Lőcse, Szent Jakab-templom), az ezzel faragványait tekintve közeli kapcsolatban álló, a besztercebányai plébániatemplomban 1509-re felállított, szárnyképein Dürer-metszetek felhasználásáról tanúskodó Szent Borbála-oltár (Besztercebánya, római katolikus plébániatemplom), vagy a selmecbányai Mária-templom főoltára, mely a magyarországi késő gótika vitathatatlanul legjelentősebb művészének, » M. S. mester [9]nek az alkotása. A gótikus stílusjegyek továbbélése, ill. – pl. a bártfai városházán – reneszánsz elemekkel együttes alkalmazása, valamint a középkori művészetnek a Buda elestét (1541) követő megváltozott politikai helyzet által eredményezett bizonyos fokú konzerválódása ellenére a 16. század művészeti produkciója már a reneszánsz művészet tárgya.• • » magyarországi művészet [10]• • » Árpád-kori művészet [11]• • » reneszánsz művészet [12]• • » barokk művészet [13]• • » a klasszicizmus művészete [14]• • » történeti festészet [15]• • » szecesszió [16]• • » művészeti irányzatok a 20. században [17]• • Irodalom• » magyarországi művészet [10]
(Boreczky Anna)