Magyarországon a 18–19. század fordulójától kezdve az ízlés finomodásának, a művészi színvonal emelésének igénye az önálló nemzeti művészet megteremtésére és felvirágoztatására irányuló törekvések fontos része lett. Néhány író, költő – élükön az antik örökség megújításán keresztül a „nemes egyszerűségre és csendes nagyságra” törekedő európai klasszicizmus művészetelméletét és művészeti gyakorlatát követendő normának tekintő Kazinczy Ferenccel (1759–1831) – a hazai művészeket az antik irodalmi, történeti források tanulmányozására, ill. a klasszikus stíluseszmények szellemében fogant külföldi alkotások másolására buzdította. Bár az európai klasszicizmusnak az ún. forradalmi építészet hagyományait követő, szigorúan racionális áramlata (Isidore » Canevale: váci székesegyház és diadalív, [2] 1762–72) nem tudott mélyen gyökeret ereszteni nálunk, a 18–19. század fordulóján az irányzathoz kapcsolódó néhány jelentős alkotással gazdagodott a magyar építészet. A kismartoni Esterházy-kastélynak a francia Charles Moreau (1758–1841) tervei alapján átalakított kerti homlokzatán (1798–1801) vagy az Ürményi József országbíró megbízására az osztrák Franz Engel (1776 k.–1827) tervei nyomán épített váli templomon (1819–24) zárt, tömbszerű tömegformálás és az építészeti díszítések leegyszerűsítése vagy szinte teljes elhagyása figyelhető meg. A 19. század első felének hazai építészetében felbukkanó eklektikus törekvések – például a korai gótizálás (a pécsi székesegyház átépítése, 1773–1855; Povolny Ferenc: pétervásári templom, 1812–17) – mellett a korszak meghatározó stílusirányzatává a nyugat-európainál puritánabb, dísztelenebb klasszicizmus vált. Az egyházi és a világi barokk építészet az épületrészeket szervesen összekapcsolta, s az illuzionisztikus mennyezetfestés segítségével a teret a végtelen ég felé is megnyitotta. A klasszicista építészet ezzel szemben az önálló térelemek elhatárolására, világos, áttekinthető téralakításra és tömegtagolásra törekedett. A fényűző barokk pompát, a mozgalmas homlokzatalakítást, a gazdag belső és külső díszítést egyszerűség, az épület szerkezeti elemeinek racionális hangsúlyozása, a homlokzatok síkban tartása váltotta fel. Ezek a szemléleti és formai változások természetesen az európaihoz hasonlóan a hazai építészetben sem átmenet nélkül következtek be. Világos, áttekinthető szerkezet, egyenes vonalvezetés, a külső díszítés leegyszerűsítése és a klasszikus antik építészeti elemek alkalmazása jellemezte a késő barokk építészetet a 18. század végén felváltó kora klasszicista copf irányzatot is, amely nevét az épületek külső díszítésében alkalmazott, a copfos parókákra emlékeztető fonott füzérmintáról kapta. Magyarországon városi középületek, hivatalok mellett copf stílusban épült fel számos dunántúli vidéki kúria, polgár- és parasztház is (Badacsony, Szegedy Róza-ház). A klasszicista építészet a nemesi, a polgári és a közösségi, intézményi megrendelők körében egyaránt hamar népszerűvé vált. A klasszicizmus határozta meg a 19. századi Pest és számos hazai vidéki város arculatát. A » Hild János [3] városi építész programja (1805) szerint folyó városrendezési munkálatok során, amelyeket a József nádor vezetése alatt működő Szépítő Bizottság (1808) ellenőrzött, Pest új középületekkel, polgári lakhelyekkel és többemeletes, néha palotaszerű bérházakkal gazdagodott. A stílusirányzat legfontosabb korai hazai képviselői » Kasselik Fidél [4] (1760–1830) és Hofrichter József (1779–1835) voltak. Kasselik Fidél a pesti terézvárosi templom (1801–09) és a józsefvárosi templom (1810–14) építésében, Hofrichter József városi bérházak, középületek mellett a Kálvin téri templom tervezésében (1816) működött közre. A 19. század első felében megnövekedett a Bécs helyett tartósan itthon letelepedő nagybirtokosok száma, s ennek következtében az egységesülő városképbe illeszkedő kényelmes, nem hivalkodó városi palotáké (Festetich-palota, 1819–26) is. A klasszicizmus legjelentősebb hazai emléke a Bécsből idetelepült európai rangú kiváló építész, » Pollack Mihály [5] (1773–1855) által tervezett Nemzeti Múzeum (1837–46), amely – a korszak más nagy európai múzeumaihoz hasonlóan – a művelődés nyilvános szentélyévé, a nemzet kulturális örökségének reprezentatív gyűjtő- és bemutatóhelyévé vált. A Nemzeti Múzeum főhomlokzatának szobordíszes oromzattal fedett oszlopcsarnoka, a monumentális lépcsősor, az oldalszárnyak nyugodt tömege, a kazettás kupolával fedett előcsarnok és az oszlopokkal részekre osztott díszterem egyaránt emelkedett ünnepélyességet sugároz. Mint a fennmaradt tervek mutatják – s ezt támasztják alá a főhomlokzaton kiképzett mélyedések is –, a főhomlokzat falát allegorikus és történeti jeleneteket ábrázoló domborművek díszítették volna. A klasszicista építészet másik jelentős hazai képviselőjének, a pesti születésű » Hild József [6]nek (1789–1867) a tervei alapján épültek fel az egyházi építészet legfontosabb korabeli emlékei – az egri székesegyház (1831–37), a Kühnel Pál és » Páckh János [7] tervei alapján befejezett esztergomi bazilika (1822–69) és a lovasberényi római katolikus templom (1832–34). » Kasselik Ferenc [4] (1795–1884) munkája a balassagyarmati volt megyeháza (1833–35), ill. az Üllői úti laktanya átépítése. A klasszicista városi építészet másik sokat foglalkoztatott mesterének, Zitterbarth Mátyásnak (1803–67) a tervei alapján épült fel a pesti megyeháza (1838) és az egykori Nemzeti Színház (1833–35). A 19. század első évtizedeinek legjelentősebb szobrászati munkáit a fellendülő építészeti tevékenységhez kapcsolódó, bár a barokknál szerényebb mennyiségű és kevésbé hangsúlyos díszítőszobrászati megrendelések jelentették. Az erősödő polgári öntudat az épületdíszítések tematikáját is befolyásolta. A Pollack Mihály által épített pesti Wurm-háznak (1824), ill. Heinrich nagykereskedő palotájának homlokzatát (1829–30) Huber Józsefnek (1777–1832 k.) az ipart, a kereskedelmet, a szorgalmat jelképező szobrai, reliefjei díszítették. A nagyobb léptékű szobrászi megbízásokat a 19. század közepéig még gyakran kapták neves külföldi művészek. A hosszabb ideig Magyarországon tevékenykedő luganói Adami család tagjai, Carlo és Giacomo a pápai plébániatemplom főoltárának (1782–85), Giovanni – többek között – az egri Lyceum kápolnája oltárának (1794) és a felsőtárkányi templom mellékoltárának (1803 után) elkészítésére kapott megbízást. Az itáliai Antonio Canova (1757–1822), az európai klasszicizmus legismertebb szobrásza készítette el Esterházy Leopoldinának a kismartoni park emléktemplomában elhelyezett márvány ülőszobrát, ill. a gyömrői református templom egyik síremlékét (1798). Az osztrák Josef Klieber (1773–1850) a pesti Festetich-palota bejárati csarnokát díszítő mitológiai alakokat, valamint a pannonhalmi könyvtár dísztermébe helyezett királyszobrokat faragta. Az alkalmi megrendeléseket is vállaló, évtizedekre hazánkban letelepedett itáliai Marco Casagrandét (1805–80) Pyrker János érsek az újonnan épített egri székesegyház monumentális szobrászati díszeinek (1833) elkészítésével bízta meg. A polgárság erősödő reprezentációs igényét jelzi, hogy Casagrande tehetősebb polgári megrendelők számára (Ullmann-palota domborművei, 1838) is vállalta műalkotások készítését. Az 1820-as évektől ugyanakkor kezdett megnőni azoknak a honi szobrászoknak a száma is, akik külföldi tanulmányutak vagy akadémiai tanulmányok után az egyetemes európai klasszicizmus formavilágát és tematikáját hozták haza, s alkalmazták itthon. Ezek a viszonylag magas gyakorlati és elméleti képzettségű, s többnyire a művészeti piacon is jól eligazodó mesterek nemcsak a kisebb helyi épületszobrászati munkák elvégzésére hagyományosan felfogadott, még a korábbi céhkeretek között tevékenykedő kőfaragóknak, hanem a külföldi szobrászok egy részének is konkurenciát jelentettek. Huber József síremlék- és épületplasztikák mellett nagyméretű önálló szobrokat – például a neves dán klasszicista szobrász, Bertel Thorvaldsen (1768/1770–1844) munkáinak hatását mutató Hébét (1830) – is készített. » Dunaiszky Lőrinc [8] (1784–1833) elsősorban a templomokban, polgári házakban, üzletekben (Gömöry-patika, 1813; „Két török” a Kemnitzer-ház oromzatán, 1822; Ruszwurm cukrászda, 1827) végzett díszítőszobrászati munkákat. A klasszicista szobrászat legjelentősebb hazai képviselője, a lakatos családból származó » Ferenczy István [9] (1792–1856) a díszítőszobrászat céhes hagyományain túllépve az önálló nemzeti szobrászat megteremtését tűzte célul maga elé. Hogy a külföldi példák követése, a fejlettebb európai viszonyokhoz való felzárkózás vágya milyen erősen motiválta a 19. század elejének hazai nemzeti törekvéseit, jelzi az a megbecsülés, amellyel a távollévő fiatal szobrászt az itthoni közvélemény és a sajtó pusztán azért illette, mert a hírek szerint Európa-szerte híres művészek római műhelyében dolgozott. Ferenczyt az újságok és a folyóiratok – már 1824-es hazaérkezése előtt is – lelkesen üdvözölték, benne látva a hazai művészet felemelkedésének lehetőségét. Tevékenységét az 1820–30-as években a sajtó jóakaratú buzdítással, munkái ismertetésével, mecénások és megrendelők keresésével segítette. Rómából hazaküldött Csokonai-portréja (1818, Debrecen, Református Kollégium Könyvtára) és Pásztorlánykája (A szépmesterségek kezdete) (1820–22, Magyar Nemzeti Galéria) valóban bíztató kezdetet jelentett, s az 1830-as években viszonylag sok megrendelést is kapott. Pályája későbbi elakadását nemcsak a korabeli művészeti élet fejletlensége és a klasszicizmus kifejezőeszközeihez való görcsös, egyre korszerűtlenebb ragaszkodása okozta. Romantikus küldetéstudata – úgy tetszik – erősebb volt, mint az a képessége, hogy felmérje képzettsége hiányait és tehetsége korlátait. Portréi (Kazinczy Ferenc mellszobra, 1828, Magyar Nemzeti Galéria; Schodel Rozália, 1838 k., Magyar Nemzeti Galéria), kisebb szobrai, fali síremlékei (Kultsár István síremléke, Budapest, Belvárosi templom, 1829–32) tanúskodnak tehetségéről, az 1840-ben elkezdett Mátyás-emlékműhöz készített tervei azonban azt mutatják, hogy a nagyszabású, monumentális munkák sikeres megoldása meghaladta erejét. A monumentális falfestészetet és az oltárképfestészetet felvirágoztató, összművészeti jellegű barokk építészettel szemben a klasszicizmus szinte teljesen elhagyta az épületek belső festészeti díszítését. Nemcsak ezzel, hanem a polgári szemlélet és ízlés térhódításával is összefügg ugyanakkor az, hogy a 19. század festészetében a hangsúly az önálló táblaképműfajokra, az arcképre, a tájképre, a csendéletre és az életképre került. A korábbi időszakokhoz képest háttérbe szorult a vallásos, a mitológiai és az allegorikus tematika is. A kisméretű kabinetképeken a barokk szenvedélyességet, a néha dagályosságba fulladó ünnepélyességet és az allegorizáló hajlamot a józan egyszerűség, az áradó festőiséget pedig a tárgyilagos, gyakran száraz előadásmód, majd az eleven, természetes és valósághű ábrázolás váltotta fel. Az arcképfestészetnek a 19. század első felében bekövetkezett fellendülése a sajtó-, és könyvillusztrációk, az arckép-metszetsorozatok, ill. a portrémegrendelések számának szaporodásával függött össze. Míg a barokk portréfestészet elsősorban a megörökítettek gazdagságát és társadalmi rangját reprezentálta, a klasszicizmus térhódításával egyfajta idealizáló, a polgári ízlés és szemlélet terjedésével pedig bensőséges és egyszerű, a jellem és a személyiség visszaadására törekvő ábrázolásmód terjedt el. A hatalomra utaló jelvények (fegyverek, páncél, kitüntetések) helyett vagy mellett a művészek egyre gyakrabban festettek az ábrázoltak közelébe a művelődés, a szellemi élet fontosságát hangsúlyozó könyveket, metszeteket. A gyűjtői, művészetpártolói és múzeumalapítói tevékenységre utaló tárgyak láthatóak Johann Ender (1793–1854) Széchényi Ferencet ábrázoló nagyméretű, egészalakos, reprezentatív portréján (1823). A barokk arcképek drapéria-háttereit az új, érzékeny természetszemlélet elterjedésével gyakran szelíd táj vagy romantikus angolkert váltotta fel. A 19. század első évtizedeiben az arcképfestetés a művelt irodalmár réteg művészetpártolásának eszközévé is vált. Kazinczy Ferenc nemcsak önmagáról készíttetett portrét több hazai és bécsi művésszel (» Donát János, [10] Stunder Jakab, Josef Kreutzinger), hanem erre biztatta barátait is. A portrékészíttetéssel a művészek támogatása és a hazai művészet fejlesztése mellett arra is törekedett, hogy az egymásnak küldött barátság-portré felvilágosodás-kori hagyományának folytatásával a távolélő barátokat, irodalmi rokonlelkeket közel hozza egymáshoz. Az 1830–40-es években az arckép igazi sikerműfajjá vált. Az öntudatos, gazdagodó polgár reprezentációjához egyre inkább hozzátartozott, hogy lakását a család tagjainak portréjával díszítse. Erősödött ugyanakkor a portré nemzeti jellege is, hiszen a reformkor legismertebb, a hazáért legtöbbet tevő közéleti személyeinek arcképei a nemzeti ideált, az új típusú nemzeti hőst jelenítették meg. A biedermeier kor legtermékenyebb portréfestője, » Barabás Miklós [11] (1810–98) a polgári megrendelők mellett a kor szinte összes ismert személyiségének – pl. Liszt Ferencnek, Pyrker Jánosnak, Deák Ferencnek, Vörösmarty Mihálynak – elkészítette az arcképét. » Borsos József [12] (1821–83), a bécsi iskolázottságú, a császárvárosban és Pest-Budán egyaránt nagy népszerűségnek örvendő virtuóz portré- és életképfestő mellett a korszak elismert arcképfestői voltak » Marastoni Jakab [13] (1804–60), » Kozina Sándor [14] (1801–73) és » Györgyi (Giergl) Alajos [15] (1821–63) is. A 19. század elejétől egyre népszerűbbé vált Magyarországon az önálló tájkép műfaja. A rousseau-i természetélmény hatását mutató érzékeny, festői tájszemlélet terjedésével, ill. az utazásokhoz kapcsolódó tájrajzolás és akvarellezés felvirágzásával a korábbi eszményített, képzeleti ábrázolásokat közvetlen, friss, élményszerű tájfestészet kezdte felváltani. Az autonóm tájkép fejlődésének fontos állomásait jelentették azok a 18–19. század fordulóján keletkezett munkák – például a kassai Schrött Erasmus (1755–1804), az erdélyi Neuhauser Ferenc (1763–1836) vagy a bécsi Franz Jaschke (1775–1842) rajzai és metszetei –, amelyek hazai vidékeket mutattak be. A motívumok kiválasztásában – mint a címekben gyakran szereplő „festői” jelző is mutatja – szerepet játszott a regényes tájak iránti szentimentális vagy romantikus vonzalom. Sajátos tartalmi gazdagság, emelkedettség jellemezte a korban a történeti nevezetességű épületek romjainak ábrázolásait. A természetbe olvadó vagy a környező tájjal egységet alkotó, önálló esztétikai értéket hordozó festői romok egyszerre voltak tanúi a történelem és a természet örök körforgásának, ill. a hősi előidők áhítatos tiszteletet sugalló nagyságának (Lántz József: Dévény várának romjai, 1827, litográfia). Történeti nevezetességű hazai tájakat (Csobánc, 1823; Visegrád, 1830 k., Magyar Nemzeti Galéria) örökített meg ifjúkori munkáiban » Markó Károly [16] (1791–1860), legjelentősebb hazai klasszicista tájfestőnk. Bár az 1832-ben Itáliában letelepedett, s ott nemzetközi hírnévre szert tett festő kiszakadt a hazai művészeti életből, a 17–18. századi francia tájképfestészet tradícióit követő, időtlen aranykor-hangulatot és költőiséget árasztó eszményített tájábrázolása a 19. század második felében – elsősorban fiának, Markó Ferencnek (1832–86), Ligeti Antalnak (1832–86) és » Telepy Károly [17]nak (1828–1906) a munkáiban – élt tovább. Az 1830-as évektől Magyarországon is kezdett népszerűvé válni a 19. század első felében Ausztriában virágzó biedermeier életképfestészet, amely a klasszicizmus idealizáló kimértségét és a romantika szenvedélyességét sajátos érzelmességben egyenlítette ki. A stílusirányzat, amelynek elnevezése elsősorban német nyelvterületen használatos, a nyárspolgár gúnynevéből származik, bensőségességgel, egyszerűséggel, érzelmességgel és a családcentrikus polgári erkölcsi felfogással még összeegyeztethető, visszafogott érzékiséggel jellemezhető. A mindennapi élet érzelmes, vidám vagy szomorú, olykor tragikus eseményeit bemutató életképek szemléletesen fejezték ki azt a természetes öntudatot, amellyel a 19. századi polgár a művészi ábrázolásokban önmagát ismerte fel. Az, hogy az emelkedett mitológiai, vallásos vagy történeti ábrázolások mellett az irodalmi eszményekre alapozott klasszicista ízlés szerint kisszerűnek, esetlegesnek, magasabb jelentés nélkülinek ítélt köznapi események, a családi élet intim jelenetei is méltóvá válnak a képzőművészeti megörökítésre, a polgár számára társadalmi szerepének növekedését jelezte. Egyébként sem volt minden életkép jelentés nélküli, hiszen a 17–18. századi életképfestészetben szinte kötelező morális mögöttes tartalmak alkalmanként a 19. századi életképek és csendéletek jelentéstartalmát is gazdagították. Azok az életképek például, amelyeken fiatal lányok galambot ölelnek magukhoz, a női erények tisztaságát, azok pedig, amelyeken a női szereplők elpusztult galambot siratnak, az ártatlanság elvesztését jelképezhették. A polgári életkép legkedveltebb témája – a családcentrikus polgári mentalitással összefüggésben – a családi élet, a párválasztás, a gyereknevelés volt (» Weber Henrik: A gyermekszoba, [18] 1840; Boutibonne Lajos: Anyai szeretet, 1840; » Barabás Miklós: Galambposta, [11] 1840). Ebből a körből merítette képei témáját a műfaj jeles hazai képviselője, Borsos József is (Elhagyatva, 1843; Anyai gond, 1845; Lányok bál után, 1852, Magyar Nemzeti Galéria). A biedermeier életképfestészet hazai népszerűségének növekedését jelzi, hogy a portréfestészetben – elsősorban a gyermek- és ifjú-portrékban – a korábbi merev beállításokat felváltó életképszerű kompozíció (» Orlai Petrich Soma: Mihálkovics Árpád, [19] 1856; » Kelety Gusztáv: Eötvös Loránd ifjú korában, [20] 1858, Magyar Nemzeti Galéria) terjedt el. Népszerűek voltak a családi összetartozást jelképező családportrék is (Marastoni Jakab: A Scherz család portréja, 1835, Pozsony, Mestska Galéria). Az alkalmanként a szabad természetbe vagy ápolt kertbe helyezett, a családi élet hétköznapi mozzanatait is bemutató kompozíciókon gyakran találkozunk néhány családtag, elsősorban játszadozó gyerekek életképszerű elrendezésével (Czauczik József: Prihrodny János Dániel és családja, 1820-as évek, megsemmisült; » Kozina Sándor: Három gyerek portréja, [14] 1848, magántulajdon; Barabás Miklós: A Dégenfeld család, 1854, Miskolc, Herman Ottó Múzeum). A biedermeier stílus értékes alkotásokkal gazdagította az iparművészet, különösen a bútortervezés történetét. A 19. század eleji empire ünnepélyes, pompát és előkelőséget árasztó formavilágát kényelmes, otthonos, egyszerű lakberendezési stílus váltotta fel. A biedermeier bútorművészet az angol hagyományokat folytatva a célszerűségre és a funkcionalizmusra, azaz a mindennapi életszükségletekből fakadó igények kielégítésére helyezte a hangsúlyt.• • » magyarországi művészet [21]• • » Árpád-kori művészet [22]• • » 14–15. századi művészet [23]• • » reneszánsz művészet [24]• • » barokk művészet [25]• • » történeti festészet [26]• • » szecesszió [27]• • » művészeti irányzatok a 20. században [28]• • Irodalom• » magyarországi művészet [21]
(Papp Júlia)