A csőcselék emlékművében a rengeteget idézett, de megjelenítéseiben mindig feljavított, nagy, rusztikus kő gondolata most egy nem-emlékmű formájában jelenik meg, és inkább zavart okoz, mintsem teljesítené az emlékművektől elvárt kiismerhető színpadiasságot.
Emiatt válhat egy feldolgozatlan múlt általános jelképévé is. A torkunkat fojtogató elhallgatás a nagy, jeltelen, néma forma, egy félelemből, önfelmentésből és reményből gyúrt gombóc. A mű Budapest azon pontjára kerül, ahol az 1956-ban a ledöntött Sztálin szobor fejét a „csőcselék” hagyta, és ahol a hatalom által használt „szabad népet” szimplán „a népre” cserélte.