BIHARI Sándor

18 évesen Pesten fényképész-retusőr lett, s a Mintarajziskola esti tanfolyamát látogatta. 1875-ben Bécsbe utazott, hogy beiratkozzék a Képzőművészeti Akadémiára, de ez anyagi nehézségek miatt csak három év múltán, 1878-ban sikerült. 1880-ban visszakényszerült Váradra, ahol portréfestéssel próbálkozott, mígnem egy jószemű műgyűjtő, Tauszig Hugó jóvoltából 1883-ban Párizsba került, s itt J. P. Laurens iskolájában módszeres képzésben részesült. Párizsban, » Munkácsy Mihály [2] környezetében ismerkedett meg » Deák Ébner Lajos [3]sal, akinek biztatására 1885-ben Szolnokra ment. Az életképi terveket dédelgető festőre felszabadítólag hatott a városnak és környékének eleven népélete és plein air impressziókat keltő atmoszférája. Itteni tartózkodása során, 1886-ban festette a hírnevét megalapozó Bíró előtt című sokalakos képét (Magyar Nemzeti Galéria), amelynek jellemábrázoló ereje és harmonikus kompozíciója – az anekdotázó hangütés ellenére – már jól mutatja a realitások iránti érzékenységét. A kép megkapta a Képzőművészeti Társulat első díját, majd Ferenc József megvásárolta, s ez módot adott egy nagyobb európai tanulmányútra. Itáliába, Belgiumba és Hollandiába látogatott, végül 1888–89-ben Münchenben dolgozott. 1890-ben ismét Szolnokon időzött, itt készítette elő Programbeszéd (Magyar Nemzeti Galéria) című nevezetes képét, amely a 19. század utolsó éveiben megjelenő kritikai realizmus egyik első kísérlete. A millenniumi idők úri Magyarországáról ad hiteles korképet – némi gunyoros színezettel – Vasárnap délután (1893, Magyar Nemzeti Galéria) című, bravúrosan modellált kompozíciója is. 1896-ban megkapta az állami nagy aranyérmet és a Nagyvárad részére festett történeti pannójáért (Zsigmond király találkozása Jagelló Ulászlóval Szent László sírjánál) a Vaszary-díjat. Művészetében jelentős fordulatot hozott a szolnoki művésztelep megalakulása, amelynek haláláig állandó lakója lett. Az inspiráló környezet és » Fényes Adolf [4] hatására korábban gyakran zsákutcába torkolló, egyenetlen művészete a Tisza-parti városban kvalitásos, a plein air tanulságaival élő kisméretű tájképeket (Zagyvapart, 1900) és elmélyült portrékat (Dinnyeevő, 1905) hozott létre. Képei szerepeltek a művésztelepet reprezentáló kollektív tárlatokon, legutóbb 1975–76-ban A szolnoki festőiskola, 1997–98-ban pedig A Szolnoki Művésztelep jubiláris kiállításán (1902–1977).