THORMA János

Tizennégy éves volt, amikor családja Nagybányára költözött. Művészeti tanulmányait 1887-ben a Mintarajztanodában » Székely Bertalan [2]nál kezdte, majd 1888–90 között Münchenben » Hollósy [3] szabadiskolájában folytatta. 1891-ben, és 1893–95 között Párizsban a Julian Akadémián dolgozott. 1892-ben állította ki a budapesti Műcsarnokban, majd 1894-ben a párizsi Szalonban első jelentős képét, a Szenvedőket (Magyar Nemzeti Galéria). 1896-ban a Millenniumi kiállítással egy időben mutatta be az Aradi vértanúk kivégzését ábrázoló kompozícióját, amellyel országosan ismert festő lett. Egyike volt a » nagybánya [4]i művésztelep alapítóinak (1896), 1902-től 1927-ig a Nagybányai Szabad Festőiskola tanára, 1917–27 között a Nagybányai Festők Társasága elnöke. 1898-ban kezdte festeni a Talpra magyar!-t, amelyen megszakításokkal 1936-ig dolgozott. Neki köszönhető, hogy 1919 után a nagybányai festőiskola és művésztelep a korábbi formában működhetett. Számos külföldi kiállításon szerepelt, így 1900-ban a párizsi és 1904-ben St. Louis-i világkiállításon (utóbbi helyen aranyérmet nyert), 1909-ben és 1922-ben a velencei biennálén, továbbá Münchenben, Berlinben, Drezdában, Rómában, Londonban, Brüsszelben. Festészete a naturalizmus jegyében indult, korai eszményképe J. Bastien-Lepage, akinek egyik legnépszerűbb művét, a Sarah Bernhardt arcképét vette mintául, amikor 1892-ben Biltz Irén szecessziós hangulatú arcképét (Magyar Nemzeti Galéria) festette. A naturalizmust azonban kevésnek érezte festői céljai megvalósításához, és már korai korszakában merített a német romantika vagy a francia klasszicizmus örökségéből is (Aradi vértanúk, 1893–94, a Magyar Nemzeti Galéria leltárában, kiállítva a kiskunhalasi Thorma János Múzeumban). 1897-ben egy hosszabb nyugat-európai körút nyomán festette a rembrandti hatást mutató Békesség nektek című bibliai kompozíciót, majd 1898–1936 között a kezdetben naturalista, végső formájában romantikus-realista Talpra magyar!-t (Kiskunhalas, Thorma János Múzeum). 1900 után festészete realista irányba fordult (Kocsisok között, 1902; Október elseje, 1903; Kártyázók, 1904, valamennyi Magyar Nemzeti Galéria), 1906–07 körül a spanyol festészet (Cigányutca vázlat, 1907, Magyar Nemzeti Galéria), 1910 körül Gauguin látásmódja hatott rá rövid ideig (Húsvéti kenyérszentelés, Kiskunhalas, Thorma János Múzeum; Templombamenők, Pécs, Janus Pannonius Múzeum). 1920 után a neoklasszicizmus egyes elemeit is felhasználva alakította ki saját, nagy festői kultúrára épülő plein air látásmódját (Tavasz, 1920 k.; Fürdés után, 1928, mindkettő magántulajdonban). Élete utolsó évtizedében minden kötöttségtől mentesen festett kiemelkedő szépségű tájképeket és portrékat (Mezőn, 1927, magántulajdon; Ibolyát tartó nő, 1920-as évek vége, magántulajdon; Tavaszi táj, 1932, Magyar Nemzeti Galéria).