Szövegrészletek András Sándor „Címtelen képek” – Kovács Péter kiállítása című írásából. (A teljes szöveg a BALKON 2004/4 számában jelent meg.)
(…) A Címtelen képek nemcsak megnevezetlen, de megnevezhetetlen, meghatározhatatlan alakokat mutattak, amelyekről olykor még azt sem lehetett megállapítani, embereket sugallnak-e. Arctól és nemiségtől elvonatkoztatott és meghatározhatatlan állapotban lévő, élőtestbe-testiségbe mélyülő, vagy abból bomló alakok voltak láthatók, mindegyikük vékony szálakból hol sűrűsödő, hol lazuló testtel, egyféle dermedt mozgásban. Ezek a stílusukban és megalkotásuk módszerében tőle megszokott képek (…) absztraháltak attól, amit embertestekként vagy állattestekként látni lehet, de úgy, hogy mégis organizmusokat, élőlénytesteket sugalltak. A látvány éppen az érzékletes organizmusokra elvonatkoztatás révén lett nemcsak megütközést keltően rejtélyes, hanem számomra ezúttal újszerűen láttató, reveláló is. (…)
A kiállított képek azzal a felismeréssel leptek meg és számomra azóta még határozottabban azt bizonyítják, hogy van vizuális általánosítás, amelyik fogalminak mondható, de megnevezhetetlen, mondjuk abszurd, és amelyik egyedi lényekben, azaz nem sablonszerű leegyszerűsítésekben láthatók. A fogalmiság összefüggésében Hans Blumenberg „abszolút metaforákról” beszélt, értvén ezen, hogy valami metaforája valaminek, ami másként nem megnevezhető Ezt az abszolút metafora-gondolatot alkalmazni lehet vizuális alkotásokra, egyedi és egyetlennek tűnő alakokra, így Kovács Péter, Pet’R, képeire is. Nem az a helyzet, hogy ő „nem lát világosan”, „nem tudja tisztázni fogalmait”, „nem gondolkozik világosan”, és nemcsak azért nem, mert ő úgy fest és rajzol, nem gondolkozik. És még csak nem is arra kell gondolni, hogy amit láthatunk éppen a tisztázás folyamatának, a keresés tevékenységének a dokumentum-sorozata, bár ez egy elvitathatatlanul lehetséges értelmezés. A helyzet inkább az, legalább is számomra, hogy a folyamat a keresés és a megtalálás együttese, olyan tudásé és megtapasztalásé, amely azért rejtélyes, mert olyasmire irányul, ami számunkra, emberek számára szükségképpen rejtett marad. A képeken látható alakok nem azért hatottak (rám) valósnak, mert vannak olyan fajta (élő)lények, inkább és talán azért, mert a magunk fajta, csontvázzal és hússal létező élőlények rejtélyeire utaltak.
Annak tételezése, hogy van vizuális fogalmi absztrakció, vannak vizuálisan jelzett fogalmak, egyáltalán nem azt jelenti, hogy a nyelvi gondolkodás elhagyható, csak azt, hogy más fajta. Egy beszédre képes lény elkerülhetetlenül fog beszéddel, verbálisan gondolkodni, de másféle módon is teszi, mindenképp érzékel mást is, mint szavakkal meghatározhatót, mondani pedig azt igyekszik, amit érzékel. Kovács Péter képeit nézve elkerülhetetlenül fogja kérdezni magától: „Mi ez? Mit ábrázol?” Illetve: „Mi akar ez lenni?” És akkor szavakat-mondatokat keres, hogy választ adjon saját kérdéseire. Ha tetszik neki, amit lát, nem azért tetszik, mert megválaszolta, vagy nem tudta megválaszolni saját kérdéseit, de úgy hiszem, a magában feltette kérdések választ kereső izgalma belejátszik abba, ami őbenne a tetszés folyamata, vagyis az összhatásba.
A (…) képek élőlényeket sugalló alakjairól többnyire nem lehetett eldönteni, alakulnak-e, vagy lebomlanak. Ha első pillantásra úgy tűnt is, mintha lebomló tetemek lennének, látszott valami elevennek tűnő töménység, mozdulatlan vergődés, ami a meghalás-utáni és a születés előtti állapot valamiféle ambivalenciáját sugallta. Amikor a lebomlás-változat derengett fel, mintha belemélyedtek és folyamatában ellene viaskodtak volna; amikor az alakulás-változat, mintha igyekeztek volna kiszakadni egy elhagyandó állapotból-állagból. A koponyaszerűséget sejtető vonal- és színsötét-sűrűsödéseken nem látszott arc. Az előbb említett vizuális-fogalmi összetevő még csak nem is „élő-haló lény”-t sugallt, hanem olyasmit mutatott, ami az élő-pusztuló lények bonyodalmas létezés-folyamatának riasztó és mégis lenyűgöző együttese. Szordínósan fenséges.
(…) egyfajta színes és több helyen elmosódó röngtenfelvételre lehetett olykor gondolni, ha nem sugalltak volna vergődést, belső dulakodást-dulatást, olyan vergődést, amelyről nem volt megállapítható, meghalásba-bukó, vagy születés-előtti, esetleg meghalás-utáni. Meghalás-utáni? Az hogyan is lehetne? Lehetne.
(…) aki látott múmiát, emlékezhet, hogy a bőr nem különbözik sem színében, sem állagában az alatta lévő testtől; mintegy egyetlen testközeget alkot vele, (ami feltehetőleg az egységes mumifikálás, illetve a kiszáradás következménye). (…) Az a lény, amelyik mumifikálódott, létező maradt, most úgy létezett.
Lehetséges a meghalás-utáni vergődés, a továbbjutás, vagy egyszerűen a tovább-megmaradás folyamatában. A múmia nem holt tárgy, semmiképpen sem ember-csinálta tárgy, artifaktum. (…)
Ezek szerint metaforák lennének Kovács Péter képei? Nem úgy hatnak, nem is azok. A múmia-jel csak a testiség olyan állapotára utal, amire nem szoktunk a magunk kultúrájában gondolni. (…)
Ami a látványban lenyűgöző, amin eljátszik a szem, azonban nemcsak az, amire „Mi ez?”-zel kérdek, hanem az is: „Hogyan készült?” Pontosabban: „Hogyan is van ott, ami ott van?” Az előbbire „kép” a banális válasz; az utóbbira: „vonalakkal és színekkel”. A vonalakra és a színekre hivatkozás banalitása csökken, ha meggondoljuk, hogy ezek a képek a grafika és a festészet egyesüléséből keletkeztek. Grafikai a Kovács Péter egyedi kézmozgására jellemző kusza-gabalyodó, többségében igen finom vonalvezetés, amelyik itt-ott majdnem fekete foltokká sűrűsödik, míg máshol, többnyire cérnafinom szálakként húzódik, kanyarog, rándul, tétovázik egy vagy több láthatatlan, megrajzolatlan centrum körül. Festői viszont az alakokba és az alájuk, a vászon egészre is terjedő többnyire visszafogott, szelíden festett színezés, amelyik maga felszíneket teremt. Felszínként terül a vászon egészén, csak olykor nem annak tűnik, mivel az alakokban pasztellszerű lágy színek derengenek, színezi őket és anélkül, hogy egyetlen felszínükké válna. Akadnak olykor színes vonalak is, egy-egy vörös, vagy sárga, de ezek is festőiek, nem grafikaiak az itt jelzett különbség szerint. A lények vergődését, dermedt mozgolódásuk dinamizmusát a grafikai összetevő adja, intenzitásuk érzésének kiváltásához járul hozzá a színfelületek és -foltok árnyalatnélküliből finomárnyalatúba simuló, csak ritkán sűrűbe sötétedő lebegése.
Kovács Péter, Pet’R, képeinél különleges fontosságot nyer a grafikai és a festői elemeknek ez az együttese, együvé-dolgozódása. (…) körvonalak nélküli rajzolódások, illetve a rajzoló kézmozgás szövevényes nyoma látható. Keze vonalakat lendül, vonalakba bonyolódik, szinte az akció-festők módján, csak éppen nem festékkel, hanem grafikailag, és anélkül, hogy a képfelület teljes betöltésére törekednék. A kézmozgás mindig valahova akar eljutni, olykor érezhetően több nekifutásban, olykor egyetlen bősz vagy tétova keresésben-rándulásban. Csak ritkán húz színes vonalakat és azok akkor szinte harmadik tényezők. A grafikai és a festői elemeket egyesítik, hiszen ide is tartoznak, oda is, a kép egész hatását pedig erősítik. (…)
Kovács Péter alakjai (…), úgy tűnik, képtelenek kitörni, kijutni, kigabalyodni magukból: abszurd törekvések a magából-kijutásra, vagy a maga-mélyébe-kerülésre. Más szempontból, ami nem egyszerűen a készítésé, egy érzékletes mozgás kényszeres buzgalma mire? valami megtalálására? lehetséges szabadságának kipróbálására? a megmutakozásra? magába rejtőzésre? vagy arra, hogy vonalakba rejtőzve elbújjon, eltűnjön egy álca mögött? Vagy mindez egyben, kéz keres szemmel láthatót, többféleképpen, több kísérletben, mindig lenyűgözőn? Egy elevenség hasztalan törekvése az eltűnésre. Hogyan is tűnhetne el, amíg eleven. Hogyan is ne lenne eleven, amíg nem ért célba. A kéz azt szolgálja, amit keres. (…)