Népi Kunstkammer
» Bozsó János [2] festőművész (1922–1998) kollekciója 1979 óta tekinthető meg Kecskeméten a Klapka-házban, ahol másfél évszázaddal korábban a legendás tábornok piarista diákként lakott. Az egy évtizede már alapítványi formában kezelt gyűjtemény zöme különleges népművészeti tárgy. A realista stílusban, kissé túl expresszív színekkel dolgozó, de sem a szocreál, sem a műkereskedelmi giccs felé nem hajló Bozsó az ötvenes évektől kezdve járt gyűjtői utakra. Félárva cselédgyerekként nőtt fel, s ezt a világot kívánta festményeiben is megidézni. Csendéleteihez ezért keresett autentikus cserépedényeket. Házában külön polcra kerültek ezek a „régiségek”, majd egy idő után már rendszeresen gyűjtött. A gyűjtés tehát művészetéből fakadt, s utóbb kvalitásában túl is nőtt azon. Gyűjteményét annak révén is bővítette, hogy a lefestett házért, enteriőrért műtárgyat kapott. A gyönyörű habán tányérokat és korsókat részben Erdélyben és a Felvidéken gyűjtötte. Az Alföld kerámiái mellett ma fafaragások, díszes ládák, kádárok munkaeszközei sorakoznak. Hol a tárgyak szépsége (művészi sgrafittók), hol ötletességük (medve alakú méztartó), hol őszinteségük dokumentumértéke (profán áldomás egy pálinkás butellán) a megkapó. Az iparművészeti anyag a tabernákulumoktól a mór motívumokat alkalmazó, XVI. századi hispániai lüszteres mázú fajanszokig terjed. A metszett és csiszolt cseh poharak mellett feltűnnek a XIX. század elejének bécsi mestere, Anton Kothgasser festett üvegei. Az ezüsttárgyak az ötvösök leleményességét mutatják: hogyan készült a gyertyakoppintó vagy a kalaptű. Egzotikumot idéz egy aranyozott ezüst német kókuszserleg 1594-ből. A néprajzi és az iparművészeti anyagon túl a harmadik egység egyházművészeti. A rilai kolostor feszülete (1588), a hazai Mária-kultusz emlékei mellett érdemes külön megállni a dunaszekcsői paraszt Krisztus előtt. A három egység nem válik élesen külön. A múzeum a gyűjtő elrendezésében látogatható, s Bozsó egységben szemlélte e tárgykultúrát. Az állandó kiállítás negyedszázados jubileumára háromnyelvű, számos és kifejezetten igényes reprodukciót tartalmazó kiadvány készült. A grafikailag is jó kiállítású kötet önérzetes, lokálpatrióta büszkesége példaértékű lehet más hazai (magán)gyűjtemények bemutatására, hiszen minden túlzás, kompenzáció, hivalkodás nélkül, a külhoni olvasók számára is közérthetően helyezi el a kollekciót a magyar művelődéstörténetben.
(Részlet Ébli Gábor: Magyar műgyűjtemények című, 2006-ban az Enciklopédia Kiadónál megjelent kötetéből)