Alexander Bródy a műgyűjtők újabb típusát testesíti meg, egyúttal különleges életpályája révén nem tartozik egyetlen típushoz sem. Bródy Sándor unokájaként élénk értelmiségi közegben nőtt fel a második világháború előtti Budapesten; 1948 óta él külföldön. Princetonban tanult, majd nyolc éve a nemzetközi reklámvilág kiemelkedő alakjaként vonult nyugdíjba. A műgyűjtés fiatal korától kíséri, hiszen a családi kollekciót anyai nagyapja kezdte építeni. Bár az anyag a háború végén külföldi kézre került, a magyar és európai festmények mellett keleti – főként japán – műveket tartalmazó válogatás biztos ízlésbeli iskolát nyújtott. További ösztönzést jelentett, hogy édesanyja jegyzett festőművész, a Képzőművészek Új Társasága tagja volt. Kmetty Jánostól Czóbel Béláig sokan megfordultak a házban. A fiatal Bródy első saját vételére azután Svájcban, iskolai évei alatt került sor: ezt a zsebpénzéből részletre (összesen ötszáz dollárért) vett Paul Klee-művet máig boldogan őrzi. Gyűjteménye rajzokkal indult (Klimt, Bonnard, Matisse, Vallotton), majd a nemzetközi festészetből Giorgio Morandi lett egyik legkedveltebb alkotója. Anyjától kisebb » Rippl-Rónai [2]-válogatás maradt rá; magyar művészeti ízlése » Ferenczy Károly [2]tól » Modok Máriá [2]n át » Nagy István [2]ig ível. Ugyanennyire fontos számára a tárgykultúra. Családi hagyomány nyomán kezdett kerámiát, porcelánt gyűjteni, mára a kínai bronzedényekre szakosodott; dohányszelence-válogatásáról maga írt katalógust. Számos egyéb, nem európai tárgykört is gyűjt, különösen mióta az Egyesült Államokon belül sem a szárazföldön, hanem Hawaiin él. Azért az európai műveltséget sem hagyta el: többnyelvű könyvtára mintegy húszezer kötetet számlál; az egri cisztercitáknál már van is egy, nagyapjáról elnevezett könyvtár. Mint az áttekintés mutatja, gyűjteménye – valójában számos gyűjteményének összessége – nem követ közös irányvonalat. Különböző korszakok egészen eltérő művészi, használati formái szólítják meg. A magyar anyag szempontjából ez döntő erénye, hiszen az egyébként a világtól túlontúl elzárt magyar művészet így egy semmilyen értelemben nem nemzeti (tehát nem is „csak” amerikai) kontextusban jelenik meg. Bródy nem is erőltet közös jelleget kollekciójára, ám gyűjtői hitvallását érdemes megfontolni: „Anyám tanácsára óvakodom a szép képektől, az igazi értékek az első izgalom elmúltával is szerethetők.”
(Részlet Ébli Gábor: Magyar műgyűjtemények című, 2006-ban az Enciklopédia Kiadónál megjelent kötetéből)