Szobrászatot tanult, s mint egy interjúban kifejtette, elsősorban szobrásznak tekinti magát, de nem a szó hagyományos értelmében. Corinna Ferrarinak elmondta, hogy munkái túlnyomórészt abból a térből születnek, amelyben megjelennek – az adott tér inspirálja őket. Még fontosabb azonban, hogy szobrászatának tárgya, anyaga és szenvedő alanya az 1970-es évek elejétől kezdve nem más, mint a saját teste. Ezért szokták őt a
» body-art vonulatába sorolni, de ezzel az erővel nevezhetnék akcióművésznek vagy performernek is, hiszen korai munkáiban olyan megtervezett szituációkról és eseményekről van szó, amelyekben őt éri, legalábbis érheti, végzetes atrocitás. A lényegre bizonyára Laurie Anderson tapintott rá, amikor azt találta állítani, hogy Chris Burden nem a fájdalomról beszél, hanem fájdalmat érez.
Nagy hagyománya van a művészettörténetben a szenvedés kifejezésére vagy megjelenítésére tett kísérleteknek. Ha itt csupán a keresztre-feszítés tematikára gondolunk, máris munkák millióival lehet dolgunk, de úgyszólván mindegyik esetében ugyanaz a helyzet: a művész viszonylagos kényelemben alkotja ezeket a képeket, miközben eszében sincs szenvedni, a néző pedig megint csak kényelmes távolságból szemléli a produktumot. Korai munkáiban Burden ezen az ízléstelen szituáción próbált változtatni oly módon, hogy legalább ő maga ténylegesen részt vállalt a szenvedésből, a fájdalomból, a megaláztatásból. Ha már a keresztre-feszítést említettem, hagyományunknak ezt a központi motívumát oly módon elevenítette fel, hogy egy akció keretében saját magát szögeztette fel egy gépkocsi motorházára, vállalva azokat a sérüléseket, kínokat és gyötrelmeket, amelyek ezzel együtt járnak. A közkeletű értelmezéssel szemben, mely szerint a művész arra vetemedett, hogy Isten fiának pózában tetszelegjen, itt inkább a szenvedéssel szembeni megszokott, természetesnek vett művészi attitűd radikális feladásáról van szó: a szenvedés bemutatása helyett a szenvedés vállalásáról.
Ugyanebbe a gondolatkörbe tartozik a Shoot című performansza (1971), melynek keretében egy 22-es kaliberű pisztollyal négy méter távolságból átlövette a karját. Egy másik akciójában (Preludium 220 vagy 110 voltra) villanydrótot tekert magára, majd bezárta az áramkört. Talán leghíresebb, s egyben legrémisztőbb munkája a Deadman (Halott) című 1972-ből, amely abból áll, hogy Burden bebújt egy zsákba, beköttette a nyakát, s kitetette magát egy kaliforniai autópályára, mintegy halálos szójátékot faragva a "corpse” (halott test) és a „corpus” (életmű) összecsengéséből. A művész megúszta a veszélyes helyzetet, de ezzel az erővel meg is halhatott volna, s mint a mű címe is jelzi, ez az eshetőség szerves részét képezte a hajmeresztő vállalkozásnak. Ezekben a munkákban az a közös, hogy a művész vállalja a veszélyt, a kínt, a megaláztatást, ám a néző továbbra is viszonylag kényelmes pozícióban marad. E helyzet korrekciójára tett kísérletként fogható fel az a hetvenes évek elején készült tévé-interjú, melynek keretében a riporter megkérte Burdent, hogy beszéljen néhány tervezett akciójáról. A művész vérbeli akcionistaként reagált a szituációra: kést szegezett neki, azzal fenyegetve, hogy elvágja a torkát, ha megszakítják az adást. Ahelyett, hogy langyosan csevegtek volna a veszélyes művészetről, a riporter hosszú perceken át a saját bőrén érezhette, milyen is az, ha az ember tényleg életveszélybe kerül.
A hetvenes évek végétől Chris Burden a performanszok mellett tárgyi műveket, főleg installációkat kezdett készíteni, amelyek hangos tiltakozások voltak egyrészt a művészet üzletté válása, másrészt a magukat demokratikusnak nevező társadalmak agresszív háborús politikája ellen. Az utóbbira a legismertebb példa a Másik vietnami emlékmű című munkája, amely heves polémia azon amerikai emlékművek ellen, amelyeket kizárólag a hős katonáknak emeltek. Velük ellenkezve Burden az elesett vietnami katonáknak és civil halottaknak emelt emlékművet oly módon, hogy egy nagy forgatható és lapozható táblákból álló állványra nem kevesebb, mint hárommillió vietnami nevet írt fel. Természetesen zömmel fiktív neveket, hiszen olyan áldozatokról van szó, akiknek még a valódi neve sem tudható.