fotóművészet Magyarországon
A hazai dagerrotípiák, majd a papírnegatívról másolt talbotípiák a 19. század negyvenes-ötvenes éveiben még csak a képkészítési technika elsajátításáról tanúskodtak. Az elsősorban festőként neves ---Marastoni Jakab nagyrészt elveszett felvételein „a személyek ízléses csoportosítását” dicsérő kortárs leírások azt jelzik: festői képszerkesztési gyakorlatát eredményesen alkalmazta a fényképzésben is. Hasonló erényt képviselnek az erdélyi Mezey Lajos festőművész és fényképész (1820-80) fennmaradt dagerrotípiái. A gyógyszerész-fotográfus Kramolin Alajos (1812-92) talbotípia portréi is inkább történeti dokumentumok, mint művészi jelentőségűek. E korszak hazai fotográfiái nem a fényképezés sajátos lehetőségeiből fakadó esztétikai megformáltságuk, hanem főleg az akkor szenzációt jelentő precíz, éles rajzuk és mára archaikussá vált hangulatuk folytán történeti értékek. A technikai fejlődés nyomán a fotográfusok a leképezés elsődleges örömén túl a látvány kifejező erejének alakítására fordíthatták figyelmüket. Lényeges javulást hozott az üvegnegatív alkalmazása (1847). Az ún. nedves eljárás (1851) során a fényképezés előtti emulzióöntés nem volt egyszerű feladat, de az új felvételi anyag részletekben gazdagabb, finomabb árnyalatú képeket eredményezett, a brómezüst-zselatinnal ellátott szárazlemez (1871) pedig alapvető fontosságú volt a fényképezés fejlődésében. A lakásokból, műtermekből a szabadba kijutó fotografálás növelte a művészi minőséget. A korai technikai akadályok leküzdésének tipikus útját járta a kolozsvári születésű festő-fényképész Szathmári Pap Károly (1812-87), aki a talbotípia készítéstől a nedves eljárásig haladva számos jeles portré-, néprajzi- és épületfotográfiát készített, majd az orosz-török háborúk során mint haditudósító nemzetközi sikereket is elért képeivel. Rosti Pál (1830-74) a szabadságharcban való részvétele miatt kényszerűségből vált világjáró fotográfussá; 1857-58-ban Közép- és Dél-Amerikában még papírnegatívra készített esztétikai értékeket is hordozó képeket. Erdélyben Veress Ferenc (1832-1916), akinek korai műtermi emberábrázolásai már egyénítő szándékot tükröztek, szintén elsősorban a tájfényképezésben ért el magas színvonalat. A kolozsvári egyetemen tanította a fényképezést, folyóiratot szerkesztett, adott ki (Fényképészeti Lapok, 1882-88), fotókémiai fejlesztéseket végzett. Az 1860-as években ugyancsak Erdélyben fotografáló Orbán Balázs (1829-90) nedves eljárással készült képei között vannak esztétikailag is minősíthető alkotások. Bár főműve, a Székelyföld leírása (1-6. kötet, első kiad. 1868-73) fametszet áttételben közvetíti felvételeit, legalább töredékesen megmaradt eredeti képei alapján igényes felvételezői munkásságra következtethetünk. Az arcképfestőből fényképésszé vált Simonyi Antal (1821-92) a hatvanas években portréfényképezésében már tudatosan lélekábrázolásra törekedett - több esetben sikerrel. A gyógyszerészként induló, fényképész-dinasztia alapító, felvidéki Divald Károlynak (1830-97) a hetvenes-nyolcvanas években a Tátrában készített több kitűnő tájfelvételét a Magyarországon először gyorssajtóval működtetett fénynyomdájában sokszorosították is. A darmstadti születésű gyógyszerész, Klösz György (1844-1913) bp.-i fényképészként nem vágyott művésziségre, a nyolcvanas években néhány város- és életképén mégis varázslatos atmoszférát teremtett. Fényképnyomtatói munkássága Divaldékét is meghaladta. A több felvétel összemásolásával készített - néha festéssel is kiegészített - ún. composite képek divatja a 19. sz. végén rövid ideig nemzetközi méretű volt. A bp.-i Strelisky Sándor, egy neves fényképész-család második generációs tagja (1859-1923), az 1900-as párizsi világkiállításon nagydíjat kapott egy ilyen kompozíciójáért. A 19–20. század fordulóján és a 20. század elején világszerte virágzott a festőinek nevezett fényképezés. Művelői szándékosan életlen rajzú képeiken sejtelmes megjelenítéssel, romantikus témák ábrázolásával a képzőművészeti alkotásokhoz való hasonlóságra törekedtek. Nevesebb magyarországi festői fotográfusok: Haranghy György (1868-1945), az aradi Faix Jacques (1870-1950), Schmidt Nándor (1889-1966). A festőiségből a század eleji fotónyelvi modernizációba fokozatosan átlépni képes legjobb hazai fotóművés ---Pécsi József volt, aki a reklámfotóban ugyancsak maradandót alkotott. Könyvében - A fényképező művészete, 1916 és 1928 - művészettörténeti jártasságáról is bizonyságot adott. ---Székely Aladár a 20. század első évtizedeinek művész portréfotográfusaként működött. Különösen Ady-albuma vált híressé. Unokatestvére, ---Rónai Dénes értékes emberábrázolói munkássága mellett szakírói és szakmai szervezői aktivitást is kifejtett. A századelő jeles portrétistái közé tartozott a festészetet is tanult Gaiduschek Erzsi (1875-1956), Máté Olga (1879-1965) - ő később új tárgyias stílusú fotográfus lett - és Révai Ilka (1873-1945). A Vasárnapi Ujságnál fotóriporterként indult ---Balogh Rudolf a magyaros fényképezés művelőjeként tett szert hírnévre a harmincas-negyvenes években. Ez az elsősorban általa indított fényképezési irány főként a magyar népélet - alapvetően a parasztság -, valamint a hazai táj derűs, idillikus megjelenítését célozta. A „gyöngyösbokrétás” (néha megszépített) magyarság-kép felmutatását a zömmel középosztálybeli fényképezők rendkívül színvonalas technikával valósították meg. ---Angelo [Funk Pál, Csörgeő Tibor (1896-1968), ---Dulovits Jenő, Haller Frigyes Gábor (1898-1954), Járai Rudolf (1913-93), Kankowszky Ervin (1884-1945), Kerny István (1879-1963), Ramhab Gyula (1900-78), Szöllősy Kálmán (1887-1976), --- Vadas Ernő, Vydarény Iván (1887-1982) dr. Zajky Zoltán (1891-1962) - egy részük szakíró is volt -, e fényképezésnek csak a törzskarát reprezentálja. A világ- és belpolitikai konfrontációk, a nálunk késve, akadozva és akadályozva végbemenő polgárosodás következtében az I. világháború és a forradalmak után több magyar fotográfus külföldön vált nemzetközi klasszissá. A sort ---Moholy-Nagy László, az avantgárd fényképezés egyik világszerte neves egyénisége, a Bauhaus legfiatalabb professzora, a fotóplasztika (rajzzal kombinált fotómontázs) létrehozója nyitotta meg a húszas évek első felében. Könyve, a Malerei, Fotografie, Film (1925) a 20. századi fotóelmélet egyik alapműve. Kertész Andor (1894-1985) már itthon kitűnt tehetségével, 1925 után André ---Kertész néven Franciaországban és az Amerikai Egyesült Államokban vált a humanista fényképezés legjobbjává. Ifj. Halász Gyula (1899-1984) a ---Brassaï művésznév felvételével utalt erdélyi származására; a párizsi éjszaka fényképezésével lett világhírű a harmincas évek elején. A Kolozsváron született ---Munkácsi Márton fotóriporteri pályafutása Budapesten indult, majd Németországban folytatódott, s a tengeren túlra emigrálva a negyvenes évek elején Martin Munkacsi Amerika legjobban fizetett divatfotográfusa volt. Friedmann Endre (1913-54) Robert ---Capaként Spanyolországtól Vietnamig követte a háborúkat. Már életében a haditudósítás klasszikusának számított. A nagy sikerű német, angol és amerikai képes újságok szerkesztője volt Lóránt István [Stefan Lorant] (1901-97). A magyaros fényképezés művelőivel párhuzamosan működtek az anyagi elesettség, a nyomor, a társadalmi peremhelyzet megjelenítését vállaló szociofotósok. Bass Tibor (1909-73), ---Besnyő Éva [Eva Besnyö], Irena Blühová [Blüh Irén] (1904-91), Gönci [Frühof] Sándor (1907-96), ---Haár Ferenc, ---Kálmán Kata, Kárász Judit (1912-77), Lengyel Lajos (1904-78), Ráth [Roth] László (1907-79), dr. Müller Miklós (1913-2000), Szélpál Árpád (1897-1987), Tabák Lajos (1904) az akkori magyar határokon belül és túl nem egyszer a politikai retorziók ellenére is végezték rendszerkritikai munkájukat. Ugyancsak a szociofotósok egyike volt ---Escher Károly, de az ő munkássága nem szűkíthető csak erre a területre. A legjobb, minden témakörben nagyon igényesen alkotó 20. századi hazai művész-fotóriporter volt. Szintén fotóriporteri eredményei által került az élre Bojár Sándort (1914-2000), akinek a képei a harmincas évek óta évtizedeken át voltak jelen a sajtóban. A természet és az élettelen környezet szépségeinek fényképi megfogalmazásával tűnt ki Berekméri Zoltán (1923-88), a fotóművészet kontemplatív művelője, ifj. Tildy Zoltán (1917-94), aki természetfilmeket is készített és dr. Vajda Ernő (1889-1980), a növényfényképezés művésze. Gink Károly (1922-2002) munkásságából a Bartók-művek ihlette fotósorozatai mellett jellegzetes, hogy ő készítette a legtöbb fotóalbumot Magyarországon. A fotóriporterként indult Hemző Károly (1928) ló-ábrázolásaival tűnt ki. Keleti Éva (1931) neve a művészi értékű színházi fotográfiákkal fonódott össze, fotóélet-szervezői tevékenysége is jelentős. Szalay Zoltán (1935), akinek főként híres személyiségekről készített portréi emlékezetesek, ugyancsak jeles fotókultúra-terjesztő, -szervező is. ---Korniss Péter albumokban is kiadott erdélyi fényképei a magas esztétikai szintű társadalomlátást testesítik meg. Számos nemzetközi fórumon fotókultúránk követe. Máig ő a szakma egyedüli Kossuth-díjasa. --Féner Tamás sokoldalú alkotói tevékenységének csúcspontját a szociográfikus sorozatai - albumai - képezik. A Magyar Fotóművészek Szövetségében évtizedeken át végzett meghatározó jelentőségű vezetői, folyóirat-szerkesztői munkát. A hatvanas-hetvenes évek magyar fotóavantgárd törekvéseinek legmarkánsabb képviselője a szakíróként is alkotó, külföldre távozott Lőrinczy György (1935-81) volt. A 20. század utolsó évtizedeiben a társadalomábrázolásban esetenként éles kritikával is élt Bánkuti András (1958), Benkő Imre (1943), Stalter György (1956), Tímár Péter (1948), Urbán Tamás (1945). Sajátosan egyéni hangulatú oeuvre megvalósítója Balla András (1945), Gulyás Miklós (1957), Horváth Péter (1945), Jokesz Antal (1952), Kemenesi Zsuzsanna (1971), Kerekes Gábor (1964), Szilágyi Lenke (1959), Vékás Magdolna (1956). A Magyar Fotográfiai Múzeum 1991-ben jött létre Kecskeméten. Számos gyűjteményes, csoportos és egyéni kiállítása mellett A magyar fotográfia történetéből című könyvsorozata a hazai fotótörténet írás legnagyobb arányú vállalkozása. A sorozat gondozói Kincses Károly (1954), a hazai fotótörténet-írás legtermékenyebb szerzője és Kolta Magdolna (1958), több fotótörténeti mű írója, szerkesztője. A Tímár Péter által jegyzett, fotótörténeti fórumot is biztosító Fotóművészet a nemzetközi összehasonlítást is állja. Lugosi Lugo László (1953) kétkötetes Klösz György-monográfiája (Bp., 2002) a magyar fotótörténeti könyvkészítés csúcsteljesítménye.
Irodalom: Hevesy I.: A magyar fotóművészet története, Bp., 1958; Beke L.: Fényképezés és képzőművészet, Művészet Magyarországon 1830-1870. 1., Bp., 1981; Beke L.: A fotóművészet, Magyar művészet 1890-1919. 1., Bp., 1981, Fotográfozásról (szerk., fejezet-bevezetők: Bán A.), Bp., 1982; Leletek a magyar fotográfia történetéből (vál.: Szilágyi G.-Kardos S.), Bp., 1983; Albertini B.: A magyar fotókritika története 1839-1945, Bp., 1987; A fénykép varázsa. Tizenkét kiállítás a magyar fotográfia 150 éves történetéből (szerk.: Gera M.), Bp., 1989; Szilágyi G.: Magyar fotográfia története, Bp., 1996; Szakács M.: Fényképészek és fényképészműtermek Magyarországon 1840-1945, Bp, 1997; Kincses K.: Fotográfusok Made in Hungary. Aki elment, aki maradt, Bp., 1998; Simon M.: Összehasonlító magyar fotótörténet, Bp., 2000; Csorba Cs., E.: Magyar fotográfusnők 1900-1945, Bp., 2000; Kincses K.: Mítosz vagy siker. A magyaros stílus, Bp., 2001; Miklósi-Sikes Cs.: Fényképészek és fényképészeti műtermek Erdélyben 1839-1916, Székelyudvarhely, 2001. (Albertini Béla)
A hazai dagerrotípiák, majd a papírnegatívról másolt talbotípiák a 19. század negyvenes-ötvenes éveiben még csak a képkészítési technika elsajátításáról tanúskodtak. Az elsősorban festőként neves ---Marastoni Jakab nagyrészt elveszett felvételein „a személyek ízléses csoportosítását” dicsérő kortárs leírások azt jelzik: festői képszerkesztési gyakorlatát eredményesen alkalmazta a fényképzésben is. Hasonló erényt képviselnek az erdélyi Mezey Lajos festőművész és fényképész (1820-80) fennmaradt dagerrotípiái. A gyógyszerész-fotográfus Kramolin Alajos (1812-92) talbotípia portréi is inkább történeti dokumentumok, mint művészi jelentőségűek. E korszak hazai fotográfiái nem a fényképezés sajátos lehetőségeiből fakadó esztétikai megformáltságuk, hanem főleg az akkor szenzációt jelentő precíz, éles rajzuk és mára archaikussá vált hangulatuk folytán történeti értékek. A technikai fejlődés nyomán a fotográfusok a leképezés elsődleges örömén túl a látvány kifejező erejének alakítására fordíthatták figyelmüket. Lényeges javulást hozott az üvegnegatív alkalmazása (1847). Az ún. nedves eljárás (1851) során a fényképezés előtti emulzióöntés nem volt egyszerű feladat, de az új felvételi anyag részletekben gazdagabb, finomabb árnyalatú képeket eredményezett, a brómezüst-zselatinnal ellátott szárazlemez (1871) pedig alapvető fontosságú volt a fényképezés fejlődésében. A lakásokból, műtermekből a szabadba kijutó fotografálás növelte a művészi minőséget. A korai technikai akadályok leküzdésének tipikus útját járta a kolozsvári születésű festő-fényképész Szathmári Pap Károly (1812-87), aki a talbotípia készítéstől a nedves eljárásig haladva számos jeles portré-, néprajzi- és épületfotográfiát készített, majd az orosz-török háborúk során mint haditudósító nemzetközi sikereket is elért képeivel. Rosti Pál (1830-74) a szabadságharcban való részvétele miatt kényszerűségből vált világjáró fotográfussá; 1857-58-ban Közép- és Dél-Amerikában még papírnegatívra készített esztétikai értékeket is hordozó képeket. Erdélyben Veress Ferenc (1832-1916), akinek korai műtermi emberábrázolásai már egyénítő szándékot tükröztek, szintén elsősorban a tájfényképezésben ért el magas színvonalat. A kolozsvári egyetemen tanította a fényképezést, folyóiratot szerkesztett, adott ki (Fényképészeti Lapok, 1882-88), fotókémiai fejlesztéseket végzett. Az 1860-as években ugyancsak Erdélyben fotografáló Orbán Balázs (1829-90) nedves eljárással készült képei között vannak esztétikailag is minősíthető alkotások. Bár főműve, a Székelyföld leírása (1-6. kötet, első kiad. 1868-73) fametszet áttételben közvetíti felvételeit, legalább töredékesen megmaradt eredeti képei alapján igényes felvételezői munkásságra következtethetünk. Az arcképfestőből fényképésszé vált Simonyi Antal (1821-92) a hatvanas években portréfényképezésében már tudatosan lélekábrázolásra törekedett - több esetben sikerrel. A gyógyszerészként induló, fényképész-dinasztia alapító, felvidéki Divald Károlynak (1830-97) a hetvenes-nyolcvanas években a Tátrában készített több kitűnő tájfelvételét a Magyarországon először gyorssajtóval működtetett fénynyomdájában sokszorosították is. A darmstadti születésű gyógyszerész, Klösz György (1844-1913) bp.-i fényképészként nem vágyott művésziségre, a nyolcvanas években néhány város- és életképén mégis varázslatos atmoszférát teremtett. Fényképnyomtatói munkássága Divaldékét is meghaladta. A több felvétel összemásolásával készített - néha festéssel is kiegészített - ún. composite képek divatja a 19. sz. végén rövid ideig nemzetközi méretű volt. A bp.-i Strelisky Sándor, egy neves fényképész-család második generációs tagja (1859-1923), az 1900-as párizsi világkiállításon nagydíjat kapott egy ilyen kompozíciójáért. A 19–20. század fordulóján és a 20. század elején világszerte virágzott a festőinek nevezett fényképezés. Művelői szándékosan életlen rajzú képeiken sejtelmes megjelenítéssel, romantikus témák ábrázolásával a képzőművészeti alkotásokhoz való hasonlóságra törekedtek. Nevesebb magyarországi festői fotográfusok: Haranghy György (1868-1945), az aradi Faix Jacques (1870-1950), Schmidt Nándor (1889-1966). A festőiségből a század eleji fotónyelvi modernizációba fokozatosan átlépni képes legjobb hazai fotóművés ---Pécsi József volt, aki a reklámfotóban ugyancsak maradandót alkotott. Könyvében - A fényképező művészete, 1916 és 1928 - művészettörténeti jártasságáról is bizonyságot adott. ---Székely Aladár a 20. század első évtizedeinek művész portréfotográfusaként működött. Különösen Ady-albuma vált híressé. Unokatestvére, ---Rónai Dénes értékes emberábrázolói munkássága mellett szakírói és szakmai szervezői aktivitást is kifejtett. A századelő jeles portrétistái közé tartozott a festészetet is tanult Gaiduschek Erzsi (1875-1956), Máté Olga (1879-1965) - ő később új tárgyias stílusú fotográfus lett - és Révai Ilka (1873-1945). A Vasárnapi Ujságnál fotóriporterként indult ---Balogh Rudolf a magyaros fényképezés művelőjeként tett szert hírnévre a harmincas-negyvenes években. Ez az elsősorban általa indított fényképezési irány főként a magyar népélet - alapvetően a parasztság -, valamint a hazai táj derűs, idillikus megjelenítését célozta. A „gyöngyösbokrétás” (néha megszépített) magyarság-kép felmutatását a zömmel középosztálybeli fényképezők rendkívül színvonalas technikával valósították meg. ---Angelo [Funk Pál, Csörgeő Tibor (1896-1968), ---Dulovits Jenő, Haller Frigyes Gábor (1898-1954), Járai Rudolf (1913-93), Kankowszky Ervin (1884-1945), Kerny István (1879-1963), Ramhab Gyula (1900-78), Szöllősy Kálmán (1887-1976), --- Vadas Ernő, Vydarény Iván (1887-1982) dr. Zajky Zoltán (1891-1962) - egy részük szakíró is volt -, e fényképezésnek csak a törzskarát reprezentálja. A világ- és belpolitikai konfrontációk, a nálunk késve, akadozva és akadályozva végbemenő polgárosodás következtében az I. világháború és a forradalmak után több magyar fotográfus külföldön vált nemzetközi klasszissá. A sort ---Moholy-Nagy László, az avantgárd fényképezés egyik világszerte neves egyénisége, a Bauhaus legfiatalabb professzora, a fotóplasztika (rajzzal kombinált fotómontázs) létrehozója nyitotta meg a húszas évek első felében. Könyve, a Malerei, Fotografie, Film (1925) a 20. századi fotóelmélet egyik alapműve. Kertész Andor (1894-1985) már itthon kitűnt tehetségével, 1925 után André ---Kertész néven Franciaországban és az Amerikai Egyesült Államokban vált a humanista fényképezés legjobbjává. Ifj. Halász Gyula (1899-1984) a ---Brassaï művésznév felvételével utalt erdélyi származására; a párizsi éjszaka fényképezésével lett világhírű a harmincas évek elején. A Kolozsváron született ---Munkácsi Márton fotóriporteri pályafutása Budapesten indult, majd Németországban folytatódott, s a tengeren túlra emigrálva a negyvenes évek elején Martin Munkacsi Amerika legjobban fizetett divatfotográfusa volt. Friedmann Endre (1913-54) Robert ---Capaként Spanyolországtól Vietnamig követte a háborúkat. Már életében a haditudósítás klasszikusának számított. A nagy sikerű német, angol és amerikai képes újságok szerkesztője volt Lóránt István [Stefan Lorant] (1901-97). A magyaros fényképezés művelőivel párhuzamosan működtek az anyagi elesettség, a nyomor, a társadalmi peremhelyzet megjelenítését vállaló szociofotósok. Bass Tibor (1909-73), ---Besnyő Éva [Eva Besnyö], Irena Blühová [Blüh Irén] (1904-91), Gönci [Frühof] Sándor (1907-96), ---Haár Ferenc, ---Kálmán Kata, Kárász Judit (1912-77), Lengyel Lajos (1904-78), Ráth [Roth] László (1907-79), dr. Müller Miklós (1913-2000), Szélpál Árpád (1897-1987), Tabák Lajos (1904) az akkori magyar határokon belül és túl nem egyszer a politikai retorziók ellenére is végezték rendszerkritikai munkájukat. Ugyancsak a szociofotósok egyike volt ---Escher Károly, de az ő munkássága nem szűkíthető csak erre a területre. A legjobb, minden témakörben nagyon igényesen alkotó 20. századi hazai művész-fotóriporter volt. Szintén fotóriporteri eredményei által került az élre Bojár Sándort (1914-2000), akinek a képei a harmincas évek óta évtizedeken át voltak jelen a sajtóban. A természet és az élettelen környezet szépségeinek fényképi megfogalmazásával tűnt ki Berekméri Zoltán (1923-88), a fotóművészet kontemplatív művelője, ifj. Tildy Zoltán (1917-94), aki természetfilmeket is készített és dr. Vajda Ernő (1889-1980), a növényfényképezés művésze. Gink Károly (1922-2002) munkásságából a Bartók-művek ihlette fotósorozatai mellett jellegzetes, hogy ő készítette a legtöbb fotóalbumot Magyarországon. A fotóriporterként indult Hemző Károly (1928) ló-ábrázolásaival tűnt ki. Keleti Éva (1931) neve a művészi értékű színházi fotográfiákkal fonódott össze, fotóélet-szervezői tevékenysége is jelentős. Szalay Zoltán (1935), akinek főként híres személyiségekről készített portréi emlékezetesek, ugyancsak jeles fotókultúra-terjesztő, -szervező is. ---Korniss Péter albumokban is kiadott erdélyi fényképei a magas esztétikai szintű társadalomlátást testesítik meg. Számos nemzetközi fórumon fotókultúránk követe. Máig ő a szakma egyedüli Kossuth-díjasa. --Féner Tamás sokoldalú alkotói tevékenységének csúcspontját a szociográfikus sorozatai - albumai - képezik. A Magyar Fotóművészek Szövetségében évtizedeken át végzett meghatározó jelentőségű vezetői, folyóirat-szerkesztői munkát. A hatvanas-hetvenes évek magyar fotóavantgárd törekvéseinek legmarkánsabb képviselője a szakíróként is alkotó, külföldre távozott Lőrinczy György (1935-81) volt. A 20. század utolsó évtizedeiben a társadalomábrázolásban esetenként éles kritikával is élt Bánkuti András (1958), Benkő Imre (1943), Stalter György (1956), Tímár Péter (1948), Urbán Tamás (1945). Sajátosan egyéni hangulatú oeuvre megvalósítója Balla András (1945), Gulyás Miklós (1957), Horváth Péter (1945), Jokesz Antal (1952), Kemenesi Zsuzsanna (1971), Kerekes Gábor (1964), Szilágyi Lenke (1959), Vékás Magdolna (1956). A Magyar Fotográfiai Múzeum 1991-ben jött létre Kecskeméten. Számos gyűjteményes, csoportos és egyéni kiállítása mellett A magyar fotográfia történetéből című könyvsorozata a hazai fotótörténet írás legnagyobb arányú vállalkozása. A sorozat gondozói Kincses Károly (1954), a hazai fotótörténet-írás legtermékenyebb szerzője és Kolta Magdolna (1958), több fotótörténeti mű írója, szerkesztője. A Tímár Péter által jegyzett, fotótörténeti fórumot is biztosító Fotóművészet a nemzetközi összehasonlítást is állja. Lugosi Lugo László (1953) kétkötetes Klösz György-monográfiája (Bp., 2002) a magyar fotótörténeti könyvkészítés csúcsteljesítménye.
Irodalom: Hevesy I.: A magyar fotóművészet története, Bp., 1958; Beke L.: Fényképezés és képzőművészet, Művészet Magyarországon 1830-1870. 1., Bp., 1981; Beke L.: A fotóművészet, Magyar művészet 1890-1919. 1., Bp., 1981, Fotográfozásról (szerk., fejezet-bevezetők: Bán A.), Bp., 1982; Leletek a magyar fotográfia történetéből (vál.: Szilágyi G.-Kardos S.), Bp., 1983; Albertini B.: A magyar fotókritika története 1839-1945, Bp., 1987; A fénykép varázsa. Tizenkét kiállítás a magyar fotográfia 150 éves történetéből (szerk.: Gera M.), Bp., 1989; Szilágyi G.: Magyar fotográfia története, Bp., 1996; Szakács M.: Fényképészek és fényképészműtermek Magyarországon 1840-1945, Bp, 1997; Kincses K.: Fotográfusok Made in Hungary. Aki elment, aki maradt, Bp., 1998; Simon M.: Összehasonlító magyar fotótörténet, Bp., 2000; Csorba Cs., E.: Magyar fotográfusnők 1900-1945, Bp., 2000; Kincses K.: Mítosz vagy siker. A magyaros stílus, Bp., 2001; Miklósi-Sikes Cs.: Fényképészek és fényképészeti műtermek Erdélyben 1839-1916, Székelyudvarhely, 2001. (Albertini Béla)
(©Albertini Béla)