videoművészet Magyarországon

Magyarországon a videozás 1972-ben az oktatás és a közművelődés területén kezdődött az UNESCO támogatásával készült kormányprogram kidolgozásával. Mivel a videozás különösen erős állami kontroll alatt állt, nem került sor a video társadalmi használatbavételére, emellett egy erősen technicista beállítottságú szemlélet alakult ki, és nem jött létre a videot művészi és kommunikációs médiumként használó, annak képi lehetőségeiről, kísérleteiről beszámoló fórum, archiválás, melynek következtében a magyar videoművészet alkotásai közül jó néhány ma már csak adat. Az eszköz megjelenése a nemzetközi eseményekhez képest késett (és nem jöttek létre művek), elméletben mégis sok videoval megvalósítható, videora kitalált mű született kezdetekben is. Az első magyarországi videomű Bódy Gábor 1975-ös Négy bagatelle című kísérleti filmjében látható Végtelen tükröződés még 35 mm-es filmen található. A filmesek "arisztokratizmusával", konvencióival szemben a video egy új alternatívát jelentett, melyet Magyarországon elsősorban a képzőművészek fedeztek fel a 70-es években. Az első videoművek legtöbbje akció-, ill. performansz-dokumentáció (Hajas Tibor, Halász Károly, Molnár Gergely, Najmányi László, Szirtes János, Révész László László, Böröcz András). Az első nemzetközi videoművészeti bemutató 1977-ben volt: a Peter Weibel által hozott összeállítást a Ganz Művelődési Házban mutatták be, ahol Erdély Miklós és Maurer Dóra kurzusán már a video használatára is sor került. Bódy Gábor mint műfajújító (Philo-, Mytho-, Lyric-clip) is fontos szerepet töltött be videoművészetünkben. Számára az elektronikus képalkotás nem csupán egy új médium megjelenését jelentette, hanem a kinematográfia, a filmkészítés nyelvi lehetőségének a beteljesítését. A K* videostúdió a MAFILM keretein belül, többek között, kutatásokat készített elő az 1981-ben született Infermental programjához. Az Infermental – 10 kiadás készült, a különszámokat leszámítva – a világ első videokazettán terjedő nemzetközi magazinja volt, mely nevét az international, experimental és fermentum szavak összevonásából kapta. Jelentősége abban állt, hogy a világ különböző részein készült kísérleti munkák számára teremtett nyilvános csatornát. 1984-ben Magyarország kapta meg a jogot az Infermental harmadik számának szerkesztésére. A szerkesztő Forgács Péter és Beke László volt, hátterében a Balázs Béla Stúdió állt. 1985-től több antológia és videofolyóirat készült, mely felöleli és keresztmetszetét adja a 80-as évek különben terjeszthetetlen 5–10, vagy ennél rövidebb, a video sajátosságaiból kiinduló, a médiumot alkotó módon használó műveknek. Ezek a munkák bár műfajilag a legkülönbözőbbek voltak (videoklip, computer animáció, dokumentáció, riport anyag, videoopera, képkombinációval és színbontással átdolgozott filmek stb.), közös volt bennük a hagyományos és a televíziós sablonoktól való eltérés. Az 1985-ös European Median Art Network Párhuzamos vetítése csúcspontját jelentette a magyarországi videoművészetnek. A budapesti anyagot a Társulás Stúdió keretében Bódy Gábor állította össze. A felsőfokú képzés 1986-ban a Magyar Iparművészeti Főiskolán indult meg, s mellette az Eötvös Loránd Tudományegyetemen is kialakítottak kísérleti jelleggel egy posztgraduális video szakot. 1993-ban alakult meg a Magyar Képzőművészeti Főiskolán az intermédia szak, ahol szintén foglalkoznak a video gyakorlati és elméleti oktatásával. 1988-ban indította el a Magyar Televízió a TV1-en havonta 40 percben, 1992-től két havonta 35 percben jelentkező, a magyarországi videoművészetnek fórumot, bemutatkozási lehetőséget adó videovilág című tévéműsorát. Az állandó szakértőkkel dolgozó műsor beszámolt hazai és nemzetközi fesztiválokról, eseményekről, készített interjúkat médiateoretikusokkal, bemutatta hazai és külföldi művészek munkáit (Bódy Gábor, Dávid András, fe Lugossy László, Hámos Gusztáv, KVB, Miltényi Miklós, Pesty László, Szirtes András, Waliczky Tamás). 1989-től vált rendszeressé külföldi videoművek magyarországi bemutatója. Az IMAGO, fin de Siècle a kortárs holland művészetben című holland videoinstalláció kiállítás 1991-ben az első kortárs magyar videoinstallációt bemutató kiállítás a SVB VOCE címmel a Műcsarnokban a Soros Kortárs Képzőművészeti és Dokumentációs Központ által rendezett kiállítással szinkronban volt megtekinthető. Ezt követte 1997-ben a Videológia, a budapesti Francia Intézet, az Intermédia, a C3 Kulturális és Kommunikációs Központ és az Őszi Fesztivál közös rendezvényeként megvalósult kéthetes francia–magyar videofesztivál. A 80-as évek végére a video, bár technikailag hozzáférhetővé vált, kikerült a fókuszból. Ennek közvetlen előzménye Bódy Gábor 1985-ös halála és az Antal István, Beke László, Erdély Miklós, Háy Ágnes, Maurer Dóra, Peternák Miklós és Száva Gyula által 1984 decemberében megalakított K (Kísérleti Filmes) szekció megszűnése volt. A video jövője digitális formájában rejlik, mely – a megőrzésen túl – a nagy sávszélességű technológiákkal való összekapcsolódás révén újfajta prezentációnak megteremtője lehet. További jelentős magyar alkotók: Forgács Péter, Hegedűs Ágnes, Lux Antal, Nemes Csaba, Németh Hajnal, Pásztor Erika Katalina, Peternák Miklós, Révész L. László, Sárosi Anita, Sugár János.

Irodalom:
Szilágyi G.: A VIDEO-MŰVÉSZET. Marcel Duchamp még nem számolt a videóval, Művészet, 1975/7.
Somogyi Gy.: Videovíziók, Művészet/77, Budapest, 1977
A video világa. Videoművészet/Videotechnika, szerk.: Bán A.–Beke L.–Zágon B.–Zelnik J., Budapest, 1983
INFERMENTAL 1980–1986, szerk.: V. Bódy (kat., Infermental, 1986)
Video-alfa, szerk.: Beke L.–Bán A.–Zágon B.–Zelnik J., Budapest, 1987
Bódy Gábor 1946–1985 (kat., Műcsarnok, Budapest 1987)
György P.: A klasszikus avantgárdtól a videóig, Filmvilág, 1987/9.
Videoművészet, Budapest, Kossuth mozi (sokszorosítás), 1988
SVB VOCE. Kortárs magyar videoinstalláció, (kat., Műcsarnok, Budapest, 1991)
Peternák M.: Új képfajtákról, Budapest, 1993
Peternák M.: Videoművészet. Elektronikán alapuló művészetek, Szellemkép, Független filmes különszám, 1993/4.
Videológia/Vidéologie (kat., Francia Intézet, Budapest, 1997).