A 70-es évek végén és a 80-as évek elején kibontakozó új német festészet megnevezésére általában két kifejezés használatos, egyúttal mindkettő egy-egy jelentős kiállításnak volt a címe. 1980-ban rendezték meg Berlinben a ~-t, egy évvel később pedig Aachenben a Die Neuen Wilden elnevezésű csoportos tárlatot. Az előbbi címe "indulatos festészetet" jelent, az utóbbi magyar megfelelője: "új vadak". E kiállításcímek időközben művészettörténeti kategóriákká váltak, és mögöttük elsősorban a nyugat-berlini Moritzplatz Galériában csoporttá szerveződött alkotók (Fetting, Middendorf, Salomé és Zimmer) és a kölni Mülheimer Freiheit elnevezésű csoport tagjai (Adamski, Bömmels, Dahn, Dokoupil, Kever és Naschberger) húzódnak meg. Mint az elnevezések is sugallják, ezek az alkotók indulatos, vad ecsetkezeléssel hívták fel magukra a művészeti közvélemény figyelmét. Nemcsak hogy felidézték a 20-as, 30-as évek német expresszionizmusát, hanem azt egy patetikus, gyakran brutális és provokatív festői jelírássá fokozták. Indulatuk azonban szinte sohasem feszítette szét a figuráció kereteit; ellenkezőleg, újra felidézték a festészet kissé irodalmias, ábrázoló-kifejező funkcióját. Képeik rendszerint túlmutatnak a tisztán vizuális belső értékeken, és olyan kérdéseket feszegetnek, mint például a német identitáskérdés: nem véletlen a berlini fal, valamint a német mitikus és történelmi múlt szimbólumainak gyakori megjelenése festményeiken. A nagy hagyományok és történelmi traumák kontextusában a művész személyes, mi több, privát vívódásai is egyenrangú helyet kapnak – elsősorban figurális utalásokon keresztül, és egy rendkívül élénk szín- és expresszív formavilág kíséretében. Ez a festészet nem ismer olyan ellentéteket, melyek ne kerülhetnének egymás mellé. Egyazon művész életművén belül, sőt ugyanazon a képen belül is remekül megfér egymás mellett mondjuk a homoszexuális erotika vagy a transzvesztia és a berlini fal látványa. Szinte átmenet nélkül kerül összefüggésbe a privát, az egyedi és az egyetemes. Általánosságban mégis elmondhatjuk, hogy az új német festészet 50-es években született képviselőit (az úgynevezett első nemzedéket) inkább a történelmi lét mitikus gyökerei izgatják – tehát elsősorban az egyetemes vonatkozások –, míg a második nemzedék festészetében a mai ember egyéni problémái, a morális, politikai és szexuális tabuk elleni küzdelem domborodik ki inkább. Közös azonban a két nemzedékben a gazdag, érzéki festőiség, ami a második világháború óta első ízben emelte a német művészetet valóban nemzetközi rangra. Az irányzat közvetlen előfutárai közül mindenekelőtt A. R. Penck, Sigmar Polke, Markus Lüpertz és Georg Baselitz nevét kell kiemelnünk. Magyar példa Koncz András, Soós Tamás, Klimó Károly.
(Sebők Zoltán)