MÁNYOKI Ádám

A magyarországi barokk művészet egyik legjelentősebb, külföldön is hírnevet szerzett festőegyénisége, aki néhány évig tartó két magyarországi periódust leszámítva szinte egész pályája során német területen működött mint a szász uralkodók udvari festője. 1685-ben Hannover környékére került nevelőszülőkhöz, s kezdetben Andreas Scheits hamburgi festő mellett tanult, majd a braunschweigi herceg salzdahlumi gyűjteményében képezte tovább magát. Itt találkozott először a 17. századi holland, valamint a kortárs angol és francia portréfestők munkáival – főként Rigaud és Largillière műveivel –, amelyek a későbbiekben is hatással voltak festői felfogására. 1700 körül adatok szerint Hamburgban dolgozott (M. B. de Gileno, 1702, Magyar Nemzeti Galéria), majd 1703-tól már Berlinben, elsősorban a porosz trónörökös, Frigyes Vilmos számára. 1706–07 folyamán testőrezrede tisztjeinek portrésorozatát festette meg az észak-német portréízlést ekkor erősen meghatározó angol arcképstílus (főként Gottfried Kneller portréinak) befolyása alatt (a sorozat fennmaradt része: Berlin, Schloß Charlottenburg). Berlinben, e sorozat munkálatai közben ismerkedett meg II. Rákóczi Ferenc feleségével, akinek javaslatára 1707 szeptemberében hazatért, és a fejedelem szolgálatában két évig Magyarországon dolgozott. Még Berlinben festette meg Rákócziné portréját (magántulajdon), s ennek utólagos párdarabjaként készítette el a fejedelem közismert ábrázolását, feltehetően szintén 1707-ben (Magyar Nemzeti Múzeum). Jóllehet festőként a fejedelmi udvarban kevés megbízást kapott, életrajzírója, Christian Ludwig Hagedorn szerint ~nak megbecsült helye volt Rákóczi környezetében, aki 1709 őszén Lengyelországon keresztül Berlinbe és Hollandiába küldte őt, részben a szabadságharc propaganda-tevékenységéhez kapcsolódó megbízásokkal. Néhány hónapos hollandiai, majd egy évig tartó berlini tartózkodásának legjelentősebb festői hozadéka, a holland kortárs arcképfestés és a berlini udvari festő, Antoine Pesne portréinak közvetlen hatása több évtizedig követhető munkáiban. Miközben Pesne mellett Berlinben részt vett egy udvarhölgyeket ábrázoló sorozat munkáiban (Blaspiel bárónő, 1711, Berlin, Schloß Charlottenburg), továbbra is Rákóczi szolgálatában állt, és az ő számára dolgozott. Elkészítette reprezentatív portrémetszetét (1711, Magyar Nemzeti Múzeum), és követve őt Gdańskba, megfestette a fejedelem méltóságteljes, a holland portréfestés közvetlen hatását mutató szép arcképét (1712, Magyar Nemzeti Galéria). Rákóczi franciaországi emigrációba távozását követően ~t 1713 elejétől – ekkor még csak alkalmi megbízásokkal – II. Erős Ágost lengyel király és szász választófejedelem foglalkoztatta. Megfestette az uralkodót, valamint gróf Bielinski marsallt, pártfogóját a lengyel udvarban (1713–14, mindkettő egykor Drezda, szász királyi gyűjtemény), majd Varsóban, később Drezdában az uralkodó környezetének tagjait, közülük elsősorban a lengyel és szász udvar hölgyeit Erős Ágost szépséggalériája számára (a különböző sorozatok darabjai: Drezda, Gemäldegalerie Alte Meister; Varsó, Muzeum Narodowe; Magyar Nemzeti Galéria). Ugyancsak a választófejedelem megbízásából örökítette meg a porosz uralkodócsalád, valamint az Anhalt-Dessau-i hercegi család több tagját is (Christian Ludwig von Brandenburg-Schwedt, 1714; I. Frigyes Vilmos, 1714, Drezda, Gemäldegalerie Alte Meister; Friedrich Heinrich Eugen von Anhalt Dessau és Wilhelm Gustav von Anhalt-Dessau, 1714, Dessau, Anhaltische Gemäldegalerie; Anna Luise von Anhalt-Dessau, 1714, Museum Schloß Mosigkau). Ebben a legtermékenyebb időszakában, amelyben néhány, a francia udvari arckép tanulságait felhasználó kiemelkedő mű is készült (Henriette Agnes v. Anhalt-Dessau, Leopold von Anhalt-Dessau, 1714, külföldi magántulajdon; G. W. Werthern gróf, 1719, Magyar Nemzeti Galéria), 1717-ben udvari portréfestői kinevezést kapott. A hivatalos elismerés ellenére udvari megbízásai csökkentek, így a következő időszakban egyre többször vállalt munkát Lipcsében, ahol elsősorban a város kereskedő polgárai foglalkoztatták. Róluk, s családtagjaikról készült tartózkodó megoldású, bensőségesen jellemzett portréi (pl. J. Albrecht, 1718; J. A. Thomae, 1719, Lipcse, Museum der Bildenden Künste; P. Hohmann, 1720, Museum Schloß Mosigkau) közül több ma már csak metszetből ismert (Ch. F. Boerner teológus; M. G. Weidmann könyvkiadó; T. Richter; J. B. Richter; J. M. Richter; C. H. Horn; Th. Oertel; E. Oertel). 1723–24-ben egy rövid bécsi és prágai tartózkodás során megörökítette a bécsi udvar néhány tagját (F. W. Salm, 1723, Rajecz nad Svitavou; F. A. Sporck), és megfestette VI. Károly császár leányait, a gyermek Mária Teréziát és Mária Annát, akikről az egykorú holland polgári arcképfestéssel rokon megoldású meghitt ábrázolásokat készített (München, Bayerische Staatsgemäldesammlungen). 1724 őszén másodszor is Magyarországra jött azzal a szándékkal, hogy a szabadságharc bukása után elkobzott családi birtokait visszaszerzi, s itthon telepszik le. Ekkor készült néhány munkájában (Podmaniczky János és felesége, 1724, Magyar Nemzeti Galéria; A Podmaniczky-gyermekek kettősportréja, 1724, MTA gyűjteménye; Ráday Pál és felesége, 1724–1726, Budapest, Duna-melléki Református Egyházkerület Ráday Könyvtára; Jeszenák Pál királyi tanácsos, 1730, külföldi magántulajdon) meghatározóan érvényesült magyar megrendelőinek konzervatív portréízlése. Mivel hazatelepedési szándéka nem valósult meg, 1731 tavaszán végleg visszatért Drezdába. Az időközben elvesztett udvari festői állását többszöri kérvényezésre csak 1735 után kapta vissza, ekkor már III. Ágosttól. A közbülső időben ismét Lipcsében vállalt megbízásokat (C. O. Rechenberg, 1736, Lipcse, Universitätsbibliothek), ekkor készült munkái részben szintén metszetből ismertek. (J. Ch. Richter gyűjtő, kamarai tanácsos; R. Ch. Trie; C. F. Trier; Ch. G. Hohenthal). Jóllehet az 1730-as évek végétől udvari festőként már nem foglalkoztatták, nyugdíjazására csak 1753-ban került sor. Késői időszakának munkáiban az udvari arckép reprezentatív eleganciáját gyakran váltják fel a polgári portré bensőséges megoldásai, még azokon a műveken is, amelyeket az arisztokrácia tagjairól készített (Gotter gróf, 1731–32, Braunschweig, Herzog Anton-Ulrich-Museum; Gróf Sulkowski család tagjai, 1733–34, külföldi magántulajdon; Sapieha gróf, 1734, Jindrichův Hradec; F. A. Cosel, J. X. A. Moszyński, 1734, mindkettő: Pszczyna, Państwowe Muz. Zamkowe; M. Debowski püspök, 1742, Lviv, Lvivszka Galereja Misztectv; Swihowska bárónő, 1747, Magyar Nemzeti Galéria; Ph. W. Marschall von Biberstein, 1751, Museum Schloß Mosigkau). 1742-ben barátságot kötött későbbi életrajzírójával, Christian Ludwig Hagedornnal, aki nemcsak festészetének első kortárs méltatója lett, de képeinek legjelentősebb gyűjtője is. Az utolsó két évtized munkásságát főként a polgári műgyűjtés témái és stíluspreferenciái határozták meg, késői műveinek többsége adatok szerint holland finomfestői modorban készült rokokó karakterfej volt, míg portréin az akkor divatos pasztellfestő, Rosalba Carriera hatása érezhető (Fiatal lány képmása, 1744, Schwerin, Staatliches Museum). Fennmaradt hagyatéki leltára részletes tájékoztatást ad művészkortársai közt jelentősnek mondható, mintegy 260 könyvet, ill. kötetes kéziratot tartalmazó könyvtáráról – amely főként orvosi, gyógyszerészeti, kémiai és alkímiai művekből állt –, valamint kis számú hátrahagyott művéről. Munkásságának jelentős része még ma is csak forrásból, ill. adatokból ismert, és nagy számban stíluskritikai alapon neki tulajdonított művekből áll.