SZIRTES András

Takács Ferenc: Más-kép
Szirtes András, ennek a Vándorszem címet viselő könyvnek a szerzője, foglalkozására nézve még leginkább filmrendező. Még leginkább: kísérleti rövidfilmjeinek egy un. „elfogadási” vetítésén ébredt rá, évtizedekkel ezelőtt, hogy Magyarországon csak azt tartják igazi filmrendezőnek, aki másfél órás játékfilmet csinál helyzetekkel, szereplőkkel, történetekkel, ami bizony az ő munkáira nemigen áll, még az olyan – helyzeteket, szereplőket és történeteket tartalmazó – filmjeire, mint A pronuma bolyok története (1983) is csupán erős megszorításokkal. (Az Egyetemi Színpadon volt a bemutatója, a színpad két szélén egy-egy igazi, élő gepárdot helyeztek el, mint Szirtes írja: „a rendőröket szimbolizálandó”. Később rock-koncerteken, féllegális vetítéseken volt csupán látható az opusz.) Szirtes egyébként nem szereti a „filmrendező” megjelölést, szívesebben mutatkozik be filmcsinálóként. S ha valaki ezt „foglalkozásának” találja nevezni, elneveti magát: hiszen ha valaki mással sem foglalkozik, mint a filmmel, és a film révén is elsősorban önmagával, akkor ez aligha nevezhető a foglalkozásának.
Ebből is látható, hogy Szirtes filmesként mindent másképp csinál, nem úgy, ahogy a filmesek általában szokták. A Vándorszemből – memoár? önéletírás? vallomás? vagy a szó pontos és tárgyszerű értelmében: emlékirat? – sok mindent megtudhatunk erről a másképpről és más-képről. Szirtesnek a filmfelvevőgép afféle művi érzékszerve, a természetes érzékeléshez pótlólagosan csatlakozó, de talán még annál is fontosabb kapcsolat és kölcsönviszony a világgal. A vulkánfíber bőröndjébe vágott lyukon kikandikál a kamerája, amelyet így bármikor be tud indítani. Vagy autója anyósülésére szereli a felvevőt, hogy azonnal rögzíthesse, ha valami véletlen érdekesség kerül a látóterébe vezetés közben. De az önérzékelésnek és önértelmezésnek is a filmezés a legfontosabb eszköze életében: évtizedek óta filmes naplót vezet (ebből látható volt egy 2000 és 2003 között készült háromszáznyolcan perces adag), s gyakran maga ül szembe a kamerával, magában és magához beszél, hogy így tegye láthatóvá és hallhatóvá önmagát. Ha filmet csinál, teljes egzisztenciájával azonosul a munkával, amitől persze a filmcsinálás megszűnik munka lenni, s magával a filmcsináló személy – Szirtes – létezésével válik azonossá. Ha kell, patkányokat idomít budoárnak berendezett ketrecben (ez a Sade márkiról készült filmhez kellett), vagy a Lomnici-csúcson kamerázza a felhőket és a vihart, közel-életveszélyes körülmények között (a Lenz című filmhez volt erre szükség). Vagy elkezdi foglalkoztatni valami ötlet, kirendeli barátait és pályatársait Kisorosziba, a kamera elé ülteti őket és hagyja, beszéljenek a témáról, mondják, ami csak eszükbe jut. (A lélek súlya című 1998-as videójában magam is elmélkedhettem arról, hogy a halál pillanatában, a lélek távoztával, nehezebb vagy könnyebb lesz-e a tetem.)
Másképp gondolkodik a filmkészítés technikai eszközeiről is, mint a „rendes” vagy „normális” filmrendezők. Mások a csúcstechnika igézetében alkotnak, mindent tudó masinákkal, elektronikával, megbízható minőségű nyersanyaggal. Szirtes nem bánja, ha ósdi kamerája és a lejárt szavatosságú film hibás terméket produkál – a véletlen létrehozta, azaz aleatorikus tökéletlenség nála automatikusan stilizációs elvvé minősül át és így mintegy megváltatik. (A Sade márki és élete eleve gyenge videóról lett 35 milliméterre átírva, a kép szinte elviselhetetlenül hangyás-raszteres, a márki nevében beszélő Halász Pétert képét csupán kínlódva tudjuk kivenni. „Normális” esetben ez az anyag selejtnek minősülne – Szirtes esetében viszont így a jó, sőt csupán így jó igazából az egész, a filmképpel való kínlódásunk maga is lényeges eleme az élménynek és a közlendőnek.) Egyébként is vonzódik a „történeti” filmtechnikához, a mai szemmel nézve menthetetlenül elavult eszközökhöz. A film születésének századik évfordulóját ünneplő „Lumière-tekercseket” például eredeti kézikurblis Lumière-kamerával vette fel.
Elkészült munkái sem úgy kerülnek a nézők elé, mint ahogy ez mindközönségesen szokásos. Szirtes filmjei – miközben díjakat nyernek rangos „alternatív” filmfesztiválokon – a szokásos filmforgalmazási hálózatba szinte soha sem kerülnek be, nincs mozi, mely napi három előadásban játszaná őket. Helyette – afféle kisipari módon – maga forgalmazza filmjeit, sőt filmjeinek gyakran ő maga a mozigépésze is. Amerikában – a nyolcvanas években Szirtes több etapban mintegy két évet töltött az Egyesült Államokban – a magával vitt filmeket (részben saját darabjait, részben mások, Jeles, Bódy munkáit) kocsmákban, klubokban és hasonló helyeken vetítette, miután megállapodott a hely tulajdonosával vagy főnökével. A Lumière-tekercsekkel is így járta be Franciaországot, kerthelyiségekben, falusi tereken, stb. vetítette le őket, majd kalapozott. Idővel ezeket a vetítéseket valóságos performanszokká fejlesztette: Gesammtkunstwerk-előadásokká, ahol ő maga tekeri a kurblis vetítőgépet, hol gyorsabban, hol lassabban, hol előre, hol hátra, s közben pedig fennhangon kommentálja, hogy mit is látunk, mi is történik (velünk) valójában; ilyenkor Szirtes testi-lelki jelenléte legalább annyira fontos, mint az, hogy mit látunk a vásznon. Van ebben a módszerben persze valami egészen ősi: Szirtes a régi idők vásározó vándor-mulattatójának a szerepét ölti magára, filmes igricként, a mozgókép garabonciásaként mulattatja és kápráztatja el alkalmi közönségét. Mindehhez képest a Vándorszem – amelyet „önéletrajzi regénynek” titulál szerzője az előszóban – viszonylag szabályos könyvnek mutatkozik: meg van szerkesztve, ki van nyomtatva, be van kötve, és könyvesboltokban árulják. A könyv előtörténete már kevésbé szabályos: egy korábbi változatát kéziratos sokszorosítvány formájában terjesztette a szerző (hogy egészen pontosak legyünk, házalt vele, mint a filmtekercseivel). Végül aztán Müller Péter Sziámi – mint Szirtes írja – „megkockáztatta” a könyv kiadását. Érdemes volt megkockáztatni. „Fiam, amit te eddig átéltél, az több embernek is elég lenne” – mondta neki édesapja húszegynéhány évvel ezelőtt. A Vándorszemet olvasva egyetérthetünk: egy szinte felfoghatatlanul szabálytalan és szabad élet krónikáját olvassuk, olyan életét, amelynek nagyobbik első fele akkor pergett le – vagy inkább: viharzott tova –, amikor a szabálytalanságot és szabadságot általában rosszul tűrő Magyarország a szokásosnál is görbébb szemmel nézte az ilyesmit. Ez a habitus családilag is meg volt persze alapozva. Szirtes zsidó proletár édesapja a háború után az ÁVH ellátmányozási osztályáról került az ÁVH börtönébe, majd évekkel későbbi rehabilitációja után pártemberként „középvezetőként” dolgozott. Koncentrációs táborba hurcolt édesanyjából viszont idővel patologikus szélhámos és csaló vált, több részletben tizenhat évet töltött börtönben. (Szirtes még kisfiú volt, amikor szülei elváltak, de a kontraszt – a rendes, megbízható, gutgesinnt apa és a kriminalitásig deviáns szociopata anya – valamilyen fokon egész életét megszabta.)
Rossz tanuló volt, kezelhetetlen gyerek, apjának kellett folyvást kiprotekcióznia a bajból. Villanyszerelő-tanoncnak ment, később átkeveredett egy technikumba – mindenhol rossz tanulmányi eredményekkel és rossz magaviselettel tűnt ki. Aztán dolgozott, megjárta a katonaság poklát, amatőrfilmezni kezdett, a filmgyárban dolgozott, gondolt egyet és elvégezte a marxizmus-leninizmus esti egyetemét, végül bejutott vágó-szakra a filmfőiskolára, azután a Balázs Béla Stúdió keretében a hatvanas évek végén elindult kisfilmes pályafutása. Közben feleségek, barátnők, lakáscserék, csövezések és hajmeresztő kalandok. Az utóbbiakra példa: Kínából meghívólevelet kap, több száz kilónyi csomaggal (kamera, filmtekercsek, stb.) megérkezik Pekingbe, ahol egyrészt senki sem tud róla, mert aki meghívta, időközben leváltották, másrészt éppen folyik a forradalom a Tien-An-Men-téren; Szirtest házi őrizetben tartják a szállodában, filmet nem vetíthet és nem is csinálhat, időnként előkelő éttermekbe viszik, majd felteszik a holmijával együtt a Transszibériai Expresszre. Mindez mintha a világ legtermészetesebb dolga, hétköznapi ügy lenne: Szirtes úgy éli teljességgel szabálytalan életét, s úgy számol be róla, mintha az maga lenne a legunalmasabb normalitás. Kerüljön bármilyen helyzetben, mindig a deviáns megoldást választja, miközben meg van győződve arról, hogy így kell viselkedni: őszintén, természetesen és impulzusainknak engedelmeskedve. Hogy ezek a helyzetek abszurdak, amelyre az abszurd reakció az egyetlen normális válasz, erről ő nem tehet. Tökéletes példa erre Szirtes története Auschwitzről, ahová tizennyolc éves korában látogatott el, édesanyja nyomában. Amikor a barakkokban végigsétáltunk, egy váratlan ötlettől vezérelve elhatároztam, hogy lefekszem az egyik fapriccsre. Az idegenvezető nem kis megdöbbenésére a poros oszlopokon felmásztam a legfelső ágyra. Fejembe vettem, hogy ott alszom egy-két napig, és étlen-szomjan meditálva töltöm az időmet. Persze több őr is azonnal odarohant, lerángattak, majd kilökdöstek a láger területéről. Amikor kértem a múzeum vezetőit, hogy legalább a tábor területén tölthessem az éjszakát, felháborodva közölték, hogy ez az idegenforgalmi látványosság csak nappal és csoportosan látogatható. Éjszakára bezárják. Nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem: csak nem attól félnek, hogy ellopok valami emléket, és hazaviszem?
Meg kellett érnem kamasz fejjel, hogy kizártak Auschwitzből. Furcsa érzés volt.
Egy szabálytalan és szabad életnek a foglalata tehát ez az „önéletrajzi regény”. Hogy mitől „regény”, nem tudom, önéletrajznak viszont azért sikeres, mert tárgyszerűen és bölcs iróniával mondja el szerzőjének életét, mégpedig minden mentegetőzés és magyarázat nélkül, úgy, ahogy – Szirtes emlékezetében – volt. Minden lapján érezhető szerzőjének fizikai jelenléte, testi valójában és a test lassú roncsolódásának a krónikájaként is: szemtengely-baja, kitört fogai, ekcémája, porckorongsérve és a többi.
Mint ahogy azt is pontosan látjuk, mit kell fizetni ezért a szabadságért és szabálytalanságért: Szirtesnek meghalt, még csecsemőként, két – különböző anyától való – gyereke (a második holtestét Szirtes egy barátjával elrabolta a proszektúráról, hogy tisztességgel eltemethesse), s (egyik) felesége is.
Van ebben a szabadságban valami fátum-szerű, tehát szögesen ellentétes elem: Szirtes vaksorsa, hogy kénytelen szabad lenni. De a végzetben ott van a szabadság is: Szirtes választása, hogy nem tud, nem akar nem szabad lenni. Többek között ez az izgalmas paradoxon teszi a Vándorszemet lebilincselő és értékes olvasmánnyá – de korrajznak sem akármi, s a budapesti művész-értelmiségi tenyészet körképeként is érdekes.
Szirtes András: Vándorszem. Budapest, 2005, Jonathan Miller. 485 oldal, 2340 forint.