A ~ (festőiség utáni absztrakció) azt az 50-es évek végén, a 60-as évek elején kibontakozó művészeti vonulatot jelöli, mely megpróbált megszabadulni a háború utáni » absztrakt expresszionizmus [2] szubjektív, spontán, kalligrafikus festői eljárásaitól, s a hangsúlyt inkább a tiszta színek használatára, a racionálisabb formateremtésre és az áttekinthető, szilárd szerkezetekre helyezte. A » pop-art [3]tal és az » újrealizmus [4]sal párhuzamosan kibontakozó irányzat, ill. irányzatcsoport elnevezése Clement Greenberg amerikai kritikustól származik, akit egyúttal a mozgalom pápájának neveznek. Greenberg három kiváló festőt aktualizált az absztrakt expresszionizmus úgynevezett hűvös, metafizikus vonulatából: Newmant, Rothkót és Clifford Stillt, úgyhogy a ~ az ő tevékenységük továbbgondolásaként és radikalizálásaként is felfogható. Newman hűvös geometriája, Rothko nagyméretű színfoltjai és Clifford Still függőlegesen nyúló színsávjai képezték az alapot a szín kompozicionális összetevőként való használatához, a kép szerkezeti nyitottságának hangsúlyozásához és a kép tárgyként történő értelmezéséhez. A színfelületek érvényre juttatását és a színértékek elsődleges szerkezeti szerepének hangsúlyozását a colourfield painting (színesmező festészet) és a colour painting (színfestészet) elnevezésű irányzat kezdeményezte, a mértani formákat pedig a » hard-edge [5] festészet juttatta leginkább érvényre. A kép tárgyként való felfogása mindenekelőtt Frank Stella művészetében valósult meg, amikor emblematikus motívumai kitörtek a képből, s tovább nem a motívum alkalmazkodott a képhez, hanem a kép kerete a motívum alakjához. Eljárását a szakirodalom shaped canvasnak nevezi, ami alakított vagy formázott vásznat jelent: a művész a hagyományos négyzet vagy téglalap alakú képmezőt elvetve a kép széleit aszerint alakítja, ahogy a ráfestett formák kiáramlanak a térbe. Ezzel nagy művészettörténeti folyamat zárult le: a tárgyi világtól végsőkig elvonatkoztatott kép maga vált tárggyá, amelyben a művészettörténészek a modernizmus egyik kulminációját látták. Az absztrakt expresszionizmus és a ~ átívelő szakaszaként értelmezhető az úgynevezett stain painting (foltfestészet), melynek legjelentősebb egyéniségei Helen Frankenthaler és Morris Louis. Az előbbi 1952-től Pollock hatására foltokban csurgatta a festéket az impregnálatlan vászonra, két évvel később pedig Morris Louis is hasonló eljárással kezdett dolgozni (ő inkább csíkokban öntötte a festéket a vászonra). A színek mindkettőjük művészetében igen tiszták maradtak, jobbára egybemosódott az előtér és a háttér közötti különbség, a festék pedig időnként ellenőrizhetetlen, véletlenszerű alakzatokat adott, vagy érzelmesen folydogált a vásznon. Műveiken már nyoma sem volt az absztrakt expresszionizmus fővonulatára jellemző expresszív drámaiságnak, de csak bizonyos fenntartással lehetett őket besorolni a ~ elementárisabb formákkal és érzelmileg visszafogottabb eljárásokkal dolgozó irányzataiba. A ~ összetett, sok mindent magába foglaló jelenségcsoport. Az egymástól néha nagyon különböző munkákban a térillúzió elleni küzdelem, a józan racionális rendteremtés, a tiszta színek kompozicionális használata, valamint a figura és a háttér szerves együttélése a közös jellemző. A ~ szinonimájaként szokás használni a new abstraction (új absztrakció) kifejezést, amely az irányzathoz tartozó művészek 1963. évi New York-i kiállításának volt a címe, és olyan nevek szerepelnek rajta, mint Paul Feeley, Frank Stella, Elsworth Kelly, Al Held, Aleksander Lieberman stb. Hasonló összeállításban nyílt kiállítás három évvel később a Guggenheim Múzeumban, melynek címe (systemic painting) a ~ egyik alvonulatának megnevezésére használatos. Az elnevezés "tervszerű" festészetet jelent, és a művészek gyakran foglalkoznak egy-egy alapelem (négyzet, cikk-cakkos vonal, kereszt) sorozatos transzformációjával. Egy-egy sorozat olyan rendszert (szisztémát) alkot, melyben az elkülöníthető elemek száma legalább annyi, hogy egyértelműen reprezentálja az összetétel rendezőelvét. A ~ egyik legfontosabb európai analógiája az úgynevezett konkrét művészet (Konkrete Kunst). Az elnevezés és a koncepció lényege Theo van Doesburg 1930. évi manifesztumából származik, háború utáni továbbfejlesztői közül pedig Max Bill, Camille Graeser és Paul Lhose nevét kell kiemelnünk. Olyan művészetről van szó, mely kizárólag mértani elemekkel dolgozik, de ezeket nem a természetből vonatkoztatja el, hanem mintegy készen találja őket a maguk konkrétságában. Kerül minden líraiságot és szimbolizmust, célját pedig Max Bill abban jelöli ki, hogy "absztrakt gondolatokat érzékileg megfoghatóan jelenítsen meg a valóságban". A konkrét művészet első nemzetközi kiállítását 1944-ben rendezték meg Bázelban, ötvenéves fejlődését pedig az 1960. évi zürichi kiállítás tekintette át. A systemic painting és a konkrét művészet egyaránt szerves alapját és kiindulópontját képezi az úgynevezett szeriális művészetnek, amely – különösen a 60-as években – számos nonfiguratív irányzatban tettenérhető (» minimal art [6], » op-art [7]). A szeriális művészet valamilyen algoritmus (ismétlődés, addíció, variáció, kombináció, permutáció) segítségével úgy rendez el bizonyos mértani alapelemeket, hogy azok sorozatot alkossanak. A sorozatból egyetlen egységet sem lehet kiemelni az egész csonkulása nélkül, az ilyen mű befogadását pedig az algoritmus működési módjának felismerése jelenti.
(Sebők Zoltán)