Megnyitó: 2014. július 17. 18:00
Megnyitja: Nagy T. Katalin művészettörténész
Huber Kinga és Romvári Márton
Párbeszéd
Nemrégen egy svéd művész szokatlan módját választotta művei eladásának.
Árverést rendezett, melyen a potenciális vevők érzelmeikkel licitálhattak, melyeket
szenzorokkal mértek, s aki a leghevesebben reagált az alkotás nézése során, azé
lett a mű. A mindenkori befogadó hallgatja, nézi, tapintja, újabban szagolja, ízleli a
műalkotást. A művész abból indult ki, hogy a művészet párbeszéd, egy alkotás
gondolati-érzelmi reakciókat vált ki a nézőből.
De mi van akkor, ha a párbeszéd két művész között folyik?
Szokatlan helyzet teremtődik; a párbeszédek párbeszéde. Marcel Duchamp szerint a
néző egy kukkoló, aki a kép „ablakán” át leskelődik. Huber Kinga és Romvári Márton
egyszerre néző és művész. A szituáció, amit a kiállítással teremtettek, leginkább
zenészek jammeléséhez hasonlítható. A kortárs művészetben nem ismeretlen két
művész kollaborációja, gondolhatunk Jean-Michel Basquiat és Andy Warhol közös
munkáira vagy Louise Bourgeois és Tracey Emin közös műveire, de ezekben az
esetekben a művészek ugyanarra hordozóra dolgoztak. Kinga és Márton azonban
saját „hangszerüknél” maradtak. Egyikük festő, a másik ékszertervező. Az autonóm
és az alkalmazott művészet találkozott, hogy ezzel a mára már elavult, de mégis
létező kategorizálással éljek. Szinte észre sem vesszük, máris hatalmába kerít
a játékuk, tekintetünk ide-oda pattog, képről ékszerre, ékszerről képre, formáról
formára, színről színre, követjük a ritmust, az áttetsző, átlátszó rétegek ismétlődését.
Különös kényszer hatása alatt vagyunk, leginkább azt keressük, ami összeköti
a két művészt. Márton biomorfikus festészete, mely az anyag szabad mozgását
felhasználó folyamatművészettel van szoros kapcsolatban, Kinga plexilapokból
kivágott, megtervezett, ám a rafinált illesztések és kapcsolódások által szabadon
mozgó és változatos alakzatokat véletlenszerűen felvevő ékszertárgyaiban talál
magának új létformát.
Miután szemünknek és agyunknak minden igyekezetünk ellenére sem sikerül
a két művész tárgyait egymásra csúsztatni, egy közösen megépített installációban a
két művész maga teszi ezt meg, folytatva a dialógust, most már egymás szavába
vágva.
Kinga és Márton kollaborációja vizuális párbeszéd a szó szoros értelmében,
igazi improvizatív örömzenélés. Lefordíthatatlan, de dadogva megfogalmazható.
Márton azt mondja kerekded, gömbölyded, mégsem kör, nem szabályos, majdnem
ovális, Kinga azt mondja, kör is meg ovális is, lehet szabályos és szabálytalan.
Márton azt mondja minden forma egyedi és megismételhetetlen, Kinga azt mondja a
monoton ismétlődésből is születhet egyedi. Márton azt mondja minden réteg mást
jelent, Kinga azt mondja, jelentheti ugyanazt. Márton azt mondja, előbb a véletlen,
aztán a megtervezett, Kinga azt mondja, előbb a megtervezett, aztán a véletlen.
Márton azt mondja, a gondolatok a képtér minden irányába szétfutnak, Kinga azt
mondja, a gondolatok láncolatot alkotnak. Márton azt mondja, átlátszom, mert átlátsz
rajtam, Kinga azt mondja, átlátok rajtad, mert átlátszol.
Márton azt mondja ”áttetsző, mint minden látomás” (József Attila), Kinga azt
mondja „Áttetsző arany ingében ragyogva / jött a nyári hajnal a réten át” (Szabó
Lőrinc).
Nagy T. Katalin