BRECHT, George

[1]

happening és fluxus művész

Eredetileg vegyészetet tanult, és 1950-től 1965-ig, azaz Európába való távozásáig kutató kémikusként dolgozott. Tette ezt annak ellenére, hogy az alkímiát mindig is többre becsülte a kémiánál, mert az előbbiben még békés egységben élt együtt a tudomány és a művészet. Művészeti karrierjének kezdetét ő maga az 1959-ben megrendezett Az események felé című kiállításához köti, aminek köszönhetően a nemzetközi Fluxus mozgalom élvonalába került.
De az előzmények sem mellékesek. Az 1950-es évek elején absztrakt expresszionista festőként indult, miközben Jackson Pollock tűnt számára a legizgalmasabb festőnek, akinél a véletlen jelentőségére figyelt, ugyanakkor John Cage munkássága sem volt ismeretlen előtte. E kettős hatás eredményeképpen elkezdett tudományos alapon foglalkozni a véletlennel, s arra jutott, hogy Pollock csak egy lehetőséget, a tudatalatti tartományból előbukkanót használta ki, Brecht számára viszont izgalmasabb volt a dadaistáktól eredeztethető változat, a művész által kontrollálható mechanikus folyamatok termékeként megjelenő véletlen. Már csak ezért is fontos lett számára Marcel Duchamp művészete, ugyanakkor Tristan Tzara megjegyzése is, miszerint a dada egyáltalán nem modern, hanem visszatérés a buddhista közömbösség állapotához.
Maga Brecht is intenzíven érdeklődött a távol-keleti hagyomány iránt, s már tudósként az elsők közé tartozott, akik észrevették, hogy minél inkább fejlődik a fizika, annál közelebb kerül a hinduizmus világképhez. Mindez valósággal predesztinálta, hogy 1958-59-ben részt vegyen annak a John Cage-nek a kísérleti zenei kurzusain, akit később a nagy felszabadítójának nevezett, s akinek néha ilyen leveleket tudott írni: „Megpróbálok annyira kevés dolgot csinálni, amennyire csak lehetséges, és közelebb maradni Csuang-cehez, mint Huj-nenghez, jóllehet mind a ketten remek fickók voltak. A frizsiderajtó sokkal jobban működik most, hogy megolajoztam”.
A frizsiderajtó megolajozása már karnyújtásnyira van ahhoz, amit Brecht akkoriban nevez „event”-nek, azaz eseménynek, amikor Allan Kaprow, aki szintén látogatta Cage kurzusait, a happening kidolgozásán fáradozik. Az event Brecht szerint semmivel sem jelent többet a szó szótári meghatározásánál, vagyis úgyszólván bármilyen mindennapi esemény a fogalomkörébe tartozhat, amire az ember képes megfelelően fókuszálni. Talán a leghíresebb, legtöbbet idézett és elemzett ilyen jellegű munkája a Három telefoneset című, amely a következő utasításokból áll:
„Amikor a telefon csörög, hagyják csörögni, amíg elhallgat.
Amikor a telefon csörög, felemelik a hallgatót, majd visszateszik.
Amikor a telefon csörög, felveszik és beleszólnak.”
Vagy itt van egy másik, ha lehet, még egyszerűbb esemény, a Csepp-zene című:
„Csöpögő vizet és egy üres edényt úgy rendeznek el, hogy a víz az edénybe csöpögjön.”
Ilyen és hasonló véletlenszerű, mindennapi eseményekre hívta fel a figyelmet George Brecht, de a dadaistáktól eltérően nem azzal a céllal, hogy antiművészetet, nem-művészetet teremtsen, hiszen a művészet halálát meghirdetni túlontúl egyszerű megoldásnak tűnt számára. Ő inkább a művészet és a tudomány határterületén, ugyanakkor mindkettőn túl pozicionálta magát, mondván, hogy szükség van egy harmadik pártra, ahonnan mindkét terület látható és összehasonlítható.
A kísérletet, az innovációt és a kreációt nem volt hajlandó valamiféle túlontúl komoly intellektuális tevékenységnek tekinteni, hanem megpróbálta a lehető legegyszerűbben felfogni: szerinte a tudományban és a művészetben egyaránt arról van szó, hogy az ember nézi, mi is történik, amikor a dolgok összekerülnek. Ha figyelembe vesszük, hogy az event, az esemény latin megfelelője az eventus, ami szó szerint kimenetelt jelent, arra a következtetésre kell jutnunk, s erre jutott Brecht is, hogy a dolgok sem mások, mint események: mindaz, ami abból „jön ki”, amit valahol és valamikor csinálnak, vagy ami valahol megtörténik. Lényeg az, hogy megfelelően lazák legyünk. Ami látszólag pofon egyszerű, de mihelyt megpróbálunk lazák lenni, máris csapdába esünk, hiszen az akarás görcsbe ránt bennünket. Az egyszerűnek tetsző feladat egy pillanat alatt megoldhatatlan problémává duzzad, hiszen arra kell törekednünk, hogy ne törekedjünk.
Ilyen és hasonló kérdések munkálnak Brecht látszólag össze nem illő tárgyai, talányos feliratai, hangtalan zeneművei mögött, s általában ilyenek elé állítják azokat is, akik a műveivel találkoznak. Példaként vegyük azt az 1967-es datálású lapot, amelynek társalkotója egy másik jeles Fluxus-művész, Ben Vautier. A lap egyik oldalán Brecht aláírása fölött ez olvasható: „Ben nyilatkozata e lap másik oldalán helyes.” De mi van ott? Ha megfordítjuk, elolvashatjuk, hogy mit írt oda Ben: „George Brecht nyilatkozata e lap másik oldalán téves”. 
Talán már ebből is sejthető, hogy Brechtet idegesítette a harmadik kizárásának híres logikai törvénye, s ezzel összefüggésben kerülte is, hogy a maga tevékenységét akár művészetnek, akár nem-művészetnek tekintsék. A saját pozícióját, amit jobb híján kutatásnak nevezett, talán a legszemléletesebben az a felhívása szemlélteti, amit egy 1972-ben adott interjúban intézett azokhoz, akik úgy vélik, hogy művészetet vagy nem-művészetet csinálnak: „Készítsenek valamit, amit nem lehet művészetnek tekinteni. Ez a feladat. Küldjék el George Brecht címére, s cserében én is küldeni fogok valamit, hacsak nem leszek túlságosan elfoglalt”. Brecht tehát vázolta a problémát, de ahelyett, hogy hebehurgyán úgymond megoldotta volna azt, inkább megtestesített egy bizsergetően ambivalens köztes utat: kényelmesen hátradőlt, hogy krimik olvasásával mulassa magát.
Viselkedése leginkább a távol-keleti koánok attitűdjére emlékeztet, miként Jean-Pierre Wilhelmé is, aki a Fluxust, melynek George Brecht az egyik központi figurája, olyan szerzetesrendként határozta meg, amelyben nincsenek se szerzetesek, se rend.
Kiállításai
1959 • New York, Reuben Gallery
1972 • Paris, Galerie Daniel Templon
1973 • Köln, Galerie Michael Werner
1976 • Neapel, Framart Studio
2003 • Berlin, Edition Stella A.
2004 • London, Gagosian Gallery Heddon
2005–2006 • Köln, Museum Ludwig