BARABÁS Miklós

1825-ben Neuhauser Ferencnél Kolozsvárott, majd 1829-ben egy évig a bécsi képzőművészeti akadémián tanult. Az 1830-as évek közepén – kolozsvári és bukaresti (1831–33) tartózkodás, ill. részben William Leighton Leitch skót akvarellfestővel közösen eltöltött itáliai tanulmányút után (Lago Maggiore, 1834, akvarell, Magyar Nemzeti Galéria; Róma látképe a Ponte Rottóval, akvarell, Magyar Nemzeti Galéria) – Pesten telepedett le. Művészi tevékenységét a közélet számos jelessége – például Széchenyi István – és a korabeli sajtó is támogatta. A biedermeier kor legtermékenyebb portréfestőjeként sok arcképmegrendelést kapott, a korabeli politikai, egyházi és kulturális élet szinte valamennyi nevezetes személyét megörökítette festményen, miniatúrán, litográfián (Pyrker László egri érsek képmása, 1842, Egri Képtár, Dobó István Vármúzeum; Liszt Ferenc, 1847, Magyar Nemzeti Múzeum). Vállalta ugyanakkor polgári megrendelők arcképének elkészítését, ill. bolti cégérek megfestését („Zöldfa” fűszerüzlet cégére, 1838, Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeum; Zrínyi Miklós, 1842, Fővárosi Képtár) is. Népéletképek (Vásárra induló román család, 1843, Magyar Nemzeti Galéria), tájképek (Hunyadi János gáldi templomának maradványai, 1834, Magyar Nemzeti Galéria; Alföldi táj gémeskúttal, 1838, Pécs, Janus Pannonius Múzeum; Sebes-Körös-parti táj, 1838, akvarell, Magyar Nemzeti Galéria), ill. folyóirat-illusztrációk, divatképek mellett jelentős kortárs eseményeket ábrázoló műalkotásokat – például a Lánchíd alapkőletételét ábrázoló vízfestményt (1842, Fővárosi Képtár) – is készített. Galambposta című festménye (1843, Magyar Nemzeti Galéria), amely a kor kedvelt, az osztrák biedermeier ízléshez közel álló műfaját, a polgári életképet képviselte, olyan népszerű lett, hogy a művésznek számos másolatot kellett készítenie róla. ~ nemcsak hazai elődeinél nagyobb felkészültségének, ill. a művészeti közéletben való jártasságának, hanem a korabeli megrendelői igényekhez való műfaji és stiláris alkalmazkodásának is köszönhette, hogy az 1840-es években festői tevékenységét a hazai viszonyok közt korábban elképzelhetetlen anyagi siker és erkölcsi elismerés kísérte. Ezt jelezte többek között akadémiai tagsága (1836) is. Bár a biedermeier festészet szemléleti és formai hagyományait őrző művészete a 19. század második felében, a romantika időszakában egyre korszerűtlenebbé vált, elismertségét, tekintélyét és portréfestői népszerűségét – mind a közönség, mind a művészek körében – haláláig megőrizte. 1862-ben a Képzőművészeti Társulat elnökévé választották. 1896-ban a millenniumi kiállításon aranyérmet kapott.