ANTONI, Janine

[1]

performer, szobrászművész

A Sarah Lawrence College-ban, majd a Rhode Island School of Design-ban tanul szobrászatot. Wean [Elválasztás] c. művében (1990), mely nem sokkal tanulmányai befejezése után születik, a kiállítóterem falába mellbimbókról készült műanyag nyomatokat helyez. Ez nyitja meg a 90-es évek során készülő, pszichoszociológiai érdeklődésre valló munkáinak sorát, melyekben az olyan mindennapos testi rituálék, mint az evés, alvás, fürdés szobrászi folyamatokká alakulnak át. Műveiben elmosódik a performance és a szobrászat közötti határvonal. "Nem performance-ot akarok csinálni. Olyasmit próbálok létrehozni, ami a folyamatról, az alkotás jelentéséről szól - a tárggyal egyfajta "szeretet-gyűlölet" kapcsolatba kerülni. Akkor vagyok elégedett, ha a szemlélőnek bemutathatom a mű keletkezését. Ezt sokféle módon teszem: a maradékok láthatóvá, a tárgyak érinthetővé tételével, azoknak a folyamatoknak a láttatásával, amelyek alapvetők valamennyiünk életében... - a fürdés, az evés stb."- vallja.
Gnaw [Rágás] c. munkájában (1992) például zsír- és csokoládétömbökről rág le darabokat, s az így pépesített anyagot szájrúzsokká és cukorkásdobozzá formálja. Készít szobrokat, fotókat, videókat és fényképeket, amelyeknek közös alapja a művész saját teste, valamint az azt jellemző cselekvések és összefüggések. Számos munkáját sötét, abszurd humor hatja át. Saját testének központi szerepe egyfelől bizonyos nárcisztikus atmoszférát kölcsönöz műveinek, másfelől magán viseli a 70-es évek feminista művészetének autobiografikus jellegét. A női szexualitás kifejezésére, a nőiség társadalmi csapdái, a beskatulyázás, a fogyasztói szokások leleplezésére olyan "feminin" médiumokat használ metaforaként, mint például a zsír, a hajfesték vagy a csokoládé. A táplálás a témája a 2038 c. fotónak, amelyen a művész egy ódivatú kádban ül, és úgy néz ki, mintha egy tehenet (amelynek fülében ott lóg a 2038-as szám) szoptatna. A nő és a tehén tápláló szerepe összeolvad, s a "találkozás" bensőségessége ellentétbe kerül a tehén létének valóságával: az ember számára ő a tej, a hús és a bőr. Slumber [Szendergés] c. performatív installációjában alvás közbeni agyhullámait rögzítő ábrák alapján sző mintákat a másnap reggel készülő takaróba. A Loving Care-ben [Szerető gondoskodás] (1994) Loving Care hajfestékben áztatott hajával mossa fel a padlót.
Az 1997-ben, a Maine-i Sabbathday Lake-ben, egy shaker közösségnél töltött idő inspirálja and c. munkáját (1996-1999), melynek során két sziklát dörzsöl egymáshoz napokon keresztül. A cselekvés ritmusa és a kitartás iránti érdeklődése későbbi alkotásaiban még inkább előtérbe kerül. A To draw a line [Egy vonal meghúzása] címmel a New York-i Luhring Augustine Galleryben rendezett egyéni kiállításán végigsétál egy kifeszített kötélen, melyet saját maga szőtt. Touch [Érintés] c. videóján a vízen járás csodatettét látszik végrehajtani: több hónapos kötéltáncgyakorlás után a kötelet úgy feszíti ki a tenger felett, hogy pontosan egybeessen a tenger horizontvonalával. A kötél így nem látható, a kötéltáncos azonban úgy fest, mintha a vízen sétálna. Moor [Kikötés] c. alkotásában bemutatja, hogyan készül a barátoktól és rokonoktól kapott szokatlan és gyakran igen személyes anyagokból csomózott kötél. A résztvevők megtanulják, hogyan sodorják össze az anyagokat úgy, hogy a kötél ne legyen se túl feszes, se túl laza - így jön létre az a tartós életvonal, mely eggyé kovácsolja a jelenlévőket.
Egyéni kiállításait Slip of the Tongue [A nyelv elcsúszása] címmel a Glasgow-i Centre for Contemporary Artsban (1995), Art at the Edge [Művészet a határon] címmel az atlantai High Museum of Artban (1996), Swoon [Ájulás] címmel a New York-i Whitney Museum of American Artban (1998), Taught Tether Teeter címmel pedig az új-mexikói SITE Santa Fében (2002) rendezik meg. Művei ezenkívül szerepelnek a velencei (1993), illetve a whitneyi biennálén (1993), a Face-Off: The Portrait in Recent Art [Le az arccal! - A portré a mai művészetben] c. kiállításon a philadelphiai Institute of Contemporary Art of the University of Pennsylvaniában (1994), a johannesburgi biennálén (1995), a SITE Santa Fében tartott International Biennial Exhibition anyagában (1999), a New York-i Museum of Modern Artban megrendezett Open Ends: Minimalism and After [Nyitott végek: Minimalizmus és ami azután jön] kiállításon (2002), valamint a Moving Pictures [Mozgóképek] c. tárlaton, a Solomon R. Guggenheim Museumban (2002). 1996-ban megkapja a dublini Irish Museum of Modern Art Glen Dimplex művészeti díját, 1998-ban a John D. and Catherine T. MacArthur Foundation ösztöndíját, 1999-ben a connecticuti Aldrich Museum of Contemporary Arttól a Larry Aldrich Foundation-díjat, valamint a bostoni Institute of Contemporary Art New Media díját. 1996-ban jelölték a Guggenheim Museum Hugo Boss-díjára.