BACON, FRANCIS

[1]

festőművész

A második világháborút követő évtizedek központi jelentőségű festője, akinek művészettörténeti besorolása mégis gondot okoz. Dublinban született, ugyanott, ahol három évvel korábban Samuel Beckett, akinek színházával többen megpróbálták párhuzamba állítani az ő ugyancsak színpadszerű tereit, melyekben – miként Beckettnél - rendszerint a transzcendens értékek nélkül maradt ember érzületei nyernek megfogalmazást. Francis Bacon gyermekkorát hol Dublinban, hol Londonban töltötte. Iskolába csak szórványosan járt, mert gyermekkorában asztmában szenvedett. Diktatórikus hajlamú apja, aki versenylótenyésztő és tréner volt, a kis Francist annak homoszexuális hajlamai miatt 1926-ban Londonba küldi, hogy ott irodai munkát végezzen. Ám a gyerek Berlinben köt ki, amit utólag „érzelmi erőszakkal telinek” mond, „a szex iskolájának” nevez. Berlin után két évet Párizsban tölt, ahol gyorsan elsajátítja a bútortervezés és a belsőépítészet fortélyait, majd minden előképzettség híján elkezd festeni. A harmincas években meglehetősen sikertelen galériát alapít Londonban, ahol saját képeit állítja ki. Herbert Read 1933-ban közli egyik Keresztrefeszítésének reprodukcióját egy művészeti magazinban, ám bármiféle visszhang nélkül. Elkezd szenvedélyesen rulettezni, miközben keveset fest, de később ezeknek a képeknek nagy részét megsemmisíti.
Azon kevesek közé tartozik, akik életük delelőjén, túl negyvenedik életévükön fognak hozzá komolyan a festéshez. Az igazi áttörést az 1944-ben festett keresztrefeszítés-trptichon hozza meg számára, amelyen már felfedezhető az érett Bacon úgyszólván minden stiláris jegye. A kép botrányt okoz, de biomorf teremtményeinek vadságával megalapozza hírnevét.
Ötvenes évekbeli művészi tevékenységét nagyjából kitöltötte Velázquez és Van Gogh rá gyakorolt hatásának feldolgozása. Különösen az előbbi háromszáz évvel korábban festett portréja X. Ince pápáról, amihez azután Bacon újra és újra visszatér, anélkül, hogy a kép Rómában látható eredetijét valaha is megnézte volna. Olcsó reprodukciók alapján festette át a pápát üvöltővé, s ugyanezt tette például Eisenstein Patyomkin páncélos című filmjének híres dadájával is.
David Sylvesternek, aki gigantikus, közel húsz évet átfogó interjúsorozatot készített vele, igen részletesen beszámolt munkamódszeréről. Ebből kiderül, hogy Bacon soha nem használt vázlatot. Rendszerint akrillal vagy pasztellel vitte fel homogén, színpadszerű tereit, majd olajfestékkel fogott hozzá a figura megformálásához. Noha az esetek többségében ehhez fotót vagy valamilyen reprodukciót használt, mindig csak halvány elképzelései voltak a végeredményről. Nemcsak hagyta, hanem egyenesen provokálta is, hogy a véletlen vagy valamilyen hiba gyökeresen más irányt szabjon az alkotói folyamatnak. Az eredmény pedig más-más dramaturgiával, de lényegében mindig ugyanaz: a minimalista háttér előtt a hús, a kéj és fájdalom szüntelen, s vehemensen expresszív kifejezési formát ölt. Az erőszak klinikai tisztaságú absztrakcióként robban a felpuhult, felnégyelt vagy széttört figurák kompozíciójában.
Festészetét többen, bizonyára jobb híján, egzisztencialistának mondják, s világát olyan művészekével rokonítják, mint Jean Fautrier, Germaine Richier, Alberto Giacometti és honfitársa Lucian Freud, olyan írókéval, mint Camus, Sartre és Jean Genet, a drámaírók közül pedig főleg az abszurdok jöhetnek számításba, élükön Beckettel. Ezt a szemléletet próbálta illusztrálni a New York-i Museum of Modern Artban 1959-ben rendezett Új emberképek című nagyszabású kiállítás, amelyet Peter Selz rendezett, és amelynek egyik főszereplője Francis Bacon volt.