A kiállítás fő kérdésfelvetése, hogy a társadalmi elvárások és a személyes vágyak mentén hogyan formálódik az egyéni akarat. A bemutatott munkák olyan dilemmákat ábrázolnak, melyek a személyes és a közösségi célok össze nem illéséből, az egyén privát életének és társadalmi szerepeinek ütközéseiből fakadnak. Az akarat szabadsága a demokratikus világ alapvetése, mégis az egyén hétköznapi életének a szintjén is megkérdőjelezhető.
Nagy jelentőséget kap a művek pszichológiai háttere, a bizonytalan lelkiállapot bemutatása, mely az elvágyódás-itthonmaradás, lehatároltság-kitörni vágyás problematikák köré épül. A művek központjában a közösségi és személyes közti erők dinamikája áll, mely az ábrázolt lélektani folyamatok alapja. Ezt a dinamikát, az erők egymásra hatását két irányból mutatja be a kiállítás. A munkák egyrészről az egyén környezete által limitált mozgásterét, másrészről a társadalomban betöltött bizonytalan szerepe okozta lelki folyamatainak a környezetre való kivetülését láttatják; „A világ az én képzetem” állítás megerősítéseként, míg „A világ az én akaratom” megkérdőjelezéseként[1]. Az egyediség megőrzésének illetve eltűnésének témájára a művek térben való elhelyezése is reflektál. A sokszorosíthatósághoz tapadt jelentésrétegekre utal a tömbszerű installálás, ami szemben áll az egyén belső világára koncentráló, egymagukban elhelyezett művekkel. A kiállítás munkái a környezet és egyén viszonyát főként a női szerepfelfogás alakulásának szemszögéből vizsgálják. Mindegyik munka főszereplője egy női karakter, de a női szereppel kapcsolatos konnotációkon túl külön jelentőséget kapnak a különböző élethelyzetek.
Marge Monko a burzsoázia jellegzetes terébe és kontextusába helyezkedve reflektál modern problémákra, melyek központi szerephez jutnak Vincze Ottó a női szerepfelfogást ironikusan bemutató grafikáiban is. Gellér B. István műve, Tihanyi Anna fotói illetve Szendrő Veronika video installációja az otthontalanság nagyon aktuális, paradox jelenségét járják körül.
Emblematikus, metaforikus jelentéssel bíró helyek és tárgyak építik fel a kiállítás szellemi terét: a burzsoá palota terei, szabásminták, a bőrönd vagy összetört edények darabjai. Az egyéni illetve közösségi vágyak leképeződései a minket akár a hétköznapjainkban körülvevő terekben illetve tárgyakban.