BEUYS, Joseph

[1]

képzőművész

A német művész személyében a huszadik század második felének egyik legegyetemesebb alkotóját kell tisztelnünk. Szobrászként és rajzolóként indult a hetvenes évek végén. Ekkori munkáin egy vérbeli okkultista érdeklődési területét felölelő motívumokat találunk: méhkirálynőket, az evolúciós folyamatból kiragadott állati formákat és vérszerű nedvek áramlását. Rajzai röntgenképek módjára szellemi energiák eloszlását és működését térképezik fel, miközben a hangsúly egyenletesen oszlik el a motívum mitológiai szimbolikája és a felhasznált anyag belső energetikai töltése között. Körülbelül egy évtizeddel később azután az utóbbi mozzanat kerül előtérbe: olyan anyagokat kezd használni, melyek a művészettől korábban meglehetősen idegenek voltak: viaszt, zsírt, filcet, mézet és különféle kéz tárgyakat, tárgy-együtteseket. Miután az új anyagok egyike-másika fokozatosan megváltoztatta az alakját, olvadni vagy penészedni kezdett, a folyamaton föllelkesülve Beuys a plasztika, illetve a szobrászat fogalmát kitágította a tér-formáról az idő-formára, később pedig közösségi dimenzióval is felruházva szociális plasztikának nevezte el. A szobrászatból tehát néhány év leforgása alatt olyan széles tevékenységi terület lett, amibe már szinte minden belefér – kezdve a tárgyak szimbolikus használatától egészen az emberi cselekvésig. A szobor akcióvá vált, ami Beuys számára olyan rituális események szervezését jelentette, melyek részben mitikus alapkérdéseket, részben pedig aktuális politikai problémákat feszegetnek.
 A hatvanas években több akciójába is feltűnik például a nyúl, ami Beuys számára a határtalan átváltozás képességét megtestesítő állat. Tudjuk, hogy az eurázsiai mítoszokban testi mivoltát szabadon cserélte fel szellemire, vagy végbelén keresztül akár az egész testét ki tudta fordítani. Éppen ezért, Beusy benne vélte fölfedezni a művészet iránti fogékonyság tipikus példáját. Egy 1965-ben rendezett akciójában leckét adott egy döglött nyúlnak a művészettörténetből, a következő évben pedig gólyalábat adott alá, hogy politikai tényezővé léptesse elő. Csakhamar elhatározta, hogy pártot alapít: előbb az állatok, majd közvetlenül a diáklázadások előtt az egyetemisták számára is. De mindkettő tipikus antipárt volt. Az előbbi azért, mert túl sok passzív tagja volt, az utóbbi pedig azért, mert – legalábbis kezdetben – egyáltalán nem volt tagja. Miután kiderült, hogy a tagság nélküli párt működik a legjobban, felhívást intézett a pártrendszeren alapuló politika szabotálására, majd sajátos fejlődés- és társadalomelméletet dolgozott ki, melyben az anyag és a szellem, az állati és az emberi, a Kelet és a Nyugat, a művészet és a tudomány, valamint az elmélet és a gyakorlat kettősségének egy magasabb szinten való feloldására törekedett.
 Közben a kritika váltakozva nevezte révült tekintetű sámánnak, sarlatánnak, atavisztikus varázslónak, okkult szertartások mesterének és ügyes kóklernek, egy dolog azonban továbbra is kétségtelennek látszik: ő volt a második világháború utáni német művészet központi alakja.