Árpád-kori művészet alatt a művészettörténeti szakirodalom a döntő kulturális fordulattal járó államalapítástól az Árpád-ház kihalásáig tartó időszakban (1000–1301) a történelmi Magyarország területén keletkezett vagy itt használt/őrzött emlékeket tárgyalja. Ennek az időszaknak művészetére a román stílus dominanciája jellemző, de a 12. század végétől már a gótika feltűnésével, a 13. századtól pedig a két stílus párhuzamos, akár egyazon emléken kimutatható jelenlétével is számolnunk kell. A vonatkozó műemlékek és műtárgyak töredékessége és az emlékanyag folytonossági hiányai távolról sem teszik lehetővé, hogy a korszak művészetéről mint teljes egészről alkossunk képet, inkább egy-egy időszak, azon belül is egy-egy megrendelői kör, mester- vagy inkább emlékcsoport meghatározó jelenségei, orientációja, jellemző vonásai vázolhatók fel. Az emlékek „végső”, de a legritkább esetben változatlanul maradt formája a megbízók (patrónus/donátor), az épületeket, ill. a tárgyalt korban még egyértelműen gyakorlati célra készült műtárgyakat használók, valamint az alkotók viszonyrendszerének meghatározottságában válik értelmezhetővé. A kereszténység felvétele, amely az egyházmegyék megszervezésével, valamint az abban a világi papok mellett aktív szerepet játszó szerzetesi közösségek letelepítésével járt, nagyszámú templomépület emelését és felszerelését tette szükségessé. I. István király (fejedelem: 997-től, király: 1001–1038) 1080 körül keletkezett nagy legendája szerint tíz egyházmegyét alapított (szándékát a történeti adatok is alátámasztják, de a székesegyházak építése nem mindenütt kezdődhetett meg az ő idejében), s törvényeiben tíz-tíz falu számára egy-egy templom építését rendelte el. Felszerelésükről a király képviseletében a várispán, könyveikről a püspök volt köteles gondoskodni. A szerzetesrendek közül elsősorban a bencések letelepedésével kell számolnunk – pannonhalmi apátságukat még Géza fejedelem (972–997) alapította –, de a görög rítust követő (bazilita) szerzetesek egykori jelenléte sem elhanyagolható. A templomok eredeti formájáról kevés biztos adattal rendelkezünk. A székesegyházak egy részét – így a pécsit, az esztergomit, a kalocsait, a gyulafehérvárit és az egrit – még az Árpád-kor vagy a későbbi középkor során átalakították, a kalocsait, az egrit és az esztergomit a török hódoltság után barokk, ill. klasszicista stílusban újjáépítették, néhányukat, mint a győrit, a veszprémit és a pécsit a 19. századi purista restaurálás szellemében nagymérvű változtatásokkal állították helyre. A pannonhalmi apátság temploma az utóbbi idők feltárásai alapján a 13. század előtt kétszentélyes elrendezésű volt, az azonban csak feltételezhető, hogy ez az Ottó-korban (10. század második-harmadik harmada) német területen elterjedt, keleti-nyugati szentélyes formát követő kiképzés az első templomhoz, s nem annak későbbi átalakításához köthető. Még kevesebbet tudunk az István-kori alapítású pécsváradi, zalavári és bakonybéli bencés apátság első templomáról. A falusi templomok többsége eleinte minden bizonnyal kevéssé időtálló anyagból épült, talán ez is az oka annak, hogy a korai időkből ilyet nem ismerünk. Azok az emlékek, amelyek István király patrónusi/donátori tevékenységéhez köthetők, Gizella királyné testvére, II. Henrik császári reprezentációjának követéséről tanúskodnak. Az István király által alapított székesfehérvári Szűz Mária-prépostság feltehetően bazilikális rendszerű templomának alaprajza egy jellegzetes Ottó-kori épülettípusnak, a valószínűleg liturgikus funkciókat ellátó nyugati előépítménynek, az ún. Westwerk-nek alkalmazására mutat. A Szűz Mária-egyház István király magánkápolnájaként kincseinek őrzésére szolgált, donátoraként a király díszes felszerelési tárgyakkal, köztük egy csak leírásokból ismert arany oltártáblával látta el. Felirata szerint 1031-ben a székesfehérvári templomnak ajándékozta István király és Gizella királyné azt a gazdagon díszített, kitűnő kvalitású miseruhát, amelyet ma a koronázási palástként (Magyar Nemzeti Múzeum) ismerünk. A bizánci szövetből készült, arannyal hímzett casulán három sávban próféták, apostolok és szentek – utóbbiak között a királyi pár és Imre herceg – láthatók, az előoldalon Krisztus színeváltozása és keresztrefeszítése, a hátoldalon a diadalmas Krisztus oroszlánon és sárkányon taposó, valamint trónoló ábrázolása kapott helyet. Leginkább a székesfehérvári egyház paramentumai közé tartozhatott az a casulával egykorú, de az utóbbi idők vizsgálatai alapján azzal nem azonos anyagból készült textilsáv is, amelynek darabjai a casulára keresztpántként és foltokként felvarrva maradtak fenn. A palást Karoling- és Ottó-kori előképek ismeretéről tanúskodó ábrázolásai, titulusainak szövegezése és technikai kivitelezése olyan műveltséget és felkészültséget igényelt, amely a korabeli magyarországi előzményekből nem vezethető le. A mű akár – ahogyan az a legvalószínűbb – Regensburgban, akár külföldről érkezett alkotók munkájaként Magyarországon készült, a meghonosítani szándékozott kultúra reprezentatív emléke. Regensburgban készülhetett az az ereklyetartó kereszt, az ún. Gizella-kereszt is, amelyet felirata alapján Gizella királyné adományozott anyja regensburg-niedermünsteri sírjára (München, Schatzkammer der Residenz). A Szűz Mária-templom mint magánegyház István király temetkezési helyéül, István és Imre 1083-as kanonizációját követően pedig kultuszhelyként is szolgált. A székesfehérvári templomból került elő az a római szarkofágból a 11. században (feltehetően István szenttéavatása, 1083 körül) átfaragott kő sírláda, amelyet a hagyomány Szent István szarkofágjaként ismer (Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum). Díszített rövidebb oldalán egy Nyugaton is ismert bizánci ikonográfiai típust követő faragványt, a halott lelkét a mennyekbe emelő angyal alakját, két hosszanti oldalán szalagfonatok által keretelt mezőben rozettákat és kerubokat láthatunk. A domborművek stílusa Zalavárról származó egyes töredékekével mutat hasonlóságot (pl. Keszthely, Balatoni Múzeum, kőlap-töredék nyúlra lecsapó sas részletével). A Szűz Mária-prépostság a magyar királyok koronázó templomaként, valamint Könyves Kálmántól fogva királyi temetkezőhelyként szolgált. (I. Péter királyt Pécsett, I. Andrást az általa alapított tihanyi bencés apátság ma is álló altemplomában, I. Bélát Szekszárdon, I. Gézát Vácott temették el, a királyi keresztelések helyszíne Esztergomban, a Géza fejedelem idején alapított Szent Vid-templomban volt, a királynékat a veszprémi székesegyházban koronázták meg.) A 11. század közepéről és harmadik negyedéből fennmaradt emlékek a bizánci művészet hatásának erősödéséről tanúskodnak. Ez összhangban áll a hazai politikai orientáció változásaival, de a kérdés ennél összetettebb. Bár tudunk a korszakban görög rítusú kolostor létesítéséről (ilyen az I. András által alapított tihanyi barlangkolostor), az elsősorban építészeti alkotásokon megnyilvánuló bizantinizáló tendenciákra leginkább a latin kereszténység köréből van példa, s számos esetben a bizánci kultúra közvetett, főként Itálián keresztül érkező befolyásáról lehet szó. A Bizánci Birodalomhoz fűződő közvetlen kapcsolatok legjelentősebb emléke a magyar Szent Korona (Országház) alsó részét alkotó, görög feliratairól corona graecaként elnevezett ötvösmű. Rekeszzománcos technikával készült lapjain, amelyek a bizánci udvari művészet kitűnő alkotásai, a trónoló Krisztust, angyalokat, szenteket, Dukasz Mihály bizánci császárt, a társuralkodó Konsztantinoszt (vagy Konsztantioszt) és I. Géza magyar királyt (1074–77) ábrázolták. A mű eredetileg női korona lehetett, amely feltehetőleg Szünadéné bizánci hercegnő, I. Géza felesége révén került a magyar királyi család tulajdonába. A magyar Szent Koronát a corona graecából és egy feltehetően a 12. század második felében készült, bizonytalan funkciójú ötvöstárgyból, az ún. corona latiná-ból, utóbbi jelentős megcsonkításával – zománcképei jelenleg Krisztus mellett nyolc apostolt ábrázolnak feltehetően a székesfehérvári miseruha koronázási palásttá való átalakításával egy időben illesztették össze. Bizánci kapcsolatokat mutat az I. Béla (1061–63) által alapított szekszárdi monostor centrális alaprajza és szalagfonatos-palmettás töredékei is. A térszerkezet a padernai várkápolnáéval mutat hasonlóságot, a kőtöredékek díszítésmódja pedig a velencei San Marco egy faragványcsoportjával rokonítható. A szekszárdival azonos méretű négyzetre szerkesztett, centrális – négy oldalán apszissal bővített – elrendezéssel épült fel a 11. század egyetlen, nagyrészt ma is álló temploma Feldebrőn, amely valószínűleg bencés monostorhoz tartozott. A kétszintes épület altemplomába és az ahhoz kapcsolódó sírkamrába a felső templomból ablakok nyíltak, ez a megoldás ereklyekultuszra utal. Minthogy Feldebrő az Aba nemzetség birtokához tartozott, felmerült annak a lehetősége is, hogy a templom Aba Sámuel király (1041–44) temetkezési helyéül szolgált. A 11. század negyedik negyedének építészetében újra a hosszanti elrendezés válik jellemzővé. Legalábbis erre enged következtetni az 1075-ben alapított garamszentbenedeki, az 1091-ben Szent László király (1077–95) által a Saint-Gilles-ből érkező bencések számára alapított somogyvári, valamint a faragványaik alapján ezekkel közel egyidős sárvári és dombói templomok egyaránt háromhajós, három – közös alapvonalról indított – apszisú alaprajza. A garamszentbenedeki, a somogyvári és a sárvári templom biztosan, a dombói feltehetően bencés apátsághoz tartozott, így felmerült, hogy a mindegyikre jellemző (és később is alkalmazott) alaprajzi típus magyarországi elterjesztése a bencésekhez köthető. A 11. századi templomok felszereléséből és könyveiből alig valami maradt ránk, bár több egykorú összeírás (így a tihanyi, a bakonybéli és a pannonhalmi jegyzék Szent László király korából) tájékoztat róluk. Még a 11. század első felében Magyarországon készülhetett az ún. újszászi corpus (Magyar Nemzeti Múzeum), egy kis, arany Krisztus-test, amely feltehetően drágaköves kereszthez tartozott, a feldebrői templom környékén pedig egy szarvasagancsból készült, gyöngyös pásztorbot került elő a 11. század második feléből (Magyar Nemzeti Múzeum). Esetleg már a 11. században Magyarországon lehetett az a bizánci kultúrkörbe tartozó, tágabban a 10–12. századra datált szenteltvíztartó is (Magyar Nemzeti Múzeum), amely a besztereci Szent Megváltó-monostor környékén került elő. A 11. századi kódex-állományról, ill. könyvfestészetről a Szent László király által alapított zágrábi székesegyház néhány, hipotetikusan az alapításhoz köthető kéziratának (Zágráb, Riznica zagrebačke katedrale), valamint a feltehetően bencés használatban lévő ún. Szelepcsényi Evangelistariumnak (Nyitra, káptalani kincstár) a díszítése alapján kaphatunk képet. A falfestészet jelentősebb emlékeinek tárgyalása a 12. századba vezet át. A kosztolányi templom újabban 1085–1134 közöttinek (régebben későbbinek) tartott díszítését és a pécsváradi 12. századi falkép-töredéket a feldebrői templom altemplomának gazdag, az evangélista szimbólumoktól körülvett Krisztust, prófétákat, apostolokat, szenteket, továbbá Káin és Ábel történetét megjelenítő festményei követik. Bár a festmények alatt korábbi kifestésre utaló nyomok nem találhatók, a ciklus nem lehet egykorú az épülettel, mivel stílusa a délnémet–osztrák területek 12. századi festészetével áll kapcsolatban. Ugyanehhez a stíluskörhöz köthető az a gazdagon illusztrált, a 12. század második negyedében Salzburgban keletkezett kétkötetes ún. óriás-Biblia, amelyet egykori őrzési helyéről Admonti Biblia néven ismerünk (Wien, Österreichische Nationalbibliothek, Paris, École des Beaux-Arts, Coll. La Soufaché). A kézirat a legkorábbi ismert Magyarországon használt illusztrált Szentírás. Feltehetően nem sokkal készülése után a Gut-Keled nemzetség csatári monostorának tulajdonába került, 1263-ban elzálogosították. Szintén a délnémet területek művészetével, pontosabban az arra hatást gyakorló hirsaui és gorzei reformmozgalmak liturgikus szokásaival állhat összefüggésben a 12. századi magyarországi templomok egyik típusa, amelyre a szentély melletti keleti toronypár alkalmazása jellemző. Ez a megoldás leginkább szerzetesi templomokon – legépebben a boldvai bencés apátságén – figyelhető meg, de egyes székesegyházak, így az esztergomi és az egri rekonstruált 12. századi alaprajzán is kimutatható. A 12. század a román stílusú épületszobrászat nagy arányú elterjedésének időszaka Magyarországon. Az Álmos herceg által alapított dömösi Szent Margit-prépostságból származó, a század első harmadában keletkezett, szörnyeket és realisztikus megfogalmazású állatalakokat mutató töredékek (Magyar Nemzeti Galéria), egy székesfehérvári, ragadozót ábrázoló, valamint egynéhány pécsi faragvány (Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum; Pécs, Dómmúzeum) a közel egykorú lombard kőfaragással áll kapcsolatban. Ugyanez a stílus Esztergomban egyes, minden bizonnyal 1156 (a székesegyház Mária-oltárának felszentelése) előtt készült faragványokon (Esztergom, Vármúzeum) antikizáló tendenciákkal ötvöződve jelentkezett. A század közepének klasszicizáló törekvéseire az óbudai Szent Péter-prépostság 1158 körül befejezett templomából is ismerünk példákat, minden bizonnyal innen származik, s építőanyagként kerülhetett elszállításra egy Kalocsán talált mellvédtöredék Ábrahám és a három angyal jelenetével (Magyar Nemzeti Galéria), továbbá egy trónoló Krisztust ábrázoló relief, amely lelőhelyéről a tabáni Krisztus nevet kapta (Budapesti Történeti Múzeum). E felső-itáliai stíluskapcsolatokra utaló domborművekkel mutat rokonságot az az egyik oldalán feltehetően Szent Egyed miséjét, másik oldalán oroszlánokat megjelenítő, az óbudaiaknál jóval gyengébb színvonalú töredék, amely egykor a somogyvári apátság díszeként szolgált (Kaposvár, Rippl-Rónai Múzeum). A romanika szobrászatának legjelentősebb magyarországi emlékegyüttesét a pécsi székesegyház faragványai – az egykori Szent Kereszt-oltárt magába foglaló, valaha a szentély előtt felállított, keresztboltozatos építmény töredékei, a kriptába vezető északi és déli lejáró domborművei, angyalok, apokaliptikus aggastyánok és feltámadottak eredetileg valószínűleg Utolsó ítélet-kompozíciót alkotó figurái, valamint bizonytalan funkciójú, talán szentélyrekesztőből vagy kapuzatból származó további maradványok – alkotják (Pécs, Dómmúzeum; Magyar Nemzeti Galéria). Az altemplomi lejárókban az északi oldalon hat apostol alakját és az ősszülők bibliai történetét ábrázolták, a déli oldalon Jézus gyermekségének és passiójának, valamint Sámson történetének egyes eseményeit mutatták be. E faragványok figurastílusa a 12. század közepi francia szobrászat eredményeinek ismeretét feltételezi. A mai kutatás, a régebbi szakirodalom véleményével szemben, miszerint a pécsi emlékegyüttes a romanika magyarországi szobrászatának kezdeti szakaszában keletkezett, a 12. század utolsó negyedére datálja. A pécsi székesegyház domborműveinek létrejöttével közel egy időben, az 1190-es évektől folyt Esztergomban a királyi palota és a székesegyház építésének azon szakasza, amelyhez a francia gótikus stílus magyarországi meghonosodásának legkorábbi ismert emlékei köthetők. Elsősorban a palotakápolna bordás boltozatairól, ornamentikájáról és rózsaablakáról, ill. az ún. Porta speciosa (a székesegyház nyugati kapuja) egyes fennmaradt részleteinek (Esztergom, Balassa Bálint Múzeum; Esztergom, Vármúzeum) és egy trónszék töredékeinek inkrusztációiról van szó (Esztergom, Balassa Bálint Múzeum; Esztergom, Vármúzeum). A szerkezetében még a romanika vonásait őrző Porta speciosát, amelynek ívmezejében a gyermek Jézust ölében tartó, trónoló Mária, az országát védelmébe ajánló Szent István, valamint Szent Adalbert volt látható, Jób érseknek (1185–1204) és III. Bélának (1172–96), az egyház és az uralkodó között megosztott hatalom képviselőinek a szemöldökgerendán elhelyezett ábrázolása datálja. A kapu oroszlánokon nyugvó oszlopokkal képzett szerkezete, amelyet egy, a 18. században Klimó György esztergomi kanonok, később pécsi püspök által készíttetett festményről (Esztergom), valamint Széless György szintén 18. századi leírásából ismerünk, emiliai emlékekkel mutat rokonságot, az inkrusztációik stílusa II. Fülöp Ágost korának Párizs környéki művészetével áll kapcsolatban. Az esztergomi udvari művészet kisugárzását mutatják többek között a 13. század elején szentélykörüljárós, kápolnakoszorús alaprajzi elrendezéssel átépített kalocsai székesegyház, a historizáló tendenciákat jelző, vörösmárványt imitáló anyaghasználatával feltehetően a szicíliai normann udvari reprezentációt követő ún. kalocsai királyfej (Magyar Nemzeti Galéria), valamint az 1184-ben alapított pilisi ciszterci monostor maradványai. Utóbbiban állt II. András (1205–35) 1213-ban meggyilkolt feleségének, Gertrudis királynénak nemrégiben rekonstruált, stílusa alapján a királyné halála után 15–20 évvel, francia tanultságú mester által készített síremléke (Magyar Nemzeti Galéria). A kalocsai királyfejhez hasonlóan gerecsei vörös mészkőből minden bizonnyal Magyarországon készült tumba oldalán szabadon álló oszlopokra támaszkodó árkádok között aranyozott és festett figurák, a fedlapon a királyné ugyancsak színezett gisant figurája és egy angyal alakja volt látható. A gótika magyarországi megjelenése III. Béla személyével áll összefüggésben, amit az Ile-de-France-i művészet egész Európát ez időben érintő hatásán túl a király francia dinasztikus kapcsolatai, ill. klérusának párizsi tanultsága magyaráznak. A francia hatás erősödését mutatja a gótikus építészet egyes megoldásainak közvetítésében jelentős szerepet játszó ciszterci rendnek Magyarországon az 1180-as évektől megfigyelhető, III. Béla által privilégiumokkal és királyi védelemmel támogatott terjeszkedése is – 1179-ben létesült az egresi, 1182-ben a zirci, 1183-ban a szentgotthárdi, 1184-ben a fent említett pilisi, 1190-ben a pásztói, 1194-ben a borsmonostori, valószínűleg 1202-ben a kerci és 1205-ben a topuszkói monostoruk. A rend legépebben fennmaradt Árpád-kori temploma az 1232-ben alapított bélapátfalvi monostorhoz tartozott, ez bazilikális felépítésével, keresztházával, egyenes záródású szentélyével, finoman faragott kvádereivel és polikrómiájával kiválóan példázza a rend egyszerűségre törekvő, mégis igényes építészetének jellegzetességeit. A gótika terjedése eleinte nem járt együtt a romanika jellegzetes vonásainak egyértelmű visszaszorulásával, sőt, a 13. század első felében nem egy épületen a két stílus együttélését figyelhetjük meg. A gyulafehérvári székesegyház a század elején folyó építkezéseit az esztergomi faragványokkal rokon részletek mellett a késő romanika stílusjegyeinek dominanciája jellemzi. (A székesegyházak közül a gyulafehérvári az egyetlen, amely lényegében Árpád-kori formájában – a tatárjárást, majd 1277-ben bekövetkezett pusztulását követően újjáépítették – maradt ránk.) A 13. század első felének jellegzetes emlékei a megerősödött arisztokrácia temetkezési helyként, de reprezentációs szándékkal is emelt ún. nemzetségi monostorai és donátorábrázolásai. Előbbiekhez tartozik többek között az 1217 előtt építtetett bényi és az 1220-as években emelt zsámbéki premontrei monostor, valamint a bencések számára 1208-ban alapított lébényi monostor, a donátort Krisztus oldalán megjelenítő timpanondomborműre Bátmonostorról (Zombor, Múzeum), Szentkirályról (Magyar Nemzeti Galéria), Mosonszolnokról (Mosonmagyaróvár, Hansági Múzeum) ismerünk példát. A nemzetségi monostor talán legismertebb reprezentánsa az 1256-ban felszentelt jáki bencés monostor, amelynek Szent György titulusú temploma és Szent Jakab-kápolnája áll ma. Az építészeti ornamentika és egyes kőfaragójegyek alapján többek között Bambergből érkezett mesterek által kivitelezett háromhajós, bazilikális elrendezésű apátsági templom jelentőségét növelik figurális szobrai és freskói. A szobrászati dísz jó részét a gazdagon faragott, bélletes kaput díszítő Maiestas Domini, valamint Krisztust és a tizenkét apostolt ábrázoló együttes alkotja (Szombathely, Savaria Múzeum). Falképek a karzat alatt (feltehetően a kegyúri család tagjai, donátorpároktól körülvett angyalok, Mária halála), valamint oltárképként az apszisban (Szent György) találhatók. A freskók a bizánci hatásokat is mutató késői romanika stílusában készültek, a hazai anyagban hozzájuk legközelebb a veszprémi, ún. Gizella-kápolna erősen megrongálódott állapotú apostolpárjai állnak. Utóbbiak kiváló kvalitására egy, a kápolnából újonnan előkerült, vakolattöredékekből összeállított Mária-fej magas színvonalából következtethetünk (Veszprém, Laczkó Dezső Múzeum). A 13. század második felében részben a tatárjárás következtében, részben a polgáriasodás folyamataival összefüggésben a várak, ill. erődítéssel körülvett városok egyre nagyobb jelentőségre tettek szert. A IV. Béla (1235–70) idején már uralkodói központ szerepét betöltő Budán, a királyi rezidencia mellett kialakuló polgárvárosban felépült a magyar lakosság plébániájaként a Mária Magdolna, a német polgárság templomaként a késő romanika stílusában kezdett, de 1269-ben gótikus nyugati kapuzattal és kőrácsos homlokzati ablakkal befejezett Nagyboldogasszony (Mátyás) templom, amelyet a 19. századi renoválást követően ma erősen átalakítva ismerünk. Részben a városiasodást mutatja a koldulórendek magyarországi megtelepedése, a domonkosoké 1221-ben, a ferenceseké 1232-ben. Templomaik általában a prédikáció céljainak megfelelő egyetlen hajóval (esetleg többhajós csarnoktérként) és kezdetben egyenes, később poligonális záródású szentéllyel épültek. 1252-re fejezték be a domonkosok margitszigeti, IV. Béla lányának, Szent Margitnak otthont adó apácakolostorát, amelynek ma csak alapfalai állnak. A margitszigetivel nagyjából egy időben készült el Budán az azóta jórészt elpusztult Szent Miklós-templomuk, ahol 1254-ben a rend generális káptalanját tartották. Szerencsésebb sorsú volt a soproni ferencesek temploma, amelynek szentélye 13. századi – 1280 körüli – növényi ornamenssel díszített, konzolokon nyugvó oszlopkötegekre támaszkodó bordás keresztboltozatokkal és kőrácsos ablakokkal épült formájában maradt fenn. A 12–13. századból már jó néhány falusi templom is maradt ránk, ezek az Európában kialakult két jellemző csoportba tartoznak. Az egyiket egyhajós, egyenes vagy félköríves záródású szentéllyel épült templomok, pl. a 13. század második harmadában keletkezett csempeszkopácsi templom, a másikat centrális épületek alkotják, mint a 12. század második felében épült hidegségi templom. Előbbi az Isten bárányát ábrázoló timpanondomborműve, utóbbi 13. század közepi falképei miatt is jelentős. E század folyamán, ill. a század második felében kibontakozó művészeti folyamatokban a század vége nem jelentett határozott cezúrát. Mégis az Árpád-ház 1301-es kihalásával és a nápolyi Anjouk trónra kerülésével az ország történelmének, politikai orientációinak a művészeti produkcióra is kiható új korszaka kezdődött.• • » magyarországi művészet [2]• • » 14–15. századi művészet [3]• • » reneszánsz művészet [4]• • » barokk művészet [5]• • » a klasszicizmus művészete [6]• • » történeti festészet [7]• • » szecesszió [8]• • » művészeti irányzatok a 20. században [9]• • Irodalom• » magyarországi művészet [2]
(Boreczky Anna)