Megnyitó: 2014. december 4. 19:00
“Minden csatát megvívtak már” – az állítás vonatkoztatható általánosan is a művészetre, de
méginkább a festészet médiumára. Mégis, a rendszeresen ismétlődő kinyilatkoztatások ellenére, a
festészet nem halott. A jól definiálható izmusok és iskolák kora ugyanakkor már a múlté, napjainkra
az individualizált stratégiákkal és specializált gyakorlatokkal átszőtt, egyéni niche-ek jellemzőek.
A fragmentálódás ezen szintjén egy festészetet tematizáló kiállítás igénye az lehet, hogy a plurális
művészeti gyakorlatokban értelemteli konvergenciákat detektáljon.
Perneczky Géza, Kupcsik Adrán és Borsos Lőrinc válogatott munkáiban közös törekvés a figuratív
reprezentációk dekonstrukciója, absztrakt elemekké alakítása. Érdeklődésük mégis gyökeresen
eltérő a kétezres évektől megfigyelhető új absztrakt hullámétól, amennyiben figyelmük
középpontjában az átalakítás, a dekonstrukció maga áll.
A munkák kiindulópontja minden esetben egy figuratív reprezentáció, méghozzá valóságos, gyakran
művészettörténetileg jelentéssel töltött tartalmakkal: Perneczky, bár munkái nem festmények, a
festészet klasszikus műfajait tematizálja, mint a tájkép, csendélet, zsánerkép. Kupcsik nyersanyaga
a tárgyábrázoló festészet egy másik történelmi műfaja, a portré, ezen belül is, ikonikus portrék, ill.
portrészcenáriók. Borsos Lőrinc képi emlékezetünkből könnyedén lehívható biblikus képeket reciklál,
legyenek azok reneszánsz vagy poszt-impresszionista műremekek vagy az Őrtorony magazin
illusztrációi.
A figuratív reprezentáció, mindhárom művész esetében eltérő stratégiák és indíttatások nyomán
lebontásra kerül. A megszülető munkákon jól regisztrálható a megbontott figuratív előkép, a mű így
valójában az átalakítás folyamatának nem csak terméke, hanem dokumentációja is lesz. Az
élveboncolás aktusa, a felszeletelt csendéletek, papírmakettben megfigurázott és szétroncsolt Hans
Ulrich Obrist és a kimaszkolt Cranach hordoz egyfajta kánonellenességet, mely Borsos ill. Kupcsik
esetében nem mentes direkt társadalomkritikától sem.
A megszülető alkotás egyszerre építkezik a figuratív referencia felismerhetőségéből és annak
demonstratív átalakításából: a kettő közötti egyensúlyozás és feszültség a figuratív és az absztrakt
képvilágot egyszerre meghaladó alkotás konstitutív magjává válik.